Ha az idelátogató turista feltekint a Székelykőre, hármas csúcsú magaslatot lát. A Várcsúcson épült a Székelyvár, amelynek ma már romjai sem láthatók. A Vár ősi eredete a régmúlt homályába vész. Orbán Balázsnak a Székelyföld leírása című munkájában olvashatunk a Várról és a Székelykőről. Ő örökítette meg ezt a várat, az utolsó fallal, amely még állt, rajzzal és dagerrotípiás fényképezéssel. Utána hamarosan le is tört, és maradványai legördültek a Nagy árok felé. Orbán Balázstól idézünk: „Torockó vára létéről első okmányi tudomásunk 1249-ig hat fel… Ez adománylevélből kitűnik az, hogy Toroczkó várát ide, a havas ormára András mester, a Torockóiak azon hős előde építette: ki az, hogy az oly tekintélyes vár volt, melynek építése és megvédéseért két tekintélyes jószágot nyert András mester, kitűnik az is, hogy azt a mongolok ellen fegyveresek sokaságával – mialatt kétségtelenül a székelyek értődnek – megvédte… Aranyosszék adománylevelében a székelyek e győzelme még nyomatékosabban ki van emelve, hol előadatik, hogy a kézdi székelyek a szorongatott Toroczkó várának segítségére sietve, nemcsak felmenték, hanem a szétszórt mongolok kezei közt levő foglyokat is kiszabadíták…”

A tatárok felett aratott nagy győzelem után a székelyek telephelyül kijelölt területén lévő helységek között Torockó várát is említik, mint olyan várat, amelyet a székelyek a tartománybeliekkel közösen bírnak. Ezután többször újjáépítették, megerősítették, és mindannyiszor menedékhelyet biztosított a nehéz időkben, akár több ezer embernek is, tehát nemcsak a torockóiaknak. A nagy csata idején, 1284-ben a várban ott volt Thorockay Illés erdélyi alvajda is fiaival, unokáival és rokonaival. A tatároktól, akik a nagy invázió után már visszavonulóban voltak, elvették a zsákmányt, és szinte az utolsó emberig lekaszabolták őket.

A vár védelméhez nagy előnyt nyújtott a forrásvizek és a rejtett ösvények jelenléte, amelyeken keresztül éjnek idején biztosítani lehetett az utánpótlást. A vár maga úgy épült, hogy egy emeletnyi magasságban nem volt rajta bejárat, csak létrával lehetet bejutni, amelyet aztán behúztak. Békeidőben a Zömtoronynál nyilván a szekereknek kellett legyen bejárata. A közeli Csegezi vár (Csegezi lyuk vagy Csepegő vár) és a Kőlyuk hasonló védőszerepet töltött be a környék lakói számára a vészes időkben.

2006-ban Molnár Zsolt a torockói Forrás borozóban találkozott Balogh Szabolcs tulajdonossal, Torockó szakavatott ismerőjével, több, a faluról szóló könyv szerzőjével. Ebben az italozóban sok érdekes beszélgetés zajlott már Torockó múltjáról. Zsolt arra az elhatározásra jutott, hogy készít egy makettet a már nem létező várról, az Orbán Balázs által részletesen leírtak alapján. A gondolat tetteket szült, és végül elkészült egy várzászló és két makett. Mindezt megelőzte a helyszínelés, ahol hozzávetőleg megállapították a vár helyét és méreteit. Közben tatár nyílhegyek és cserépedények is előkerültek a vár telephelyéről. Zsolt folyamatosan informálta Szabolcsot a munka állásáról, végül hosszú, mintegy négyévi munka után (benne van a gondolat megszületése, a tervezés, a helyszínelések stb.) készült el gipszből a vár, amit Molnár Zsolt átadott a torockóiaknak.

Ferencz Gábor unitárius lelkész ünnepi istentisztelete után Molnár Zsolt kért szót. Kifejtette: célja a makett elkészítésével az volt, hogy tovább erősítse a falu történelmi múltját. A Székelyvár, véleménye szerint, Torockó egyik meghatározó szakrális területén feküdt, amely védelmi szempontból sem volt elhanyagolható. András mester nem tett egyebet a tatárok feletti győzelem után, mint megkezdte a vár bővítését és újjáépítését. A vár csatározások idején kész volt befogadni szinte egész Aranyosszék népét, akik faházakban és sátrakban vészelték át a nehéz időket. Békeidőkben csak helyőrséggel rendelkezett. – Amióta Torockót megismertem, hatalmába kerített a gondolat, hogy létrehozzuk újra, hacsak kicsinyített másában, is ezt a csodálatos várat – mondta Molnár Zsolt.

Balogh Szabolcs társkezdeményezőként hangsúlyozta, hogy fontos korabeli hagyományt élesztünk újra. Az ütközet után alakult ki az a szokás, hogy áldozócsütörtökön a torockóiak lovagi tornát tartottak, felvonultak a Székelykő csúcsaihoz, és a hajnalt várva meggyújtották a „csóvákat.” Ezt a hagyományt próbálják követni.

Miután a zászlót is kibontották, az ünnepség befejezéseképpen két torockói lány népművészeti tárgyakat ajándékozott Molnár Zsoltnak, hálából a munkáért. A zászlón a következő felirat olvasható: „A Székelyvár vitéz hősei, kiknek utódai a mai torockóiak, örök dicsőséget állítanak Kengürthnek”. A szép élmény után kivonuló torockóiak és vendégek egy nagy kosárból igazi somodi kalácsot fogyasztottak.

A nagyobbik vármakett hamarosan a Polgármesteri Hivatal kirakatába kerül, hogy mindenki megnézhesse, a kisebbik, a Zömtorony a Népművészeti Múzeumban kap helyet.

Az ünneplést követően csaknem félszáz torockói vállalkozott arra, hogy felmásszon, vagy felvigyék autóval a Székelykő oldalába, a Nagy Árok menti vadkörtefához. A Székelykő és a falu közötti nagy térben hamarosan felhangzott Ferencz Sándor karmester vezetésével a torockói fúvószenekar nagyszerű, ezúttal messzi tájakra hallatszó muzsikája. Flekkenezés és szalonnasütés közben tovább folyt a lazább beszélgetés, majd egy idő után a Székelykőn egy előre elkészített sziklavájatba elhelyeztek egy csóvát (egy zöldágat), amelyet ezúttal nem gyújtottak meg. Botár Attila torockói, ősei révén tősgyökeres székely származású polgár elmondta, hogy házának fém ablakkeretébe ma is ott vannak beépítve a nyílhegyek. Az ünnepségnek és az elkészült maketteknek, a csóvázásnak Balogh Szabolcs szavai szerint jelzésértéke van, hogy Aranyosszék népe Torockótól Felvincig újra találkozhasson. Az egymásratalálásban éppen a múlt ismerete segítheti az erre vágyókat. Felröppent az a gondolat is, hogy kedvezőbb időkben egy bizonyos magasságig fel lehetne újra építeni régi helyén a várat. Elindult tehát útjára egy újabb teremtő gondolat.

 A hagyományfelújító ünnep kivitelezésében részt vállaltak a Kriza János Kultúregyesület, az Önkéntes Tűzoltóegyesület, Tulit Levente vezetésével, a Polgármesteri Hivatal és az Unitárius Egyház képviselői. Tanúi lehettünk tehát egy nagyszerű múltidéző civil összefogásnak.

Mi is történt május 7. és 9. között a Bethlen-kollégium ódon falai között? Tíz színjátszó csapat gyűlt össze a felhívásra (Beszterce, Arad, Nagyvárad, Segesvár, Szatmárnémeti, Torockó, Gyulafehérvár, Magyarlapád, Nagyenyed magyar iskoláiból, valamint Magyarországról, Fótról). Az Erdély több tájáról idesereglő diákszínjátszók és vezetőik végig jól és felszabadultan érezték magukat a Kollégiumban, a városban. A színpadon is egyre otthonosabban mozogtak, kiemelkedő produkciók egész sorát mutatva be. Valami mintha beérett volna az eltelt évtizedben.

Szőcs Ildikó igazgató ötödik alkalommal köszöntötte a szórványszínjátszás nagyenyedi fórumát, és örömét fejezte ki, hogy a stafétaváltás ellenére is összehozták a 11. találkozót. Köszöntötte a szórványszínjátszókat Krecsák Albert alpolgármester, Szabó Hajnal tanfelügyelő, Kiss Tibor anyaországi drámapedagógus, aki Kovács Évával együtt a Magyar Drámapedagógiai Társaság képviseletében érkezett, továbbá Demény Piroska, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományi Karának adjunktusa. A mindenes szervező szerepét ezúttal Turzai Melán aligazgató vállalta magára.

A játék és a szép magyar szó találkozásait több mint egy évtizede Demény Piroska a kollégium tanáraként álmodta és valósította meg, a segítőkész kollégákkal együtt. Talán nem is véletlenül itt, Nagyenyeden, ahol a diákszínjátszás komoly múlttal rendelkezik. A mag hamar kicsírázott, majd virágot hajtott, és sok termést is érlelt. Piroska neve – aki idén először egyszerű részvevőként volt jelen – mindenkor társulni fog az újkori kollégium diákszínjátszó mozgalmának fejlődésével. A mi feladatunk pedig, hogy ne felejtsük a gyökereket.

Érdekes módon a fóti Kovács Éva és Kiss Tibor személye szervesen hozzátartozik a Nagyenyeden zajló újkori erdélyi diákszínjátszás reneszánszához. Szakmai elemzéseikkel, amikor minden produkció boncolgatásakor fején találják a szöget, jó néhány éve szervesen illeszkednek a rendezvénybe, a fejlődés egyik mozgatórugójaként. Idén azt hangsúlyozták, hogy megváltozott a színvonal, és a változás a színházi gondolkodásban történt. Áttörést jelentett a tudatos rendezői szándék, jellemzővé vált a jól nézhető, fogyasztható teljesítmény megjelenése. Az egymásrafigyelés, a hihetetlen figyelem, a narráció igen jó szintje is megfigyelhető volt. Nem volt sok kellék, csak gyermekszínjátszás és nagyszerű csapatmunka, mozgalmas jelenetekkel. Belenőni a falu közösségébe, ízlésvilágába, tudni együtt gondolkodni ott, ahol nem csak az az érték, amit mond a diákszínjatszó, hanem az, ahogyan mondja, a csodaszép kosztümök, a szépen, finoman elrendezett színpadkép: mind értéket jelentett. Mindez csak néhány kiemelés az ezúttal is a játék mélységeiben kutakodó és eligazító elemzésekben, amelyek a vezető tanárok számára valóságos szakmai továbbképzések, legalább olyan érdekesek és tanulságosak, mint egy-egy kolléga produkciójának megtekintése.

Nem mindegy az sem, hogy szabadidejében mit csinál az idelátogató színjátszó diák. Az ajánlott alternatív programok is valamiféle hagyományos vonal mentén húzódnak. A kézműves foglalkozások (pl. Mester Ágnes tanítónő), a történelmi séták Nagyenyeden, a kiállítások, az iskola és művészettörténeti bemutatók a Barcsay teremben (Deák Alpár, Lőrincz Ildikó), a tanárok számára a továbbképzés (Stáb Ildikó) igen tanulságosak voltak, és sokan látogatták. Együtt lenni és lazítani is igen jó a táncház, a tábortűz, a nótázás és a tini buli hangulatai közben, a csapatok tagjainak erre jó lehetőségük mutatkozott az itt eltöltött két- három nap alatt.

A sikeres XI. Szórványszínjátszó Napok után, írás közben, megbecsüléssel gondolok azokra a kollégákra, akik manapság sem mérik lejben hivatásuk óránkívüli tartozékait. A rendkívüli odaadást igénylő és szabadidőt emésztő próbák, próbálkozások hosszú hetei, hónapjai végén, diákjaikkal együtt, képességekben és belső lelki épülésekben érlelődnek. Az idők folyamán az élmények megmaradnak emlékezetükben, és életük folyamán még sokszor meríthetnek belőle.

Mi is történt május 7. és 9. között a Bethlen-kollégium ódon falai között? Tíz színjátszó csapat gyűlt össze a felhívásra (Beszterce, Arad, Nagyvárad, Segesvár, Szatmárnémeti, Torockó, Gyulafehérvár, Magyarlapád, Nagyenyed magyar iskoláiból, valamint Magyarországról, Fótról). Az Erdély több tájáról idesereglő diákszínjátszók és vezetőik végig jól és felszabadultan érezték magukat a Kollégiumban, a városban. A színpadon is egyre otthonosabban mozogtak, kiemelkedő produkciók egész sorát mutatva be. Valami mintha beérett volna az eltelt évtizedben.

Szőcs Ildikó igazgató ötödik alkalommal köszöntötte a szórványszínjátszás nagyenyedi fórumát, és örömét fejezte ki, hogy a stafétaváltás ellenére is összehozták a 11. találkozót. Köszöntötte a szórványszínjátszókat Krecsák Albert alpolgármester, Szabó Hajnal tanfelügyelő, Kiss Tibor anyaországi drámapedagógus, aki Kovács Évával együtt a Magyar Drámapedagógiai Társaság képviseletében érkezett, továbbá Demény Piroska, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományi Karának adjunktusa. A mindenes szervező szerepét ezúttal Turzai Melán aligazgató vállalta magára.

A játék és a szép magyar szó találkozásait több mint egy évtizede Demény Piroska a kollégium tanáraként álmodta és valósította meg, a segítőkész kollégákkal együtt. Talán nem is véletlenül itt, Nagyenyeden, ahol a diákszínjátszás komoly múlttal rendelkezik. A mag hamar kicsírázott, majd virágot hajtott, és sok termést is érlelt. Piroska neve – aki idén először egyszerű részvevőként volt jelen – mindenkor társulni fog az újkori kollégium diákszínjátszó mozgalmának fejlődésével. A mi feladatunk pedig, hogy ne felejtsük a gyökereket.

Érdekes módon a fóti Kovács Éva és Kiss Tibor személye szervesen hozzátartozik a Nagyenyeden zajló újkori erdélyi diákszínjátszás reneszánszához. Szakmai elemzéseikkel, amikor minden produkció boncolgatásakor fején találják a szöget, jó néhány éve szervesen illeszkednek a rendezvénybe, a fejlődés egyik mozgatórugójaként. Idén azt hangsúlyozták, hogy megváltozott a színvonal, és a változás a színházi gondolkodásban történt. Áttörést jelentett a tudatos rendezői szándék, jellemzővé vált a jól nézhető, fogyasztható teljesítmény megjelenése. Az egymásrafigyelés, a hihetetlen figyelem, a narráció igen jó szintje is megfigyelhető volt. Nem volt sok kellék, csak gyermekszínjátszás és nagyszerű csapatmunka, mozgalmas jelenetekkel. Belenőni a falu közösségébe, ízlésvilágába, tudni együtt gondolkodni ott, ahol nem csak az az érték, amit mond a diákszínjatszó, hanem az, ahogyan mondja, a csodaszép kosztümök, a szépen, finoman elrendezett színpadkép: mind értéket jelentett. Mindez csak néhány kiemelés az ezúttal is a játék mélységeiben kutakodó és eligazító elemzésekben, amelyek a vezető tanárok számára valóságos szakmai továbbképzések, legalább olyan érdekesek és tanulságosak, mint egy-egy kolléga produkciójának megtekintése.

Nem mindegy az sem, hogy szabadidejében mit csinál az idelátogató színjátszó diák. Az ajánlott alternatív programok is valamiféle hagyományos vonal mentén húzódnak. A kézműves foglalkozások (pl. Mester Ágnes tanítónő), a történelmi séták Nagyenyeden, a kiállítások, az iskola és művészettörténeti bemutatók a Barcsay teremben (Deák Alpár, Lőrincz Ildikó), a tanárok számára a továbbképzés (Stáb Ildikó) igen tanulságosak voltak, és sokan látogatták. Együtt lenni és lazítani is igen jó a táncház, a tábortűz, a nótázás és a tini buli hangulatai közben, a csapatok tagjainak erre jó lehetőségük mutatkozott az itt eltöltött két- három nap alatt.

A sikeres XI. Szórványszínjátszó Napok után, írás közben, megbecsüléssel gondolok azokra a kollégákra, akik manapság sem mérik lejben hivatásuk óránkívüli tartozékait. A rendkívüli odaadást igénylő és szabadidőt emésztő próbák, próbálkozások hosszú hetei, hónapjai végén, diákjaikkal együtt, képességekben és belső lelki épülésekben érlelődnek. Az idők folyamán az élmények megmaradnak emlékezetükben, és életük folyamán még sokszor meríthetnek belőle.

Szabadság, 2010. május 11.

Az Áprily-estek közönsége nagy érdeklődéssel hallgatta április 29-én a könyvről szóló ismertetést. A közel háromszáz oldalas kiadvány hatalmas, több mint egy évezredet átfogó történelmi panorámája a 907. júniusi pozsonyi csata fő céljának felidézésével kezdődik: „Elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak.” E csatában Árpád vezér legyőzi a mintegy százezres ellenfelet, ezzel a magyar határt az Enns folyóig terjeszti ki. A virtuális térbeli és időbeli utazás másik pólusa az 1920-as trianoni döntés, amelynek következtében Magyarország területének kétharmadát veszíti el.

Jól illett a bemutató elé a Bethlen-kollégium Pápai Páriz Ferenc Pályázatán 2010 tavaszán Szilágyi Péter IX. osztályos tanuló a témával kapcsolatos, I. díjjal kitüntetett dolgozatának tömör ismertetése, és a csata emlékét felidéző saját költeményének felolvasása.

A gazdagon dokumenált, kitűnően megszerkesztett, érdekfeszítő, rendkívül olvasmányos könyv vezérfonala: ha elapad a magyarság évszázadok folyamán bekövetkezett veszteségeit okozó fájdalom, ha megszűnik a történelmi emlékezet, akkor elpusztul a nemzet is. A témát körüljáró író a kisebbségbe került erdélyi magyarság és a többi, vele együtt élő, hasonló sorsú nemzetiségek fogyatkozásának kulcsterületeit bemutatva igazolja a szomorú tényt: „..az elmúlt századok folyamán a barcasági csángók, az aranyosszéki székelyek szórvánnyá törpültek, a szászok eltűntek, az örmények beolvadtak, a székelyek pedig apadóban vannak.”

Természetes, hogy a szerzőt elsősorban saját nemzetiségének sorsa aggasztja. Ezért teszi fel a kérdést: „Meddig él a magyarság?” Az egyértelmű válasz: addig, amíg emlékezni tud múltjára, és amíg érdemesnek találja cselekednie is megmaradásáért. A könyv tragikus jövőképének felvillantása mellett sorai közt ott van a kibontakozás, a túlélés lehetősége is: a megmaradásba vetett „.hitet kell felébreszteni, és akkor van remény a gyógyulásra.”

Beder Tibor lenyűgöző vallomásában és a bemutatott könyvben is kimondta: „Kell legyen egy hely, ahol jól érezheti magát a székely ember.” És tegyük hozzá: a magyar ember is. Ez a hely számára a Székelyföld kell hogy legyen, ahol csak a magyarság önrendelkezése biztosíthatja a lakható hazát. A hallgatóság tetszését váltotta ki az a megállapítása, hogy Enyedet nem tekinti szórványnak, a nagyhírű Kollégium és a több évszázados, fallal kerített református Vártemplom az a hely, ahol mindig otthon érzi magát, amikor városunkba látogat.

Az élménydús délután A bújdosók nyomában Törökországban című kisfilm megtekintésével zárult, amely 2008 szeptemberében a szerző által vezetett isztambuli és rodostói IV. Mikes zarándoklat legérdekesebb eseményeit mutatta be.

A szép tavaszi rendezvény végén Lupean Noémi marosnagylaki XII-es kollégiumi diáklány Szőcs Ildikó igazgató és Turzai Melánia aligazgató társaságában egy csokor fehér rózsával köszönte meg Beder Tibornak, hogy a Julianus Alapítvány közvetítésével negyedik éve részesül egy amerikai illetőségű magyar polgár ösztöndíjában.

Az Apadó fájdalom hosszantartó dedikálása is igazolja, hogy Beder Tibor Kiáltó szava nem lesz pusztába kiáltó szó, erőt, hitet ad a szórványmagyarság önismeretének megerősítéséhez és megmaradásáért folyó küzdelméhez.

Szabadság, 2010. május 08.