Admin bejegyzései

Egybefonódott Bethlen- és falunapok

Közzétéve Szerző:
„ A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma.”
(Széchenyi István)
A VII. Bethlen Napok a tudományok és a testi nevelés, valamint a hozzá kapcsolódó rendkívüli látvány jegyében zajlottak. Az utolsó napon a felenyedi református templom építésének 200. évfordulója, ennek hálaadó ünnepsége egybeesett a kollégiumi zárónapokkal, amelyet a gyülekezet és az iskola együtt tartott.
Esti tornavizsga és koncert
Több száz szülő és városi érdeklődő jelenlétében igazi tömeges szórakozásként zajlott május 28-án az esti tornavizsga. A véndiákok Kelemen Csaba vezetésével előzőleg már rendbe tették a tornakerti tribünt és környékét. A bemutatót, egyben a Bethlen Napokat ezúttal is Szőcs Ildikó igazgató nyitotta meg, aki örömmel állapította meg, hogy élet van a kollégiumban. Sütő András gondolatával élve: fügevirág ifjúság áll előttünk, hiszen a füge az a gyümölcs, amely soha nem hullatja el a virágát, hanem körülnövi azt gyümölcseivel. Részvevői voltak a nem mindennapi rendezvénynek Borbély Károly államtitkár, a kollégium véndiákja, Kató Levente egyházügyi tanácsos, Mihai Horaţiu Josan polgármester és Krecsák Albert alpolgármester, akik néhány szóban köszöntötték a is jelenlévőket.
Bevonultak a nagydiákok a kollégiumi zászlóval az élen. A régi hagyományú rendezvényt néhány éve megújították, és a késő esti programmal a speciális világítás fényében rendkívüli látványban részesítették a közönséget. Ez valósággal elbűvölte a mind lelkesebb nézőket, akik ezúttal is tornagyakorlatokat, ritmikus táncokat és akrobatikus mutatványokat láthattak. Egy ütemre mozgott az iskola szinte minden diákja. Röviddel este 10 óra előtt különös varázst kölcsönöztek a sötétben foszforeszkáló tornászok gyakorlatai, amelyet nagyszerű tűzijáték követett. A tornászok „BGK!” kiáltásaitól visszhangzott a Tornakert.
A koncertet a Tornacsarnokban tartották meg. Nem feledkezhetünk meg a különleges élmény megvalósítóiról, Ferencz Gábor és Kerekes Ferenc tornatanárról, valamint az óvónőkről és tanítónőkről, akik rengeteget dolgoztak a szép produkciók érdekében (Tomai Gyöngyi, Simon Edit, Joó Orbán Katalin, Mester Ágnes, Kis Amália tanítónők, Ferencz Erzsébet, Lukács Mária, Szakács Anna, Szakács Mária és Mátyus Réka óvónők.) Mindegyikük nagyszerű munkát végzett, emlékezetes estét varázsoltak minden iskolaszerető néző szívébe, akiket az összetartozás nemes érzései is áthatottak a kollégium tágas terein.
A tudomány napja
A kollégium ódon épületei is mintha ünnepi díszbe öltöztek volna. A nyitott épületbe érkező látogatók a frissen festett óriási kapukon keresztül léptek be. Ez a nap, május 29. mintha visszafogottabb, szelídebb lett volna. Ahogy a szépen megtisztított, évszázados tölgyfalépcsőkön felfelé haladtunk, azokra a hajdani tudós-professzorokra gondoltunk, akik koptatták ezeket a lépcsőket, és akik a nevelést, oktatást mindig szervesen össze tudták kapcsolni a tudománnyal. Ma méltó utódaik akadnak a diákok és a tanárok soraiban. Az igazgató az ünnep kora reggelén így határozta meg a soron következő feladatot: rácsodálkozni a tudomány és a kultúra képviselőire itt, ahol a természettudományokat először oktatták Erdélyben. Turzai Melán aligazgató bemutatta a hét diákcsapatot, és a továbbiakban is betöltötte a moderátor szerepét (Upson, Csipeszek, Csobogók, Sphinx, SzNKB, Csimaszok és Inzelesek). A versenyzők A Föld él, és lelke van verseny harmadik szakaszának keretében Alternatív energiaforrások témakörében vetélkedtek. A négytagú csapatok nem kevesebbre vállalkoztak, mint arra, hogy válaszoljanak a nem egyszerű, komoly tájékozottságot igénylő tesztkérdésekre, és bemutassák környezetvédelmi dolgozataikat (felkészítő tanárok a kollégiumból: dr. László Enikő, Gergely István, Dvorácsek Ágoston, Farkas Szabolcs, Vas István, László László, Szilágyi Róbert, Szőcs Ildikó). A diákok felkészülését a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem tanárai (a zsűritagok: Szacsvai Kinga, Szígyártó Lidia, Poszet Szilárd, dr. Farkas György) és a Mol Románia, valamint a Communitas Alapítvány is támogatták, szakmailag és anyagilag, a zsűriben a Mol-t Felméri Erzsébet képviselte. A vetélkedővel párhuzamosan az iskolai könyvtárban és az úgynevezett fónika teremben szavalóversenyek zajlottak általános és középiskolásoknak. Sokan kiválóan szavalták a Kosztolányi és a szabadon választott verseket.

A felnőttek tudományos konferenciája is igen színvonalasnak bizonyult. Ezúttal Kónya Mária aligazgató töltötte be az irányító szerepet. Jarosievitz Erzsébet, a kollégium volt magyartanára, jelenleg budapesti lakos a nagyenyedi iskolai színjátszásról értekezett, ifj. Pásztori Kupán István teológiai tanár Misztótfalusi Kis Miklósról szólt, Farkas Szabolcs földrajztanár Gáspár Jánosról, a nagy pedagógusról, dr. Lőrincz Helga Bethlen Gáborról, mint első közgazdászról adott elő, Győrfi Dénes könyvtáros Sebestyén József írását olvasta fel, aki volt román katona és magyar hadifogoly is egyben, Dvorácsek Ágoston Benkő Józsefről tartott ismertetőt és a kettős évforduló kapcsán (350 éve halt meg, és 385 éve született) egy Apáczairól szóló előadás is elhangzott.
Délután Bűvészsarok címen Jarosievitz Zoltán, a kollégium volt fizikatanára érdekes, szórakoztató fizikai kísérleteket mutatott be. Később a díszteremben kiértékelést és ünnepi műsort tartottak. Bemutatkoztak az első díjasok. (A Mol csapatverseny győztese a Csipeszesek csapata lett. A szavalóversenyen Borbándi Zsuzsánna, Miklós Melinda és Vas Renáta bizonyult a legjobbnak). Az összegezőn jelen volt Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter, aki kiemelte, hogy Bethlen Gábor fejedelem szelleme hagyományt, hűséget és felelősséget jelent.

Kőműves Kelemen balladája a felenyedi templomban

 

Hálaadó ünnepség és falunapok Felenyeden

A felenyedi református templom alapításának 200 éves évfordulója alkalmából egész héten program zajlott a ma Nagyenyedhez szervesen hozzátartozó helységben. A mintegy 365 tagot számláló református közösség lelkipásztorával, Lőrincz Konráddal az élen mindent megtett, hogy szép, emlékezetes ünnepük legyen. Május 25-én istentisztelettel és megnyitó ünnepséggel kezdődött a régi templom helyén, a református temetőben. A kezdetben katolikus, majd református templom mintegy 500 évig fogadta a gyülekezetet. Mára a 700 éves gyülekezet túlélte templomát, és 1810-ben úgy döntött, hogy új hajlékot épít a híveknek, hiszen a falu amúgy is lejjebb költözött a völgyben, a templomárok mentén. A régi templom fokozatosan összeomlott, de három követ a mai napig megőriztek, és beépítették abba az emlékműbe, amelyet jelként az évforduló tiszteletére emeltek. Türi Attila felenyedi építészmester lelkes és odaadó munkájának nagy érdeme volt abban, hogy az emlékfal idejében elkészült.

Május 27-én gyermeknap zajlott a felenyedi magyar óvodában, május 29-én, szombaton pedig falutalálkozót tartottak, amely a templomban áhítattal és gyülekezettörténeti vetítéssel kezdődött, majd bemutatták az évforduló tiszteletére Lőrincz Konrád és Krizbai Jenő történelem tanár által írt, ízléses és tartalmas emlékkönyvet. Jubileumi kiállítást is megnyitottak, majd 14 órától a magyar óvoda udvarán vidám együttlétben találkoztak a felenyediek és a vendégek, többek között a 27 tagú holland Aalsmeer és Rijssen holland testvér gyülekezet tagjai.
A vasárnapi hálaadó istentisztelet 11 órától kezdődött, a zsúfolásig megtelt templomban igét hirdetett Pap Géza erdélyi református püspök. Jelen volt és üdvözölte az ünneplőket a holland testvérgyülekezet teljes küldöttsége, akik kórusukkal is felléptek. Mihai Horatiu Josan enyedi polgármester és Krecsák Albert alpolgármester, valamit a felenyedi ortodox pap szintén üdvözölték az ünneplőket. Krizbai Jenő történelemtanár, az emlékkönyv társszerzője Felenyed és a kollégium történelmi kapcsolatairól tartott előadást. Szakács Tibor felenyedi lakos, kollégiumi diák jóvoltából bemutatásra került a felenyedi papírmalom története is, amelyet a kollégium működtetett, és 1819-ben Hegedűs Sámuel nagyenyedi professzor biztatására újjáépítettek. Szőcs Ildikó kollégiumi igazgató szerint a holland segítséggel felújított templomot élettel tölti meg a felenyedi gyülekezet. Ezen a záróünnepségen ért össze a kollégiumi Bethlen Napok és a felenyedi megemlékezés. Ünnepi előadással felléptek a kollégisták: Szilágyi Róbert tanár és Tomai Gyöngyi tanítónő irányításával a gitáregyüttes mutatkozott be vallásos jelegű muzsikájával, Lőrincz Ildikó vallástanárnő és Kelemen Ferenc zenetanár V. oszályos tanulói pedig a Kőműves Kelemenről szóló legendát elevenítették fel a szószék előtt. Közben levetítették ifj. Lőrincz Zoltán kisfilmjét is a templom történetéről. Lőrincz Konrád református lelkipásztor, a rendezvény mindenese megköszönte mindenkinek a segítséget, de leginkább az ansbergi holland testvérgyülekezetnek, akik adakozásukkal lehetővé tették a 200 éves templom felújítását.

A VII. Bethlen Napok sokoldalúságával, magyar közösségeket mozgósító erejével, minőségi műsoraival, a tudományok megbecsülésével, emelkedett ki és marad meg az emlékezetben.Szabadság, 2010. június 01.

Elkészült a Székelyvár kicsinyített mása

Közzétéve Szerző:

A SZERZŐ FELVÉTELE– Az alkotó átadja a zászlót a falu legidősebb emberének

Ha az idelátogató turista feltekint a Székelykőre, hármas csúcsú magaslatot lát. A Várcsúcson épült a Székelyvár, amelynek ma már romjai sem láthatók. A Vár ősi eredete a régmúlt homályába vész. Orbán Balázsnak a Székelyföld leírása című munkájában olvashatunk a Várról és a Székelykőről. Ő örökítette meg ezt a várat, az utolsó fallal, amely még állt, rajzzal és dagerrotípiás fényképezéssel. Utána hamarosan le is tört, és maradványai legördültek a Nagy árok felé. Orbán Balázstól idézünk: „Torockó vára létéről első okmányi tudomásunk 1249-ig hat fel… Ez adománylevélből kitűnik az, hogy Toroczkó várát ide, a havas ormára András mester, a Torockóiak azon hős előde építette: ki az, hogy az oly tekintélyes vár volt, melynek építése és megvédéseért két tekintélyes jószágot nyert András mester, kitűnik az is, hogy azt a mongolok ellen fegyveresek sokaságával – mialatt kétségtelenül a székelyek értődnek – megvédte… Aranyosszék adománylevelében a székelyek e győzelme még nyomatékosabban ki van emelve, hol előadatik, hogy a kézdi székelyek a szorongatott Toroczkó várának segítségére sietve, nemcsak felmenték, hanem a szétszórt mongolok kezei közt levő foglyokat is kiszabadíták…”
A tatárok felett aratott nagy győzelem után a székelyek telephelyül kijelölt területén lévő helységek között Torockó várát is említik, mint olyan várat, amelyet a székelyek a tartománybeliekkel közösen bírnak. Ezután többször újjáépítették, megerősítették, és mindannyiszor menedékhelyet biztosított a nehéz időkben, akár több ezer embernek is, tehát nemcsak a torockóiaknak. A nagy csata idején, 1284-ben a várban ott volt Thorockay Illés erdélyi alvajda is fiaival, unokáival és rokonaival. A tatároktól, akik a nagy invázió után már visszavonulóban voltak, elvették a zsákmányt, és szinte az utolsó emberig lekaszabolták őket.
A vár védelméhez nagy előnyt nyújtott a forrásvizek és a rejtett ösvények jelenléte, amelyeken keresztül éjnek idején biztosítani lehetett az utánpótlást. A vár maga úgy épült, hogy egy emeletnyi magasságban nem volt rajta bejárat, csak létrával lehetet bejutni, amelyet aztán behúztak. Békeidőben a Zömtoronynál nyilván a szekereknek kellett legyen bejárata. A közeli Csegezi vár (Csegezi lyuk vagy Csepegő vár) és a Kőlyuk hasonló védőszerepet töltött be a környék lakói számára a vészes időkben.
A Forrás
2006-ban Molnár Zsolt a torockói Forrás borozóban találkozott Balogh Szabolcs tulajdonossal, Torockó szakavatott ismerőjével, több, a faluról szóló könyv szerzőjével. Ebben az italozóban sok érdekes beszélgetés zajlott már Torockó múltjáról. Zsolt arra az elhatározásra jutott, hogy készít egy makettet a már nem létező várról, az Orbán Balázs által részletesen leírtak alapján. A gondolat tetteket szült, és végül elkészült egy várzászló és két makett. Mindezt megelőzte a helyszínelés, ahol hozzávetőleg megállapították a vár helyét és méreteit. Közben tatár nyílhegyek és cserépedények is előkerültek a vár telephelyéről. Zsolt folyamatosan informálta Szabolcsot a munka állásáról, végül hosszú, mintegy négyévi munka után (benne van a gondolat megszületése, a tervezés, a helyszínelések stb.) készült el gipszből a vár, amit Molnár Zsolt átadott a torockóiaknak.
Ferencz Gábor unitárius lelkész ünnepi istentisztelete után Molnár Zsolt kért szót. Kifejtette: célja a makett elkészítésével az volt, hogy tovább erősítse a falu történelmi múltját. A Székelyvár, véleménye szerint, Torockó egyik meghatározó szakrális területén feküdt, amely védelmi szempontból sem volt elhanyagolható. András mester nem tett egyebet a tatárok feletti győzelem után, mint megkezdte a vár bővítését és újjáépítését. A vár csatározások idején kész volt befogadni szinte egész Aranyosszék népét, akik faházakban és sátrakban vészelték át a nehéz időket. Békeidőkben csak helyőrséggel rendelkezett. – Amióta Torockót megismertem, hatalmába kerített a gondolat, hogy létrehozzuk újra, hacsak kicsinyített másában, is ezt a csodálatos várat – mondta Molnár Zsolt.
Balogh Szabolcs társkezdeményezőként hangsúlyozta, hogy fontos korabeli hagyományt élesztünk újra. Az ütközet után alakult ki az a szokás, hogy áldozócsütörtökön a torockóiak lovagi tornát tartottak, felvonultak a Székelykő csúcsaihoz, és a hajnalt várva meggyújtották a „csóvákat.” Ezt a hagyományt próbálják követni.
Miután a zászlót is kibontották, az ünnepség befejezéseképpen két torockói lány népművészeti tárgyakat ajándékozott Molnár Zsoltnak, hálából a munkáért. A zászlón a következő felirat olvasható: „A Székelyvár vitéz hősei, kiknek utódai a mai torockóiak, örök dicsőséget állítanak Kengürthnek”. A szép élmény után kivonuló torockóiak és vendégek egy nagy kosárból igazi somodi kalácsot fogyasztottak.
A nagyobbik vármakett hamarosan a Polgármesteri Hivatal kirakatába kerül, hogy mindenki megnézhesse, a kisebbik, a Zömtorony a Népművészeti Múzeumban kap helyet.
Majális a vadkörtefánál.
Az ünneplést követően csaknem félszáz torockói vállalkozott arra, hogy felmásszon, vagy felvigyék autóval a Székelykő oldalába, a Nagy Árok menti vadkörtefához. A Székelykő és a falu közötti nagy térben hamarosan felhangzott Ferencz Sándor karmester vezetésével a torockói fúvószenekar nagyszerű, ezúttal messzi tájakra hallatszó muzsikája. Flekkenezés és szalonnasütés közben tovább folyt a lazább beszélgetés, majd egy idő után a Székelykőn egy előre elkészített sziklavájatba elhelyeztek egy csóvát (egy zöldágat), amelyet ezúttal nem gyújtottak meg. Botár Attila torockói, ősei révén tősgyökeres székely származású polgár elmondta, hogy házának fém ablakkeretébe ma is ott vannak beépítve a nyílhegyek. Az ünnepségnek és az elkészült maketteknek, a csóvázásnak Balogh Szabolcs szavai szerint jelzésértéke van, hogy Aranyosszék népe Torockótól Felvincig újra találkozhasson. Az egymásratalálásban éppen a múlt ismerete segítheti az erre vágyókat. Felröppent az a gondolat is, hogy kedvezőbb időkben egy bizonyos magasságig fel lehetne újra építeni régi helyén a várat. Elindult tehát útjára egy újabb teremtő gondolat.
 A hagyományfelújító ünnep kivitelezésében részt vállaltak a Kriza János Kultúregyesület, az Önkéntes Tűzoltóegyesület, Tulit Levente vezetésével, a Polgármesteri Hivatal és az Unitárius Egyház képviselői. Tanúi lehettünk tehát egy nagyszerű múltidéző civil összefogásnak.

Szabadság, 2010. május 15.

Igazi színházat teremtettek – XI. Szórványszínjátszó Találkozó

Közzétéve Szerző:

FOTÓ: A SZERZŐ FELVÉTELE – Játék, tehetség, fantázia: ez kell a sikerhez

Mi is történt május 7. és 9. között a Bethlen-kollégium ódon falai között? Tíz színjátszó csapat gyűlt össze a felhívásra (Beszterce, Arad, Nagyvárad, Segesvár, Szatmárnémeti, Torockó, Gyulafehérvár, Magyarlapád, Nagyenyed magyar iskoláiból, valamint Magyarországról, Fótról). Az Erdély több tájáról idesereglő diákszínjátszók és vezetőik végig jól és felszabadultan érezték magukat a Kollégiumban, a városban. A színpadon is egyre otthonosabban mozogtak, kiemelkedő produkciók egész sorát mutatva be. Valami mintha beérett volna az eltelt évtizedben.
Szőcs Ildikó igazgató ötödik alkalommal köszöntötte a szórványszínjátszás nagyenyedi fórumát, és örömét fejezte ki, hogy a stafétaváltás ellenére is összehozták a 11. találkozót. Köszöntötte a szórványszínjátszókat Krecsák Albert alpolgármester, Szabó Hajnal tanfelügyelő, Kiss Tibor anyaországi drámapedagógus, aki Kovács Évával együtt a Magyar Drámapedagógiai Társaság képviseletében érkezett, továbbá Demény Piroska, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományi Karának adjunktusa. A mindenes szervező szerepét ezúttal Turzai Melán aligazgató vállalta magára.
Álmok és gyökerek
A játék és a szép magyar szó találkozásait több mint egy évtizede Demény Piroska a kollégium tanáraként álmodta és valósította meg, a segítőkész kollégákkal együtt. Talán nem is véletlenül itt, Nagyenyeden, ahol a diákszínjátszás komoly múlttal rendelkezik. A mag hamar kicsírázott, majd virágot hajtott, és sok termést is érlelt. Piroska neve – aki idén először egyszerű részvevőként volt jelen – mindenkor társulni fog az újkori kollégium diákszínjátszó mozgalmának fejlődésével. A mi feladatunk pedig, hogy ne felejtsük a gyökereket.
Érdekes módon a fóti Kovács Éva és Kiss Tibor személye szervesen hozzátartozik a Nagyenyeden zajló újkori erdélyi diákszínjátszás reneszánszához. Szakmai elemzéseikkel, amikor minden produkció boncolgatásakor fején találják a szöget, jó néhány éve szervesen illeszkednek a rendezvénybe, a fejlődés egyik mozgatórugójaként. Idén azt hangsúlyozták, hogy megváltozott a színvonal, és a változás a színházi gondolkodásban történt. Áttörést jelentett a tudatos rendezői szándék, jellemzővé vált a jól nézhető, fogyasztható teljesítmény megjelenése. Az egymásrafigyelés, a hihetetlen figyelem, a narráció igen jó szintje is megfigyelhető volt. Nem volt sok kellék, csak gyermekszínjátszás és nagyszerű csapatmunka, mozgalmas jelenetekkel. Belenőni a falu közösségébe, ízlésvilágába, tudni együtt gondolkodni ott, ahol nem csak az az érték, amit mond a diákszínjatszó, hanem az, ahogyan mondja, a csodaszép kosztümök, a szépen, finoman elrendezett színpadkép: mind értéket jelentett. Mindez csak néhány kiemelés az ezúttal is a játék mélységeiben kutakodó és eligazító elemzésekben, amelyek a vezető tanárok számára valóságos szakmai továbbképzések, legalább olyan érdekesek és tanulságosak, mint egy-egy kolléga produkciójának megtekintése.
Nem mindegy az sem, hogy szabadidejében mit csinál az idelátogató színjátszó diák. Az ajánlott alternatív programok is valamiféle hagyományos vonal mentén húzódnak. A kézműves foglalkozások (pl. Mester Ágnes tanítónő), a történelmi séták Nagyenyeden, a kiállítások, az iskola és művészettörténeti bemutatók a Barcsay teremben (Deák Alpár, Lőrincz Ildikó), a tanárok számára a továbbképzés (Stáb Ildikó) igen tanulságosak voltak, és sokan látogatták. Együtt lenni és lazítani is igen jó a táncház, a tábortűz, a nótázás és a tini buli hangulatai közben, a csapatok tagjainak erre jó lehetőségük mutatkozott az itt eltöltött két- három nap alatt.
Epilógus
A sikeres XI. Szórványszínjátszó Napok után, írás közben, megbecsüléssel gondolok azokra a kollégákra, akik manapság sem mérik lejben hivatásuk óránkívüli tartozékait. A rendkívüli odaadást igénylő és szabadidőt emésztő próbák, próbálkozások hosszú hetei, hónapjai végén, diákjaikkal együtt, képességekben és belső lelki épülésekben érlelődnek. Az idők folyamán az élmények megmaradnak emlékezetükben, és életük folyamán még sokszor meríthetnek belőle.
 

Szabadág, 2010. május 11.

Igazi színházat teremtettek – XI. Szórványszínjátszó Találkozó

Közzétéve Szerző:

FOTÓ: A SZERZŐ FELVÉTELE – Játék, tehetség, fantázia: ez kell a sikerhez

Mi is történt május 7. és 9. között a Bethlen-kollégium ódon falai között? Tíz színjátszó csapat gyűlt össze a felhívásra (Beszterce, Arad, Nagyvárad, Segesvár, Szatmárnémeti, Torockó, Gyulafehérvár, Magyarlapád, Nagyenyed magyar iskoláiból, valamint Magyarországról, Fótról). Az Erdély több tájáról idesereglő diákszínjátszók és vezetőik végig jól és felszabadultan érezték magukat a Kollégiumban, a városban. A színpadon is egyre otthonosabban mozogtak, kiemelkedő produkciók egész sorát mutatva be. Valami mintha beérett volna az eltelt évtizedben.
Szőcs Ildikó igazgató ötödik alkalommal köszöntötte a szórványszínjátszás nagyenyedi fórumát, és örömét fejezte ki, hogy a stafétaváltás ellenére is összehozták a 11. találkozót. Köszöntötte a szórványszínjátszókat Krecsák Albert alpolgármester, Szabó Hajnal tanfelügyelő, Kiss Tibor anyaországi drámapedagógus, aki Kovács Évával együtt a Magyar Drámapedagógiai Társaság képviseletében érkezett, továbbá Demény Piroska, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományi Karának adjunktusa. A mindenes szervező szerepét ezúttal Turzai Melán aligazgató vállalta magára.
Álmok és gyökerek
A játék és a szép magyar szó találkozásait több mint egy évtizede Demény Piroska a kollégium tanáraként álmodta és valósította meg, a segítőkész kollégákkal együtt. Talán nem is véletlenül itt, Nagyenyeden, ahol a diákszínjátszás komoly múlttal rendelkezik. A mag hamar kicsírázott, majd virágot hajtott, és sok termést is érlelt. Piroska neve – aki idén először egyszerű részvevőként volt jelen – mindenkor társulni fog az újkori kollégium diákszínjátszó mozgalmának fejlődésével. A mi feladatunk pedig, hogy ne felejtsük a gyökereket.
Érdekes módon a fóti Kovács Éva és Kiss Tibor személye szervesen hozzátartozik a Nagyenyeden zajló újkori erdélyi diákszínjátszás reneszánszához. Szakmai elemzéseikkel, amikor minden produkció boncolgatásakor fején találják a szöget, jó néhány éve szervesen illeszkednek a rendezvénybe, a fejlődés egyik mozgatórugójaként. Idén azt hangsúlyozták, hogy megváltozott a színvonal, és a változás a színházi gondolkodásban történt. Áttörést jelentett a tudatos rendezői szándék, jellemzővé vált a jól nézhető, fogyasztható teljesítmény megjelenése. Az egymásrafigyelés, a hihetetlen figyelem, a narráció igen jó szintje is megfigyelhető volt. Nem volt sok kellék, csak gyermekszínjátszás és nagyszerű csapatmunka, mozgalmas jelenetekkel. Belenőni a falu közösségébe, ízlésvilágába, tudni együtt gondolkodni ott, ahol nem csak az az érték, amit mond a diákszínjatszó, hanem az, ahogyan mondja, a csodaszép kosztümök, a szépen, finoman elrendezett színpadkép: mind értéket jelentett. Mindez csak néhány kiemelés az ezúttal is a játék mélységeiben kutakodó és eligazító elemzésekben, amelyek a vezető tanárok számára valóságos szakmai továbbképzések, legalább olyan érdekesek és tanulságosak, mint egy-egy kolléga produkciójának megtekintése.
Nem mindegy az sem, hogy szabadidejében mit csinál az idelátogató színjátszó diák. Az ajánlott alternatív programok is valamiféle hagyományos vonal mentén húzódnak. A kézműves foglalkozások (pl. Mester Ágnes tanítónő), a történelmi séták Nagyenyeden, a kiállítások, az iskola és művészettörténeti bemutatók a Barcsay teremben (Deák Alpár, Lőrincz Ildikó), a tanárok számára a továbbképzés (Stáb Ildikó) igen tanulságosak voltak, és sokan látogatták. Együtt lenni és lazítani is igen jó a táncház, a tábortűz, a nótázás és a tini buli hangulatai közben, a csapatok tagjainak erre jó lehetőségük mutatkozott az itt eltöltött két- három nap alatt.
Epilógus
A sikeres XI. Szórványszínjátszó Napok után, írás közben, megbecsüléssel gondolok azokra a kollégákra, akik manapság sem mérik lejben hivatásuk óránkívüli tartozékait. A rendkívüli odaadást igénylő és szabadidőt emésztő próbák, próbálkozások hosszú hetei, hónapjai végén, diákjaikkal együtt, képességekben és belső lelki épülésekben érlelődnek. Az idők folyamán az élmények megmaradnak emlékezetükben, és életük folyamán még sokszor meríthetnek belőle.

Szabadság, 2010. május 11.