A könyv címe, Apadó fájdalom, már magában is sokat mondó. Ahogy egy nép történelmi emlékezete az évszázadok folyamán, nemzedékről-nemzedékre egyre apad, egyre jobban elhalványul, úgy halványodik el, majd teljesen megszűnik a veszteségek okozta fájdalom is. Ezért mondja ki a szerző határozottan: „ Megmaradásunk egyetlen lehetséges módja múltunk ismerete, ez erkölcsi feladatunk.” E cél érdekében gyújt lármafát, ír kiáltó szót Beder Tibor. Ezért dolgozott és dolgozik azon, hogy „Rodostó a magyar történelmi emlékezet egyik eleven kegyhelye legyen”; ezért gyalogolt 84 napig, hogy eljusson a törökországi Macarköy-be, Magyarfalvára, hogy felkeresse a 450 évvel ezelőtt Magyarországról elhurcolt mai magyarok utódait; ezért járta be széltében-hosszában Erdélyt és Moldovát, hogy „a megszerzett ismereteket saját népe elé tárja, erősítendő ennek történelmi tudatát, közösségi identitását.” – állapítja meg Pomogáts Béla. Korábbi utazásainak történtét a szerző a Gyalogosan Törökországban (2000) és A bujdosók nyomában (2005), című könyveiben írta meg.
Az Apadó fájdalomban összegezi a szerző utazásai során szerzett tapasztalatait, „amelyeket nemcsak földrajzi értelemben tett meg, hanem a történelmi, szépirodalmi tudományok, a népi hagyomány, a képzelet térségeiben vándorolva is.” – állapítja meg Sylvester Lajos a könyvhöz írt előszavában.
Ki is Beder Tibor? E könyvben így jellemzi magát: „Mi is vagyok hát? Magyar, székely, örmény? Egyik sem, vagy mindhárom egyszerre. Amióta kiszavaztak Magyarországról, inkább székely vagyok. Olyan székely, aki csatlakozott népként (kabarok) a török ősöket sem tagadja meg. És ebben a közösségben örmény mivoltom is helyet kér magának. Aztán a következő népszámláláskor a székely, török és örmény családi szentháromság a magyarban lesz eggyé.”
Könyve céljáról vallja a szerző: „Csupán egy hetven éve itt élő, életében sokat látó és halló, sok országot, Erdély földjét és Anatóliát gyalogosan bejáró földrajztanárként, de elsősorban székely emberként akarom elmondani véleményemet a Székelyföldről…az értelmes, a lehetetlent is életre keltő cselekvésnek” szándékszik hangot adni.
A kitűnően megszerkesztett könyv időkerete rendkívül széles: az egyik pólus egy fényes győzelem 907. június derekán, a pozsonyi csata, melynek során Árpád vezér legyőzi a mintegy százezer fővel támadó, a magyarokat kiirtani szándékozó ellenséget. Ennek következtében a magyar határt az Enns folyóig terjeszti ki, és idegen sereg 130 évig nem támadja meg Magyarországot… a másik pólus a végzetes bukás, Trianon, 1920-ban, melynek következtében 1014 évvel a pozsonyi dekrétum után a magyar nemzet megsemmisítése lett ismét a cél. „…a trianoni békedekrétum célja „a magyar nemzet megsemmisítése volt” – írja a szerző „Nem likvidálása, mint 907-ben, hanem megfosztása annak lehetőségétől, hogy a vegetáláson túl bármilyen formában beleszólhasson a saját és a térség történetének alakításába.”
A könyv hat fejezetébe – „Elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak”, A láthatatlan határ, A megszenvedett múlt, Gyérülő arany, Vagytok tük, voltunk münk es , hogy vagyunk münk, lesztektük és A remény hal meg utoljára, – Beder Tibor belesűrítette az egész magyar történelemet a honfoglalás korától napjainkig, fényes győzelmeivel és kudarcival, a tájainkon élő magyarok, székelyek, szászok, örmények, csángók sorsának felvázolásával. Hatalmas történelmi, földrajzi, kultúrtörténeti, néprajzi ismeretek birtokában, évszámokkal, statisztikai adatokkal dokumentálva mutatja be azt az ellentétes irányú folyamatot, melynek során számbeli fölényre tesz szert tájainkon a ma többségi nemzet, és fokozatosan megfogyatkozik, szórványosodik vagy teljesen eltűnik a többi.
Szimbólum értékűek a szerző tűnődésének színhelyei a Székelyföld képzeletbeli körbejárása során. Kiindulópont a szülőföld, mely legközelebb áll a szerzőhöz: a Feketeügy partja, a kökösi híd (melyet olyan szépen megverselt Kányádi Sándor: A kökösi hídon című költeményében), a Barcasági-medence és az alsó-háromszéki medence határán; innen távolodik el térben és időben, a soknevű Erzsébetváros főterére, ahol az örmény Szent Erzsébet templom lépcsőjén, századokat bebarangolva tűnődik a sokat szenvedett örmények sorsán;a Torockó fölé emelkedő Székelykő tetejéről letekintve az Aranyos menti székelyek beolvadását írja le, melynek következtében a Székelyföld legkisebb székely székének lakói kezdik elfelejteni múltjukat. Az 1910 óta eltelt „Száz évre rá, a többségben magyar városok határolta Aranyosszéket túlnyomóan románok lakta városok veszik körül.” Ezt igazolja Torda, Nagyenyed, Marosújvár, Aranyosgyéres helyzete is. Egy a gondolatébresztő, elgondolkodtató kérdések közül: „Hogy néznének ki ezek a városok a magyar történelmi múlthoz kapcsolódó épületek nélkül, és a hagyományok továbbvivői, a még mindig ott élő magyarok nélkül?”; a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet középiskola udvaráról a gyímesi és a moldvai csángók földjére vezet a képzeletbeli barangolás.
E virtuális utazás végén, mely több mint egy évezredet fog át, jön a szomorú felismerés: „…az elmúlt századok folyamán a barcasági csángók, az aranyosszéki székelyek szórvánnyá törpültek, a szászok eltűntek, az örmények beolvadtak, a székelyek pedig apadóban vannak.”
Minden történelmi nevezetességű színtér és esemény súlyos tanulságokat hordoz: Cserhalom tanulsága, hogy le lehet győzni a nyelvrablókat, Csíksomlyó az összetartozásra hívja fel a figyelmet. „A székelyek, csángók és szászok példája arra figyelmeztet, hogy nem szabad elfelejtenünk azt, amit megőrizni érdemes. Márpedig a régi szabadságjogok ezek közé tartoznak.” A barcasági csángók sorsa, a szászok története „Figyelmeztető óvatosságra int!”, az örmény példa is igazolja, hogy „fennmaradás csak a teljes önrendelkezés révén lehetséges.”
A Székelyföld legveszélyeztetebb városai, MarosvásárhelyésSepsiszentgyörgy lakói számára Felvinc, Aranyosszék hajdani fővárosának sorsa intő példa kell hogy legyen.
A maiakhoz szóló legfontosabb üzenet: „A kisszámű magyarság egészséges történelmi tudata hivatott arra, hogy pótolja a hiányzók erejét. A folyamatosan változó világban meg kell találnunk az érdekeinket szem előtt tartó viszonyulási formákat.”
Mihai Vitéz példája kéne figyelmeztesse napjaink többségi politikusait: „ Ha a román állam mostani vezetői Mihály vajda példáját követve megbíznának a székelyekben, és biztosítanák számukra az autonómiát, egymillió székelyt…nyerne meg magának, akiket a továbbiakban a román állam legmegbízhatóbb állampolgáraiként kezelhetne…A székelység érdeke, hogy értékként jelenjen meg itt…”
A szerző a csángók fennmaradásának titkát kutatava, ugyancsak súlyos tanulságokat von le az erdélyi magyarság számára. Jóllehet a moldvai csángókat soha senki nem védelmezte a román államhatalommal szemben, hogy maradhatott fenn mégis évszázadokon keresztül magyar államiság nélkül?
A válasz egyértelmű: a megmaradás feltétele a hit és a vele párosuló nemzettudat, a mi esetünkben a magyarságtudat. A csángók esetében a hiányzó magyarságtudatot az erős vallási tudat, a katolikus hithelyettesíti. „Ennek a hitnek köszönheti mai napig tartó fennmaradását a csángóság és ez tartja meg nyelvének elvesztése után is őket.” Így jött létre a kívül román, belül magyar csángó.
„Mi itt, erdélyrészi magyarokés székelyek, a csángókhoz viszonyítva hit és szaporulat szempontjából fogyó nemzet vagyunk.”
A könyvbe a szerző beiktatja az anatóliai Macarköyben szerzett felismeréseit, ahova Zágonból kiindulva 1800 kilométeres gyalogolás után jutott el. Itt magyarul nem tudó, de magukat magyar eredetűnek tartó falusiakkal találkozott. Olyan törökök, ezek, akikben ott van a magyar is, „valamilyen plusz érték hordozói, amelyet nem tudnak pontosan meghatározni.”
„A magyar nyomkeresés könyve” , – ahogy Sylvester Lajos fogalmaz két pólusa közti lényeges különbség, hogy napjainkban nem fizikai létében, hanem nyelvében fenyegeti a magyarságot a 907 évinél lényegesen nagyobbnyelvi hadsereg. A veszedelem közöttünk és bennünk van. Ezért „Napjainkban nem a tetőkön, hanem a mélyben, lelkünkben kell meggyújtanunk.” a lármafákat.
A könyvben nyoma sincs a kizárólagosságnak, a gyűlöletnek, csupán a tények nyelvén szól Beder Tibor. De ezek a tények kegyetlenek és szomorúak. Erdély minden népének értékei együttesen jelentik Erdélyt: „Egymás értékeinek az ismerete válthat ki bennünk kölcsönös tiszteletet. Az egyoldalúság helyett igen fontos lenne a közös, hiteles történelmi múlt megértése és értékelése.”
Meddig él a magyarság?! – tevődik fel a kérdés. Addig amíg emlékezni tud múltjára és amíg érdemesnek találja cselekednie is megmaradásáért. „A tét az életben maradás, amelyért főképp élni és tenni kell!”
Szigorú számítások szerint jövőképünk lehangoló: „Egyszerű matematikai számítás szerint 83 év múlva(2092) eltűnik a magyarság Erdélyből, belértve a Székelyföldet is. Amíg 1896-ban a Milleniumot magyar ruhába öltözött bandériumok ünnepelték szerte a magyar hazában, 2096-ban már a román ruhás hóra ütemére fogja ezt ünnepelni a már csak románul értő és beszélő “székelység” is.”
A tragikus jövőkép felvillantása ellenére, a könyv sorai közt ott van a kibontakozás, a túlélés lehetősége is. Hogyan kerülhető el a tragikus jövő, mi a megoldás? Az egyértelmű válasz: A megmaradásba vetett „…hitet kell felébreszteni, és akkor van remény a gyógyulásra.” – írja a szerző.
„A közös szellemi haza már létezik, és eljön az idő, amikor Magyarország, a természeti törvényeknek megfelelően, keresni fogja elveszett tagjait, melyek valamilyen módon önmaguktól ismét hozzá fognak kapcsolódni. Ez a realitás feljogosít arra, hogy továbblépjünk, cselekedjünk.”
Erősíteni kell a hitet azokban, akiknél fogyóban van és visszaadni azoknak, akiknek nincs. „Kell hogy legyen egy hely, ahol jól érezheti magát a székely ember.” Az igazi feltámadást azonban csak az erdélyi magyarság önrendelkezésének megvalósítása biztosíthatja.
Ennek kivívásához azonban a történelmi tudat megőrzése, kialakítása szükséges. „…az a nemzedék, amely ismeri múltját, jobban kiismeri magát a folyton és egyre gyorsabban változó jelenben, és jobban tud alkalmazkodni a jövő kihívásaihoz.”
Az apadó fájdalom végső kicsengése pozitív: „…én hiszek a feltámadásban!”„jó magyarnak lenni, mert kivételesen védett helyen találtunk hazára. Jó magyarnak lenni, mert a legnagyobb tettet már végrehajtottuk, megtartottuk életrevalóságunkat, kultúránkat és gyönyörű anyanyelvünket. Már csak a jelenünket kellene építenünk és tudatosítani a magyarságban újra és újra, hogy jó volt és jó lesz magyarnak lenni.”
Higgyük, hogy Beder Tibor Kiáltó szava nem lesz „pusztában kiáltó szó csupán…”
Nagyenyed, 2010. április 29.
