Néhány napja csak, hogy visszatértem Nagyenyedről, és Sánta Ferenc főhőseként bolyongok. Ezt a falut nem lehet megírni, hangzott el a Húsz órában, amikor a huszadik század magyar fejeket lebunkózó sorstragédiái sorra megelevenedtek az újságíró szeme előtt. Ilyenkor a nyelv megbénul, a jegyzetfüzet elkallódik, a riport pedig soha nem készül el.

Csávossy Györgyöt és Nagyenyedet sem lehet megírni.

Pedig a világhálón még világos volt minden. Csávossy György, olvastam elutazásom előtt, született 1925-ben, költő, színműíró. Temesvári iskolai tanulmányai után a kolozsvári mezőgazdasági főiskolán végzett, középiskolákban tanított, Csombordról ment nyugdíjba, európai hírű borász. 1955-től jelennek meg versei, vígjátékai. A romániai magyar civil társadalom egyik vezető alakja, Nagyenyeden él. Ennyi a hivatalos életrajz, és amikor az ősi kollégium könyvtárában, Domonkos László Nagyenyedi ördögszekér című könyvének bemutatóján kezet szorítunk, az adatok után kutatok emlékezetemben.

Csávossy György küllemre szelíd, ősz tanárembert idéz, beszédre, gesztusokra a régi, alföldi magyar mezővárosok intelligenciáját, vagyis értelmiségét, tudom, miről beszélek, onnan jöttem. Aztán kiderül, hogy nem tapogatózom rossz helyen, Csávossy Györgyöt Szegedhez köti a fél rokonsága, Erdélybe talán passzióból vetette a sors istennője, aki olykor felvidéki házmestereket és délvidéki taxisokat vezérel utunkba Budapesten. A történelem fintora volna ez? Talán inkább a vállalt sors, a megélt sorsközösség jóban, rosszban, a megalázott, rosszkedvű magyarsággal.

Mert rosszból kijutott itt bőven. Csávossy tanár úr azonban mezőgazdász, és előszeretettel kutatja, mit lehet kifacsarni a szőlőből. Aki valamelyest ért a borokhoz, jól tudja, hogy diktatúrában, megalázottságban az a néhány pohár nektár léleknyitogató orvosság. Nem a részegségről beszélek, hanem arról a rituáléról, amelyet Gyurka bácsi bemutatott nekünk Nagyenyeden.

A meghívás a Salvus borozóba szól, amelyet Tömörkény duttyánjához hasonlóan a lélek temploma is egyúttal, igaz, nem vászonsátor vagy leveles építmény, hanem kőből épült ház a belvárosban. Itt is nagy dolgok forognak a magyar koponyákban, bár most nem lóvásárról esik szó, kikémlelünk a Daciák és BMW-k pörkölte forgalmas utcára. A tulajdonos is magyar, beljebb tessékel bennünket, jó itt, még a hátsó vécé, a fogvicsorgató kutya is régi emlékeket idéz.

Csávossy György duttyánjában tagadhatatlanul ő az úr. Minden olyan, mint egy szertartáson. Egymás után érkeznek a borok: a fűszeres tramini, a híres Herkules és a többi, Erdély-hegyalja megannyi kincse, fűszere, virága. Gyurka bácsi, ha megengeded, hogy így szólítsalak, mondd, miben különböznek az erdélyi borok az otthoniaktól, teszek fel ilyen és ehhez hasonló kérdéseket, de nehezen forog már a nyelv, üvegesednek a tekintetek, szélesednek a mosolyok, és összetegeződünk, és akkor Gyurka bácsi, akit már így szólíthatok, válaszát messziről kezdi, mondhatnám, Ádámtól és Évától, azt mondja, hogy huszonhét évesen, az ötvenes években került a “szent szörnyetegek”, az öt legismertebb romániai borász közé, de nem tisztelte őket, szemtelenül hozzászólt a vitájukhoz, beszél Gyurka bácsi még László Gyuláról, aki nem a történész, annak csak névrokona, viszont jeles borász volt, Gheorghiu-Dej elintézte, de nem számít, legyint Gyurka bácsi, nézzétek ezt a 2002-es Herkulest, cabernet sauvignonból és hamburgi muskotályból kereszteztem, jó az íze, de menjünk tovább, lássuk ezt a traminit, ez is tőled van tehát, igazán kiváló.

És akkor megkóstoltuk Papp Péter nagyenyedi borász 2006-os sauvignon blanc-ját, és szó szerint megállt az idő.

Gyurka bátyám, nem mostanában ittam ilyet, hümmögünk, egymásra nézünk, jeleket adunk, ebből viszünk haza, de vendéglátónk nem lankad, könyvet halász elő, és a saját költéseit olvassa a bor mellé, először kétkedek, de aztán magával ragad az ódon erdélyi nyelv zamata, miről szólnak ezek a versek, persze, szerelemről, borról, emberségről, de veretesen, gondosan, tisztességesen, amilyenek a borok is, Gyurka bácsi azt mondja, ma gombát ettem és ordás palacsintát, tudjátok, fő az összhang, de hallgassátok csak ezt, olvassa a versét, nekünk pedig könnyek szöknek a szemünkbe, tudjátok, folytatja, ükapám Csávoson Pestről hozatott magának kenyeret, hümmögök, felénk, Csongrád megyében különb történetek is járják, így indult talán a dzsentri hanyatlása, versekkel és borral, aztán egyéni egzisztenciák romjain végül a kóró verte ki az ablakot, megtisztelsz a barátságoddal, istenem, de jó, hogy itt lehetek nálatok.

Délután válunk el, Gyurka bácsi szálfaegyenesen áll, és még rozéra invitál bennünket polgári otthonába. Mi azonban csak másnap tudunk eleget tenni a meghívásnak. Amikor elhagyjuk Nagyenyedet, a Papp Péter pincészetéből származó hat liter sauvignon blanc boldog tulajdonosának mondhatom magamat. Felzúg a motor, integetünk, indulunk haza.

Üzenem, Gyurka bátyám: a hat liter már csak három, sokat gondolunk rád, hamarosan érkezünk utánpótlásért.