Az Erdélyben zajló párját ritkító vérengzés előzményeit tekintve 1848 tavaszáig kell az időben visszamennünk. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta a szűkebb értelemben vett Magyarország és Erdély unióját. (Erdély is a Szent Korona joghatósága alá tartozott, csak külön magyar kormányzata volt.) Ezt követően az utolsó erdélyi rendi országgyűlés is kitörő lelkesedéssel fogadta el 1848. május 30-án Kolozsvárott az unióról szóló törvényt. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet, külön román rendfenntartó alakulatot követeltek, egyúttal létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek. Minthogy ez irányú követeléseiket a Batthyány-kormány nem teljesítette, sőt, felvilágosították küldöttségüket Pest-Budán, hogy mindazok a jogok, amelyek a magyarokat megilletik (a jobbágyfelszabadítás kivívása, a feudális járadékok eltörlése, cenzusos választójog), értelemszerűen rájuk is – miként az ország minden polgárára – vonatkoznak, legyenek elégedettek, így a románok szembefordultak a magyarokkal. A magyar elit képtelennek tartotta a románokat az önálló politikai gondolkodásra, és – joggal – a bécsi kormányzat, illetve a cár marionettfiguráinak tekintette őket. (Tudniillik a román vezetők már ekkor hirdették a dáko-román elméletet – miszerint ők az ókori dákok és rómaiak leszármazottai, tehát őslakosok –, és végső politikai céljuk a két román fejedelemséggel való egyesülés volt.)
Tehát az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel. Az a császári katona, akinek a főhatóságát mind a Román Nemzeti Bizottság, mind Andrei Saguna ortodox püspök elismerte, Erdély osztrák katonai parancsnoka, Puchner Antal tábornok volt. Az osztrákok által a magyarság ellen heccelt románság végül 1848. szeptember 16-án önálló politikai nemzetté nyilvánította magát, sőt a második balázsfalvi gyűlésen Schurber osztrák tábornok arra is ígéretet tett, hogy 10 ezer fegyvert fognak kiosztani a románok között. Ennek hatására a románok fegyverkezni kezdtek, és Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.
Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Ekkor történt ugyanis este 10 órakor, hogy az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát Nagyenyed magyarságának kiirtására, majd megindultak a város felé. Amikor ez a rablógyilkos ármádia a városba ért, valami olyasféle végítélet vette a kezdetét, amelyhez hasonló talán csak a francia forradalom idején, 1792. szeptemberében történt utoljára, amikor az ún. forradalmárok betörtek a börtönökbe, amelyekben akkortájt meglehetősen elit társaság zsúfolódott össze, arisztokraták, papok, írástudók, vagyis csupa olyan ember, aki ezzel a tébolyult őrülettel, melyet nagynak is szokás nevezni, szemben állott, vagy a forradalmár csőcselék úgy ítélte meg, hogy szemben állhat. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára (megjegyzés: 1572 augusztusában ekkor mészároltak le Párizsban a katolikusok a vallásháború során több ezer reformátust, azaz hugenottát): amint a csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak, ahol a Zérics- tetőről nézték a város égését. Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 25-30 fokos hidegben, és őrült kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni. A fosztogatás és a vérontás látványától megrészegült oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe. A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében. Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ (ti: majdnem) halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba. Azonban – miként említettem – a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon tehát a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből.
A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be. A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt az erőszaknak köszönhetően, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára. Sajnálatos, hogy a magyar történelemben méltán jó nevű erdélyi főparancsnok, Bem tábornok, Erdély felszabadítója nem büntette meg méltóképpen a bűnösöket, mert – véleményem szerint hibásan – azt az elvet vallotta, hogy „ha a kegyelmet elébe helyezzük a jognak, akkor legádázabb ellenségeink csodálatát és tiszteletét nyerjük el, és erkölcsi lefegyverzéssel barátainkká tesszük”. Elmondhatjuk, hogy nem Bem „apót” igazolta az idő és a történelem…
Román részről természetesen a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk ekövetett szörnyűségekért, mi több Silviu Dragomir történész később – bár elismerte a barbárság tényét – azt állította, hogy a románok megfizettek az előző századokért a magyaroknak (sic!). 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentárt fűznöm. Azonban ami a legtragikusabb, hogy a magyar köztudatban sincs benne ez genocídium, népirtás, s van még néhány hasonló történelmünkben. A magam részéről én fejet hajtok bármely nemzet vagy felekezet ártatlanul meghurcolt és meggyilkolt áldozatai előtt, no de arra gondolva, hogy annyi emléknapunk létezik már, kikerülhetetlenül adódik a kérdés: mikor emlékezünk már meg végre méltóképpen saját, magyar áldozatainkról?
