A szabadságharc forgatagában Dél-Erdélyben az történt, ami a délvidéki Zentán: a hadiszerencse rosszra fordultával a honvédek nem tudták megoltalmazni a civil magyar lakosságot, és általános vérengzés kezdődött. A móc (hegyi román) felkelők rajtaütöttek Nagyenyeden, és válogatott kínzásokkal, állatias módon sok száz magyar férfit, nőt és gyereket gyilkoltak meg.
Ennyi tehát látszólag a történet. De csak látszólag, mert Domonkos könyve más miatt érdemes a figyelmünkre. A szerző meggyőző érvekkel bizonyítja, hogy a százhatvan évvel ezelőtti oláhjárás nem a véletlen műve volt, valójában gondosan előre eltervezték: magyarellenes gyűlölettől fűtött román papok és értelmiségiek, csendestárs osztrák tisztek, pénzéhes szászok segédkeztek a nagyenyedi magyarság felkoncolásában. Ennél is fontosabb Domonkos másik következtetése: a pogromokban, vérengzésben bővelkedő 1849-es esztendő után Dél-Erdélyben végképp visszaszorult a magyarság, s éppen a nagyenyedihez hasonló genocídiumok miatt beszélünk ma – és sajnos, már Trianon idején is – magyar szórványról.
Domonkos László nem mondja ki, de a történelem színpadán tagadhatatlanul baleknak tartja a magyarságot. Attól tartok, igaza van. Mi soha nem tudtunk megfelelő eszközöket találni a barbár cselekedetek ellensúlyozására. Csak velünk fordulhat elő, hogy a férfiak, nők, gyermekek lemészárlásában főbűnös Axente Sever a kiegyezés körül, birtokosként szabadon járhatott-kelhetett Nagyenyeden, és a haja szála sem görbült, mi több, fényesen megélt a császártól kapott 630 forintos kegydíjból. Domonkos szerint az enyediek még akkor is féltek tőle. Ki volt akkor, Trianon előtt egy-két emberöltővel az úr Erdélyben? És ki mostanság? Axente Sever nevét Romániában szülőfaluja, terek, utcák, iskolák őrzik – pedig közönséges tömeggyilkos volt, aki nőket erőszakoltatott meg, gyermekeknek csapatta szét fejszével a koponyáját.
A szerző hosszasan elemzi a balkáni psziché sajátosságait, és ha némelyik kijelentése túlzónak tűnik is, nem kétséges: magyarázkodni nem ezen az oldalon kell. Kérdéseire viszont aligha kap választ az a nemzet, amely lassan mindenütt kisebbségbe kerül Kárpát-medencei szállásterületén. Nekünk viszont ma is bizonygatnunk kell, hogy Bem, Petőfi és Wass Albert nem háborús bűnös, az ősi kollégium tőszomszédságába beszabadult román gyűlöletről azonban nem illett tudni. Így volt ez legalábbis mostanáig. Domonkos könyvét olvasva azon kapjuk magunkat, hogy eddig ismeretlen, új kérdéseket teszünk fel magunknak és egymásnak magyarságtudatról, megmaradásról.
A könyv előszavaként Margittai Gábor, a mű hangulatához és témaválasztásához illő, nemes és szép esszét írt. Önálló olvasmányként is megállja a helyét.