Gyermekévei alatt a később szintén költővé lett Jékely Zoltán (Zsoli) játszótársa: Nagyenyeden, és Kolozsvárott is. Országhatáron átívelő barátságuk Zsoli 1982-ben bekövetkezett haláláig fennmaradt. Talán e körülmények is meghatározták oly kiváló irodalmi tájékozottságát.
Jancsi bácsi a régi enyedi világ tudója és részese volt. A polgári, immár csak képzetünkben lakozó Nagyenyed tiszteletreméltó képviselője. Akikből manapság alig sétál még valaki a többre is érdemes város elporosodó és elpórosodó utcáin. Valódi úriember volt. Nem a szó financiális értelmében. A lényét átható pontosságot enyedi szász és magyar, illetve medgyesi szász iskolákban szerezte, ahol gazdaságot és borászatot tanult. Jó szakember volt, hisz a két világháború között a nevezetes enyedi Winkler Rt. tapasztalatszerzés végett a Julius Meinl céghez küldte ki Bécsbe. Később a marosvásárhelyi Hangyánál és Mátrahegyalján, a domoszlói szőlőgazdaságban dolgozott.
A II. világháború mély nyomot hagyott életében. Csehországban szovjet hadifogságba esett, ahol három és fél évet sínylődött. Hite, életművészete, és ezek summájaként: óriási életakarása, hazahozta. Egykori tanárom, Ercsey Gyula, aki szintén megjárta a szovjet hadifogságot, mondta volt, hogy a túlélés csakis ilyen embereknek sikerülhetett.
Jópofa történetet mesélt nekem a kilencvenes évek elején, mikor a magyar állam hadifogságban letöltött éveiért kárpótlásban részesítette. Választania kellett az egyösszegű kártérítés, vagy az életjáradék között. Kiszámított ember volt, így ezt a döntését sem bízta véletlenre. Felkereste szívorvosát azzal, hogy hány évet jósol neki a doktor úr. A reményt keltő válasz nyomán az életjáradék mellett döntött. S hogy jól választott, azt csak a magyar Pénzügyminisztérium bánhatja. Öreg évei támaszaként, többszörösét vette át a kárpótlási jegyek névértékének.
Soha nem lett kommunista, ezért nem kapott tudásához méltó állást. Jókedvét, hitét, tartását mégsem veszítette el.
Nagy természetjáróként még nyolcvanévesen is egyedül kóricált a havasokban. Ott érezte igazán jól magát. Kilencvenévesen is optimizmust, derűt sugárzott.
Ha netán a polgár szó jelentésén morfondírozom, nem az értelmező szótár elvont definíciója jut eszembe, hanem csakis egy emberre gondolok. Néhai Szabó Jánosra, aki 94 évnyi földi lét után, nemrég hagyott itt bennünket. Nagyenyedieket.
Rácz Levente
2008. február 15.
szellemisége, múltja elsősorban azoknak a véleményében tükröződik, akik itt éltek és versben vagy prózában megírták élményeiket, átéléseiket. Józsa Miklós nyugalmazott irodalom tanár ismertette a szemre is tetszetős kötetet, hangsúlyozva, hogy e könyv segítségével jellegzetes enyedi hangulatot szeretnének teremteni. A válogatást végző Rácz Leventét e nehéz, de szép munkában a szülőföld szeretete vezette, és az a szándék, hogy ne vesszen feledésbe „az álmodó és nagyratörő város”, amelyet Nagyenyednek nevezünk.
