Admin bejegyzései

Irodalom és színjátszás a könyvek tükrében

Közzétéve Szerző:
A vendégek bemutatására Csávossy György vállalkozott. Eljött Dávid Gyula irodalomtörténész, író, szerkesztő, a Polis Könyvkiadó igazgatója, Kötő József színháztörténet író, aki ebben a műfajban az első öt szerző közé számít, parlamenti képviselő, Cseke Gábor költő, prózaíró, antológia szerkesztő.
 
A SZERZŐ FELVÉTELE– Cseke Gábor (balról), Dávid Gyula, Kötő József és Józsa Miklós
hangulatos estével ajándékozta meg az enyedieket
 

Dávid Gyula a Polis kiadó tavalyi és idei kiadványait mutatta be. Megjegyezte, hogy a kiadó helyett sokkal inkább a kiadványok kell hogy beszéljenek önmagukról. Most, amikor a múltból annyi minden kezd kiszivárogni, és divat a másokra mutogatás, Cseke Gábor könyve a Jelentések magamról újszerűnek hat, hiszen kevesen vállalják manapság azt, hogy önmagukkal szembenézzenek. Könyvének előszavában olvashatjuk: „A mai nappal – 2002 nyarán vagyunk éppen – megkezdtem a mélyre ásást…”

A 60-as évek végétől Bukarestben élő költő, prózaíró, az Ifjúmunkás egykori főszerkesztője, majd az Előre vezető publicistája vette a bátorságot, és egy tartalmas könyvben nyíltan szembenézett a kérdésekkel, terhes élményei színhelyével. Visszaemlékszem cingár, szemüveges alakjára egy-egy irodalmi vagy más jellegű összejövetelen, amint sohasem kihívóan, hanem szerényen, visszahúzódóan viselkedett.

Kötő Józsefről Dávid Gyula megjegyezte, hogy a mai est igazi meghívottja, mellette mi csak „kapcsolt áruk” vagyunk. Könyve egészen új műfaj, hiszen egy lexikonná szerkesztett anyag, amely betekintést nyújt az erdélyi magyar színjátszásba. A sikerkönyv a 218 éves erdélyi színjátszás (kolozsvári kezdetekkel) egyik korszakának (1919–1940) neves színészeit vonultatja fel, közel másfélezer pályaképpel és dokumentummal.

Az enyediek számára a szerző az a kollégiumi véndiák, aki nemcsak pusztán valamikori tanulója, hanem jeles közéleti személyiségként mindig őszinte támasza volt az „alma mater”-nek. Valljuk be, az utóbbi években, évtizedekben igencsak elkelt ez a törődés. Rá mindig lehetett számítani, odafigyelt, és ha lehetett, akkor segített. Mai „ajándékára” külön büszkék vagyunk, hiszen színésztörténeti írásai révén is növeli a kollégium és a város tekintélyét.

Bajusz Katalin nyugalmazott óvónő, az Áprily estek hangulatának gyakori megszínesítője, ezúttal Petőfi színészetről szóló verseiből szavalt (pl. a Színészdalt) különös átéléssel. Aztán elmesélte: visszaemlékezett, arra, hogy valamikor itt Enyeden, ő is átélte az amatőr színészkedés örömeit és ürömeit.

Dávid Gyula igazgató a sok szép Polis könyv közül beszélt még a legújabb Bánffy kötetről. 1990 után eddig 12 kötet jelent meg. Végül a nyugati világban is felfigyeltek a Trilógiára, amely azóta több európai nyelven is megjelent. Hallottunk még a hiánypótló Reményik kötetről és Lőrinczi László kisregényéről, amely azért is érdekes, mert a szerző édesapja itt Enyeden tanító volt a kollégiumban.

Mindkét jelen lévő szerző beszélt most bemutatott alkotásaikról, amelyekből rövid részleteket is felolvastak. Kötő szerint erdélyi színjátszásról Enyed nélkül nem beszélhetünk. A színészet a két világháború között az Iparos Önképzőkör helyiségében működött (a mai Művelődési Házban). Abban az időben valósággal hősies cselekedet volt színésznek lenni, vagy éppen igazgatóként egy társulatot vezetni. A vacsora nemegyszer a bevételtől függött. Enyed akkor néhány hónapig el tudott tartani egy társulatot.

Cseke Gábor a könyv utótörténetéről beszélt, a visszhangról, amely annyira fontos a szerzőnek. Pl. telefonon: érdeklődéssel és kíváncsisággal olvastam a könyvedet, és akkor eszembe jut… Szeretnék találkozni Önnel, mert olvastam a könyvet…

A meginduló dialógus során a szerzőkkel, Csávossy arra a tényre reagált, hogy Kötő József bemutatásra csak férfi színészeket választott: „Nem értem Kötő József barátomnak a nőkkel szembeni „diszkriminációját!” Én „nőbarát vagyok” – jelentette ki, és rögtön elmesélt egy történetet a saját életéből: – Ötéves koromban megharapott egy kutya, és felvittek Kolozsvárra a Pasteur intézetbe, majd az oltás után édesanyám elvitt a sétatéri színházba, ahol éppen valami operettet játszottak. A kisfiú előadás közben egyszer csak felkiáltott: „a csúnya bácsi menjen ki, a szép néni maradjon”. További kérdések és vélemények hangzottak el a bemutatott kötettel kapcsolatban, többek között az alcímmel: Közhasznú Esmeretek Tára. A bevezetőben a szerző így ír, erről: „A modell kézenfekvő volt: ahogyan 1839-ben a pesti Heckenast nyomdában megjelent első magyar lexikon a kultúra táraként „közhasznú esmeretek közreadását tűzte ki maga elé”. Felmerült az is, hogy eddig öt kötet jelent meg a színészet tárgykörében, és 100 körüli írás, a szerző tollából, a most Enyeden bemutatott könyv különbözik az eddigiektől mert enciklopédikus jellegű, és egyben életműnek is tekinthető.

Krecsák Albert alpolgármester egy másik rendezvény miatt késett ugyan, de kihasználva az alkalmat és a kedvező légkört, aktuális közérdekű bejelentéseket tett. Bemutatták a keresztszülő programot Budapesten, és február végén Gyulafehérváron benyújtották a Bethlen-kollégium teljes felújításának a kivitelezési tervét.

A két észrevétlenül eltelt óra után a közönség jóérzéssel és elégedettséggel lépett ki a még mindig havazó márciusi télbe, azzal a ki nem mondott gondolattal, hogy a következő Áprily estre újra eljövünk. Ez pedig rövidesen következik, hiszen március 19-én, Kun Kriza Ilona: Húsvéttól feltámadásig című könyvét mutatja be Deák Piroska dévai magyar szakos tanár.

Szabadság,  2010. március 09.

 

Fotók: Admin

Farsangtemetés esővel és miniszteri meglepetés-látogatással

Közzétéve Szerző:

Balog István (jobbról a második) maga sem hitte volna,
hogy a miniszter is ott lesz a tárlatmegnyitón – HORVÁTH LÁSZLÓ

Furcsa, jelmezes, maszkos alakoskodók, „ördögök” cikáztak ide-oda idén is Torockó utcáin, hogy bekenjék a vendégek arcát – különösen a visongó lányokét – fekete és piros festékkel. Velencei karneváli hangulat volt – de galambok nélkül –, és ha kissé feljebb tekintettünk, mégiscsak ott láthattuk a köd mögül kikandikáló Székelykőt és átellenben az Ordaskőt. Torockón vagyunk és farsangtemetés van, legyünk tehát ma kivételesen vidámak – fordul meg a látogató fejében, miközben beszippantja a jó torockói, hegyi levegőt. Az ember még az esőt is hajlamos elfelejteni jókedvében, pedig már előkerültek az esernyők is – de ettől még színesebb lett a tömeg.
A farsangi menet
A Kriza János Művelődési otthon alagútszerű kijáratában már délután fél három felé megjelent a várva várt menet, amelyben, a hagyományoknak megfelelően csak legények vonulhatnak fel. Elöl a piros mellényes, bő gatyás, népi ruhába öltözött „betyárok” csináltak helyet maguknak, majd mihelyt ez sikerült, elkezdtek pattogtatni, olyan vidáman, elszántan, és olyan hangerővel, hogy talán az egész Torockón hallatszott: hadd tudja meg mindenki, hogy elindultak.
Rögtön utánuk a muzsikusok következtek – a fiatalok között már hosszú évek óta Vernes László idős vállalkozó tangóharmonikájának muzsikája is szórakoztatja a közönséget. Az álpap és a kántor fekete öltönyben, utóbbi fekete szemüveggel követi a muzsikusokat, majd jön az ifjú pár, szép népi viseletben pompázva. Persze a menyasszony is legény, de messzebbről ezt alig látni, olyan jól van maszkírozva, kifestve. Utánuk az alakoskodók következtek, a rendkívül aktív ördögök, majd a zsidók, cigányok és az ugyancsak jól kifestett vénlányok, akik szokás szerint hangosan siránkoztak amiatt, hogy eddig még nem akadt férjjelöltjük. Régebben volt halált osztogató kaszás is meg gólya, amelyik megcsipkedte a lányokat, és babát ígért a következő évben – ez az ígéret ma is nagyon elkelne Torockón –, ám az idén kimaradtak a menetből. A kéregető szenesember után – akinek kosarába tojást és pénzt tettek a falubeliek, hogy a farsangi menet főszereplői este jól vacsorázhassanak – a menet végén ott haladt a szamaras szekér, Farsang Döme koporsójával.
Másfél órás bolondozás után a menet visszatért a vajorhoz, ahol a hagyományokhoz híven megsemmisítették Farsang Döme koporsóját, majd felsorakoztak a tömörülő közönséggel szemben. Az álpap és a kántor a rigmusba szedett krónikáját természetesen Farsang Döme jelképes halálának az említésével kezdte: „tegnap este még tömte magába a húsos vacsorát, nem is gondolta, hogy ma üljük a torát.” Aztán szó került a tanács és a tisztségviselők viselt dolgairól, az ígért futballpálya használata helyett a kocsmázásról, az utak állapotáról, a siralmas mezőgazdasági segélyekről, a szegénységről, a fabeszerzés viszontagságairól, a késlelkedő pályázatokról és még sok mindenről, persze könnyed, humoros formában, hiszen: „Megszólunk mindenkit, aki megérdemli, s ha akar, próbáljon másképpen viselkedni.”
Népi táncok parádéja
A farsangtemetés délutánja a további szórakoztatást szolgálja, sokan gyűlnek össze az évenként rendszeresen idelátogató népi együttesek műsorára is. Idén a várfalvi neves néptáncegyüttes mutatkozott be elsőnek, aranyosszéki, klasszikus táncrendjük az idén is igazi siker volt (ők – Nagy Zsolt révén – segítik jelenleg a torockóiakat is, hogy saját tánccsoportot hozzanak létre). Utánuk a magyarlapádiak előadása következett, amelyet már évek óta a fiatal generáció – Sipos Ferenc és hagyomány-felújító csapatának tehetséges utódjai – ad elő, szintén nagy sikerrel. A remek táncelőadásokat este a fiatalok és idősebbek hajnalig tartó jó hangulatú bálja követte, amely egyben a farsang záróakkordja is volt.
Képkiállítás meglepetésekkel
Az utóbbi években a farsangtemetés ünnepi hangulatát, a várakozás délelőtti óráit kulturális jellegű programok teszik egyre vonzóbbá. Szombaton 11 órakor, Balog István enyedi festőművész, az Inter-Art igazgatójának egyéni kiállítását nyitották meg a Tóbiás Éva Galériában. A kellemes meglepetést Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter szerezte megjelenésével, akit az eseményre Kováts Krisztián megyei RMDSZ elnök hívott meg.
A kiállító munkásságát Horváth Gyöngyvér kolozsvári grafikus ismertette, aki Balog Istvánt nyugtalan, alkotó művésznek nevezte, aki ugyan Nagyenyed szülötte, de művészként Torockó szerelmese. Művészete örökös útkeresés, kísérletezés – nemcsak festészettel, grafikával, szobrászattal, hanem írással is próbálkozik. A művész egyébként kiállításának anyagát a helyi táj ihletettségéből alkotta, ami pedig a technikáját illeti, „most éppen így festette meg őket.”
Hadarig Ioan, az Inter-Art művészi vezetője után Kelemen Hunor minisztert is felkérték a véleménynyilvánításra. Mint elmondta, ki is akarta használni az alkalmat, hogy magyarul szólhasson a torockóiakhoz (beszédét egyébként azonnal fordították románra), és megjegyezte, hogy Balog István nemcsak kiváló XXI. századi művész, hanem nagyszerű szervező is, hiszen az Inter-Arton keresztül megmutatja Romániát a világnak, ilyen értelemben pedig művészeti nagykövet szerepét tölti be.
A kiállításmegnyitón ott volt Krecsák Albert enyedi alpolgármester is, aki minden magyar esemény aktív részvevője és támogatója. Derültséget azonban nem ő, hanem a helyi polgármester, Szőcs Ferenc okozott, aki – vélhetően farsangkor mindent szabad alapon – így fogalmazta meg bejelentését: „megegyeztünk Balog Istvánnal, hogy ha meghal (jelenleg 42 éves – szerk. megj.) Torockóra hagyja kiállításának anyagát”.
Kelemen Hunor egyébként torockói látogatása során elmondta: nem először vesz részt az ottani farsangtemetésen, és hogy meg kell őrizni ezeket a szokásokat, mert „hozzátartoznak a magyarság és a románság hagyományaihoz”. A miniszter azt is elmondta, hogy a helyi hatóságok kérésére a művelődési minisztérium elkezdte a közbenjárást annak érdekében, hogy Torockó felkerüljön az UNESCO világörökségi listájára. Hozzátette: elindították az eljárást, de hosszú és bonyolult folyamatról van szó, amelynek első lépése az, hogy a település az idén vagy 2011-ben a várakozási listára kerül. „Időbe telik, de én úgy hiszem, Torockó megérdemli, hogy felkerüljön a listára” – magyarázta.
Rendhagyó útikalauz
Ugyancsak a farsangtemetés napján mutatták be Hantz Lám Irén kolozsvári írónak, a Brassai Sámuel Líceum nyugdíjas földrajztanárának a legújabb munkáját, a Rendhagyó útikalauzt, amely a község két falujáról, Torockóról és Torockószentgyörgyről szól. A Stúdium kiadó gondozásában tavaly megjelent könyv hátlapján rövid szövegében Egyed Emese így ír a műről: „rendhagyó, mert a turistaútvonalak és érdekességek leírása mellett szól azokról az irodalmi, művészeti alkotásokról is, amelyeket ennek a tájnak a különleges hangulata ihletett.”
A szerző alaposan és következetesen dokumentálta művét, így alakult ki egy olyan összkép, amelyben, minden különbözősége ellenére, a két falu sorsa valahol mindig összeér. Ezt érezheti az erre vetődő, egyre számosabb turista is, aki megérti a könyv olvasása közben, hogy mit is jelent e kis völgy a maga helyi sajátos történetével a magyar nemzet történelmében. A kiadvány ugyanakkor nagyszerű tájékoztató a természetjáróknak is: turista útvonalaival, térképével, az ünnepek és népi szokások leírásával, a fák és kövek világával gazdagítja a történelmi szálat.
A könyvbemutató alkalmával a Torockó iránt rajongó író bejelentette: elkészült a kötet angol fordítása, és készül a román változata is.
*
A farsangtemetés délelőtti és délutáni programjának előkészítésében, lebonyolításában nagyon sokan részt vettek a faluból. Örvendetes, hogy a fiatalok, Lakatos Botond vezetésével áldozatos munkával fenntartják ezt a hagyományt, de a falu egy emberként várta a messzi földön is híres farsangtemetésre a látogatókat. Minden elismerésünk nekik, a torockói embereknek, a szombati napért!

Szabadság, 2010. március 01.

Nagyenyed a XIX–XX. század fordulóján

Közzétéve Szerző:
Az 1849-es pusztítás után Kossuth Lajos is megkönnyezte a felégetett várost. A tragédiát átvészelt lakóihoz intézett üzenetében írja: „Enyednek fel kell épülnie és szebb lesz, mint volt, mert Enyed nagy hivatással bír Erdélyben.”

1853 májusában, amikor Jókai első ízben látogatott Enyedre, a város még romokban állt. „A képzelet megtagadja a színeket a rajztól, és lelkem fél visszagondolni rá.” – írja enyedi tudósításában. A nagy író „leégett, romos, lakatlan házakat, kormos falakat, gyom felverte udvarokat, az ablakokon kikandikáló, embermagasságra nőtt dudvát” lát… – olvasom Vita Zsigmondnál.

E nyomasztó kép mögött megsejti az író, a jövőbe vetett hit, az újrainduló élet jeleit: „nagy áldás az égtől, hogy az emberek feledni tudnak, s hogy a sírokon is szabad virágnak nőni. Egyébiránt az ittlakók azt állítják, hogy Enyed már nagyon sokat épült.”

A sebek begyógyulásának néhány fontos jele: 1878-ban átadják Alsó-Fehér vármegye első közkórházát (amelynek berendezéséhez Blaha Lujza enyedi fellépésének bevételével járult hozzá); 1884 októberében, Jókai második enyedi látogatásáról írja: „…a város egészen újjáépült, készen állott – már egy éve – az új városháza (dísztermében rendezik tiszteletére a fényes bankettet), s épülőfélben volt a kollégium új, főépülete.” A neoklasszikus keleti szárny 1885–1889-közt fel is épül, a református vártemplom mellett a város szimbolumává vált és ma is az.

1850-től Vajna Antal és Mihályi Károly kollégiumi professzorok áldozatos munkája nyomán fokozatosan megindul az élet a Bethlen Kollégiumban is, 1858-ban Gáspár János igazgatóságával megkezdi munkáját a tanító- és kántorképző; 1862-ben teológiai és jogi karral bővül Bethlen Gábor iskolája; Mikó Imre, a kollégium véndiákja, majd főkurátora nagylelkű adományával megalapozza az elpusztult kollégiumi könyvtár helyett a mai Bethlen Könyvtárat; gazdagszik a híres természetrajzi és történelmi gyűjtemény is.

Ezért írhatja Berde Mária e korszakról: „Itt sarjadhatott ki ismét új és új nemzedéke annak a Bethlen-ifjúságnak, melynek tagjaiból ötnek van ma szobra a szegedi Pantheonban, és akikből ma is tízen ülnek magyar és román egyetemi tanszékeken. Ahogy reformát püspöke sem volt Erdélynek egyetlen kivétellel, ki nem a Bethlen-kollégiumban növekedett…az élet újra elindult, és a XIX. század második felében meghozta a város számára mindazt, amit egy megyeszékhely a béke éveiben elnyerhetett.”

A polgári életforma kibontakozásának jele a számos intézmény, szervezet, társaság létesülése: a Nagyenyedi Daloskör, az Iparos Önképzőkör, a Szabad Líceum, a szegény tanulókat segélyező kör, a Fillér Egylet, a Minerva Egylet, a Római Katolikus Oltáregylet, a Szentlélek Társulat, a Kossuth Lajos Asztaltársaság, a Magyar Kaszinó, a Függetlenségi és a 48-as Kör, az Önkéntes Tűzoltó Egylet, az Erdélyi Kárpát-Egyesület fiokszervezete, a Lövész Egyesület, a Sport Egylet; népszerű újságok kerülnek ki az enyedi nyomdákból, a Közérdek, Alsófehér és az Enyedi Hírlap.

A szellemi felvirágzás mellett a XIX. század utolsó évtizedeiben tovább folytatódik az építkezés, amelynek célja a megyei adminisztráció szükségleteinek kielégítése, az iskolahálózat bővítése, a kisipar, mezőgazdaság, kereskedelem fejlesztése.

Ennek következtében fokozatosan új várossziluett alakul ki. Felépül a Baromvásár (Ecaterina Varga) utcában a Pénzügyigazgatóság hatalmas épülete, az Állami Fiúiskola, a Polgári Leányiskola, a Vincellérképző impozáns épülete, a Szentkirály (Ion Creangă) utcában 1901-ben Alpár Ignác tervei alapján az új, Rákóczi-stílusú Vármegyeháza, a Búza piacon (Cuza Vodă) az Állami Leányiskola, a Kossuth Lajos, később Magyar (Transilvaniei) utcában az impozáns Szeidl hotel és étterem, a Posta és a Kultúrmérnökség épülete, a Pataksoron az új gőzfürdő, a Szénatéren (Malom utca) emeletes óvoda épül; a 70-es évek végén felépült a Magyar Királyi Országos Fegyintézet, mellette a Királyi Járásbíróság épülete kap helyet; Kowrig Tivadar nagykereskedő anyagi áldozata révén tornyot kap a római katolikus templom, az Alsó Porond (Simion Bărnuţiu) utcában görög katolikus templom és új zsinagóga épül. A Felszeg (Mărăşeşti) utcában Winkler Albert női és férfi kolerakórházat létesít. Fellendül a polgári építkezés is, amelynek maradványai még ma is hirdetik az egykori jólétet a Vártéren, a Kossuth utcában, a Szentkirály utcában, a Miriszlói (Bethlen Gábor) utcában és másutt.

Jóllehet a Magyar Állami Vasutak Tövisen és Kocsárdon kialakított két vasúti csomópontja elvágja Enyed iparát a módosabb piacoktól, mégis jelentős ipari létesítmények működnek a Fegyházban, megkezdi termelését a diesel-rendszerű villanytelep, felépül a közvágóhíd, a jéggyár, a vasút számára talpfa telítő telep létesül, híresek a Lingner-féle dobozgyár, a Bálint-féle szőttes-gyár termékei, rendkívüli módon fellendül és virágzik a kézműipar, a malomipar, a szőlőművelés. A város életében jelentős szerepe volt az 1910-ben Enyedre telepedett bajor Fischer Lajos oltványtelepének 3711 katasztrális holdon, mely fogalommá vált a kertészkedők körében. Híres pénzintézetek működnek Enyeden: a Kisegítő Bank, a Gazdasági Bank, az Agrár Takarékpénztár.

Tökéletesedik a város infrastruktúrája. Varró László polgármester és Winkler Albert városi főorvos munkájának nyomán korszerűsítik Enyed fontosabb utcáit, ahol gyalogjárókat képeznek ki, a Kossuth utcában, a város korzóján a kiöregedett gesztenyefák helyett akácsort ültetnek, tovább építik a már korábban létesített sétateret (az Erzsébet sétányt), ahol teniszpálya, cukrászda létesül, itt épülnek fel Váró Ferenc és Szilády Zoltán kollégiumi professzorok villái, a Kápona dombon felállítják a Diákemlékművet.

„És ha Enyed utcaképéhez ősidők óta tartozik hozzá a városba belovagló átalvetős havasi amazon…a cărbun-t kiabáló szenesmokány, a kackiás torockói meg a sudárszép bükkösi cselédlány, rövidesen és simán beilleszkedik e különlegesek közé az útkaparó fegyencnép…”– jegyzi fel Berde Mária.

„Az enyedi fin de siécle, melyet 1914-ig kinyújthatunk, valódi Halál fiai fejezet…”állapítja meg Enyed monográfusa: A Törvényszék Gyulafehérvárra költöztetésével megkezdődik a fokozatos leépülés. A kollégiumot is nagy veszteség éri: megszűnik a jogi fakultás, majd 1896-ban a teológiát Kolozsvárra helyezik át…

Az igazi nagy fordulat a város életében azonban 1918 után kezdődik. Az első legnagyobb érvágás 1929-ben következik be, amikor a több mint másfél évszázadig, 1756-tól Enyeden működő Alsó-Fehér vármegye székhelyét Gyulafehérvárra helyezik át.

Ennek következtében fokozatosan elszíntelenedik, elnéptelendik a város: „Üres lakóházak, szegényedő forgalom” – írja Berde Mária. Habár a változó időkkel megváltoznak az etnikai arányok, „az álmodó és nagyra törő” kisváros magyar jellegét még sokáig megőrizte…

Régi enyedi képek Lixandru Róbert gyűjteményéből.