Fotók: Admin
Nőnap a Bitai Panzióban
Admin bejegyzései
Farsangtemetés esővel és miniszteri meglepetés-látogatással
Balog István (jobbról a második) maga sem hitte volna,
hogy a miniszter is ott lesz a tárlatmegnyitón – HORVÁTH LÁSZLÓ
Furcsa, jelmezes, maszkos alakoskodók, „ördögök” cikáztak ide-oda idén is Torockó utcáin, hogy bekenjék a vendégek arcát – különösen a visongó lányokét – fekete és piros festékkel. Velencei karneváli hangulat volt – de galambok nélkül –, és ha kissé feljebb tekintettünk, mégiscsak ott láthattuk a köd mögül kikandikáló Székelykőt és átellenben az Ordaskőt. Torockón vagyunk és farsangtemetés van, legyünk tehát ma kivételesen vidámak – fordul meg a látogató fejében, miközben beszippantja a jó torockói, hegyi levegőt. Az ember még az esőt is hajlamos elfelejteni jókedvében, pedig már előkerültek az esernyők is – de ettől még színesebb lett a tömeg.
A farsangi menet
A Kriza János Művelődési otthon alagútszerű kijáratában már délután fél három felé megjelent a várva várt menet, amelyben, a hagyományoknak megfelelően csak legények vonulhatnak fel. Elöl a piros mellényes, bő gatyás, népi ruhába öltözött „betyárok” csináltak helyet maguknak, majd mihelyt ez sikerült, elkezdtek pattogtatni, olyan vidáman, elszántan, és olyan hangerővel, hogy talán az egész Torockón hallatszott: hadd tudja meg mindenki, hogy elindultak.
Rögtön utánuk a muzsikusok következtek – a fiatalok között már hosszú évek óta Vernes László idős vállalkozó tangóharmonikájának muzsikája is szórakoztatja a közönséget. Az álpap és a kántor fekete öltönyben, utóbbi fekete szemüveggel követi a muzsikusokat, majd jön az ifjú pár, szép népi viseletben pompázva. Persze a menyasszony is legény, de messzebbről ezt alig látni, olyan jól van maszkírozva, kifestve. Utánuk az alakoskodók következtek, a rendkívül aktív ördögök, majd a zsidók, cigányok és az ugyancsak jól kifestett vénlányok, akik szokás szerint hangosan siránkoztak amiatt, hogy eddig még nem akadt férjjelöltjük. Régebben volt halált osztogató kaszás is meg gólya, amelyik megcsipkedte a lányokat, és babát ígért a következő évben – ez az ígéret ma is nagyon elkelne Torockón –, ám az idén kimaradtak a menetből. A kéregető szenesember után – akinek kosarába tojást és pénzt tettek a falubeliek, hogy a farsangi menet főszereplői este jól vacsorázhassanak – a menet végén ott haladt a szamaras szekér, Farsang Döme koporsójával.
Másfél órás bolondozás után a menet visszatért a vajorhoz, ahol a hagyományokhoz híven megsemmisítették Farsang Döme koporsóját, majd felsorakoztak a tömörülő közönséggel szemben. Az álpap és a kántor a rigmusba szedett krónikáját természetesen Farsang Döme jelképes halálának az említésével kezdte: „tegnap este még tömte magába a húsos vacsorát, nem is gondolta, hogy ma üljük a torát.” Aztán szó került a tanács és a tisztségviselők viselt dolgairól, az ígért futballpálya használata helyett a kocsmázásról, az utak állapotáról, a siralmas mezőgazdasági segélyekről, a szegénységről, a fabeszerzés viszontagságairól, a késlelkedő pályázatokról és még sok mindenről, persze könnyed, humoros formában, hiszen: „Megszólunk mindenkit, aki megérdemli, s ha akar, próbáljon másképpen viselkedni.”
Népi táncok parádéja
A farsangtemetés délutánja a további szórakoztatást szolgálja, sokan gyűlnek össze az évenként rendszeresen idelátogató népi együttesek műsorára is. Idén a várfalvi neves néptáncegyüttes mutatkozott be elsőnek, aranyosszéki, klasszikus táncrendjük az idén is igazi siker volt (ők – Nagy Zsolt révén – segítik jelenleg a torockóiakat is, hogy saját tánccsoportot hozzanak létre). Utánuk a magyarlapádiak előadása következett, amelyet már évek óta a fiatal generáció – Sipos Ferenc és hagyomány-felújító csapatának tehetséges utódjai – ad elő, szintén nagy sikerrel. A remek táncelőadásokat este a fiatalok és idősebbek hajnalig tartó jó hangulatú bálja követte, amely egyben a farsang záróakkordja is volt.
Képkiállítás meglepetésekkel
Az utóbbi években a farsangtemetés ünnepi hangulatát, a várakozás délelőtti óráit kulturális jellegű programok teszik egyre vonzóbbá. Szombaton 11 órakor, Balog István enyedi festőművész, az Inter-Art igazgatójának egyéni kiállítását nyitották meg a Tóbiás Éva Galériában. A kellemes meglepetést Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter szerezte megjelenésével, akit az eseményre Kováts Krisztián megyei RMDSZ elnök hívott meg.
A kiállító munkásságát Horváth Gyöngyvér kolozsvári grafikus ismertette, aki Balog Istvánt nyugtalan, alkotó művésznek nevezte, aki ugyan Nagyenyed szülötte, de művészként Torockó szerelmese. Művészete örökös útkeresés, kísérletezés – nemcsak festészettel, grafikával, szobrászattal, hanem írással is próbálkozik. A művész egyébként kiállításának anyagát a helyi táj ihletettségéből alkotta, ami pedig a technikáját illeti, „most éppen így festette meg őket.”
Hadarig Ioan, az Inter-Art művészi vezetője után Kelemen Hunor minisztert is felkérték a véleménynyilvánításra. Mint elmondta, ki is akarta használni az alkalmat, hogy magyarul szólhasson a torockóiakhoz (beszédét egyébként azonnal fordították románra), és megjegyezte, hogy Balog István nemcsak kiváló XXI. századi művész, hanem nagyszerű szervező is, hiszen az Inter-Arton keresztül megmutatja Romániát a világnak, ilyen értelemben pedig művészeti nagykövet szerepét tölti be.
A kiállításmegnyitón ott volt Krecsák Albert enyedi alpolgármester is, aki minden magyar esemény aktív részvevője és támogatója. Derültséget azonban nem ő, hanem a helyi polgármester, Szőcs Ferenc okozott, aki – vélhetően farsangkor mindent szabad alapon – így fogalmazta meg bejelentését: „megegyeztünk Balog Istvánnal, hogy ha meghal (jelenleg 42 éves – szerk. megj.) Torockóra hagyja kiállításának anyagát”.
Kelemen Hunor egyébként torockói látogatása során elmondta: nem először vesz részt az ottani farsangtemetésen, és hogy meg kell őrizni ezeket a szokásokat, mert „hozzátartoznak a magyarság és a románság hagyományaihoz”. A miniszter azt is elmondta, hogy a helyi hatóságok kérésére a művelődési minisztérium elkezdte a közbenjárást annak érdekében, hogy Torockó felkerüljön az UNESCO világörökségi listájára. Hozzátette: elindították az eljárást, de hosszú és bonyolult folyamatról van szó, amelynek első lépése az, hogy a település az idén vagy 2011-ben a várakozási listára kerül. „Időbe telik, de én úgy hiszem, Torockó megérdemli, hogy felkerüljön a listára” – magyarázta.
Rendhagyó útikalauz
Ugyancsak a farsangtemetés napján mutatták be Hantz Lám Irén kolozsvári írónak, a Brassai Sámuel Líceum nyugdíjas földrajztanárának a legújabb munkáját, a Rendhagyó útikalauzt, amely a község két falujáról, Torockóról és Torockószentgyörgyről szól. A Stúdium kiadó gondozásában tavaly megjelent könyv hátlapján rövid szövegében Egyed Emese így ír a műről: „rendhagyó, mert a turistaútvonalak és érdekességek leírása mellett szól azokról az irodalmi, művészeti alkotásokról is, amelyeket ennek a tájnak a különleges hangulata ihletett.”
A szerző alaposan és következetesen dokumentálta művét, így alakult ki egy olyan összkép, amelyben, minden különbözősége ellenére, a két falu sorsa valahol mindig összeér. Ezt érezheti az erre vetődő, egyre számosabb turista is, aki megérti a könyv olvasása közben, hogy mit is jelent e kis völgy a maga helyi sajátos történetével a magyar nemzet történelmében. A kiadvány ugyanakkor nagyszerű tájékoztató a természetjáróknak is: turista útvonalaival, térképével, az ünnepek és népi szokások leírásával, a fák és kövek világával gazdagítja a történelmi szálat.
A könyvbemutató alkalmával a Torockó iránt rajongó író bejelentette: elkészült a kötet angol fordítása, és készül a román változata is.
*
A farsangtemetés délelőtti és délutáni programjának előkészítésében, lebonyolításában nagyon sokan részt vettek a faluból. Örvendetes, hogy a fiatalok, Lakatos Botond vezetésével áldozatos munkával fenntartják ezt a hagyományt, de a falu egy emberként várta a messzi földön is híres farsangtemetésre a látogatókat. Minden elismerésünk nekik, a torockói embereknek, a szombati napért!
Szabadság, 2010. március 01.
Nagyenyed a XIX–XX. század fordulóján
Az 1849-es pusztítás után Kossuth Lajos is megkönnyezte a felégetett várost. A tragédiát átvészelt lakóihoz intézett üzenetében írja: „Enyednek fel kell épülnie és szebb lesz, mint volt, mert Enyed nagy hivatással bír Erdélyben.”
1853 májusában, amikor Jókai első ízben látogatott Enyedre, a város még romokban állt. „A képzelet megtagadja a színeket a rajztól, és lelkem fél visszagondolni rá.” – írja enyedi tudósításában. A nagy író „leégett, romos, lakatlan házakat, kormos falakat, gyom felverte udvarokat, az ablakokon kikandikáló, embermagasságra nőtt dudvát” lát… – olvasom Vita Zsigmondnál.
E nyomasztó kép mögött megsejti az író, a jövőbe vetett hit, az újrainduló élet jeleit: „nagy áldás az égtől, hogy az emberek feledni tudnak, s hogy a sírokon is szabad virágnak nőni. Egyébiránt az ittlakók azt állítják, hogy Enyed már nagyon sokat épült.”
A sebek begyógyulásának néhány fontos jele: 1878-ban átadják Alsó-Fehér vármegye első közkórházát (amelynek berendezéséhez Blaha Lujza enyedi fellépésének bevételével járult hozzá); 1884 októberében, Jókai második enyedi látogatásáról írja: „…a város egészen újjáépült, készen állott – már egy éve – az új városháza (dísztermében rendezik tiszteletére a fényes bankettet), s épülőfélben volt a kollégium új, főépülete.” A neoklasszikus keleti szárny 1885–1889-közt fel is épül, a református vártemplom mellett a város szimbolumává vált és ma is az.
1850-től Vajna Antal és Mihályi Károly kollégiumi professzorok áldozatos munkája nyomán fokozatosan megindul az élet a Bethlen Kollégiumban is, 1858-ban Gáspár János igazgatóságával megkezdi munkáját a tanító- és kántorképző; 1862-ben teológiai és jogi karral bővül Bethlen Gábor iskolája; Mikó Imre, a kollégium véndiákja, majd főkurátora nagylelkű adományával megalapozza az elpusztult kollégiumi könyvtár helyett a mai Bethlen Könyvtárat; gazdagszik a híres természetrajzi és történelmi gyűjtemény is.
Ezért írhatja Berde Mária e korszakról: „Itt sarjadhatott ki ismét új és új nemzedéke annak a Bethlen-ifjúságnak, melynek tagjaiból ötnek van ma szobra a szegedi Pantheonban, és akikből ma is tízen ülnek magyar és román egyetemi tanszékeken. Ahogy reformát püspöke sem volt Erdélynek egyetlen kivétellel, ki nem a Bethlen-kollégiumban növekedett…az élet újra elindult, és a XIX. század második felében meghozta a város számára mindazt, amit egy megyeszékhely a béke éveiben elnyerhetett.”
A polgári életforma kibontakozásának jele a számos intézmény, szervezet, társaság létesülése: a Nagyenyedi Daloskör, az Iparos Önképzőkör, a Szabad Líceum, a szegény tanulókat segélyező kör, a Fillér Egylet, a Minerva Egylet, a Római Katolikus Oltáregylet, a Szentlélek Társulat, a Kossuth Lajos Asztaltársaság, a Magyar Kaszinó, a Függetlenségi és a 48-as Kör, az Önkéntes Tűzoltó Egylet, az Erdélyi Kárpát-Egyesület fiokszervezete, a Lövész Egyesület, a Sport Egylet; népszerű újságok kerülnek ki az enyedi nyomdákból, a Közérdek, Alsófehér és az Enyedi Hírlap.
A szellemi felvirágzás mellett a XIX. század utolsó évtizedeiben tovább folytatódik az építkezés, amelynek célja a megyei adminisztráció szükségleteinek kielégítése, az iskolahálózat bővítése, a kisipar, mezőgazdaság, kereskedelem fejlesztése.
Ennek következtében fokozatosan új várossziluett alakul ki. Felépül a Baromvásár (Ecaterina Varga) utcában a Pénzügyigazgatóság hatalmas épülete, az Állami Fiúiskola, a Polgári Leányiskola, a Vincellérképző impozáns épülete, a Szentkirály (Ion Creangă) utcában 1901-ben Alpár Ignác tervei alapján az új, Rákóczi-stílusú Vármegyeháza, a Búza piacon (Cuza Vodă) az Állami Leányiskola, a Kossuth Lajos, később Magyar (Transilvaniei) utcában az impozáns Szeidl hotel és étterem, a Posta és a Kultúrmérnökség épülete, a Pataksoron az új gőzfürdő, a Szénatéren (Malom utca) emeletes óvoda épül; a 70-es évek végén felépült a Magyar Királyi Országos Fegyintézet, mellette a Királyi Járásbíróság épülete kap helyet; Kowrig Tivadar nagykereskedő anyagi áldozata révén tornyot kap a római katolikus templom, az Alsó Porond (Simion Bărnuţiu) utcában görög katolikus templom és új zsinagóga épül. A Felszeg (Mărăşeşti) utcában Winkler Albert női és férfi kolerakórházat létesít. Fellendül a polgári építkezés is, amelynek maradványai még ma is hirdetik az egykori jólétet a Vártéren, a Kossuth utcában, a Szentkirály utcában, a Miriszlói (Bethlen Gábor) utcában és másutt.
Jóllehet a Magyar Állami Vasutak Tövisen és Kocsárdon kialakított két vasúti csomópontja elvágja Enyed iparát a módosabb piacoktól, mégis jelentős ipari létesítmények működnek a Fegyházban, megkezdi termelését a diesel-rendszerű villanytelep, felépül a közvágóhíd, a jéggyár, a vasút számára talpfa telítő telep létesül, híresek a Lingner-féle dobozgyár, a Bálint-féle szőttes-gyár termékei, rendkívüli módon fellendül és virágzik a kézműipar, a malomipar, a szőlőművelés. A város életében jelentős szerepe volt az 1910-ben Enyedre telepedett bajor Fischer Lajos oltványtelepének 3711 katasztrális holdon, mely fogalommá vált a kertészkedők körében. Híres pénzintézetek működnek Enyeden: a Kisegítő Bank, a Gazdasági Bank, az Agrár Takarékpénztár.
Tökéletesedik a város infrastruktúrája. Varró László polgármester és Winkler Albert városi főorvos munkájának nyomán korszerűsítik Enyed fontosabb utcáit, ahol gyalogjárókat képeznek ki, a Kossuth utcában, a város korzóján a kiöregedett gesztenyefák helyett akácsort ültetnek, tovább építik a már korábban létesített sétateret (az Erzsébet sétányt), ahol teniszpálya, cukrászda létesül, itt épülnek fel Váró Ferenc és Szilády Zoltán kollégiumi professzorok villái, a Kápona dombon felállítják a Diákemlékművet.
„És ha Enyed utcaképéhez ősidők óta tartozik hozzá a városba belovagló átalvetős havasi amazon…a cărbun-t kiabáló szenesmokány, a kackiás torockói meg a sudárszép bükkösi cselédlány, rövidesen és simán beilleszkedik e különlegesek közé az útkaparó fegyencnép…”– jegyzi fel Berde Mária.
„Az enyedi fin de siécle, melyet 1914-ig kinyújthatunk, valódi Halál fiai fejezet…”állapítja meg Enyed monográfusa: A Törvényszék Gyulafehérvárra költöztetésével megkezdődik a fokozatos leépülés. A kollégiumot is nagy veszteség éri: megszűnik a jogi fakultás, majd 1896-ban a teológiát Kolozsvárra helyezik át…
Az igazi nagy fordulat a város életében azonban 1918 után kezdődik. Az első legnagyobb érvágás 1929-ben következik be, amikor a több mint másfél évszázadig, 1756-tól Enyeden működő Alsó-Fehér vármegye székhelyét Gyulafehérvárra helyezik át.
Ennek következtében fokozatosan elszíntelenedik, elnéptelendik a város: „Üres lakóházak, szegényedő forgalom” – írja Berde Mária. Habár a változó időkkel megváltoznak az etnikai arányok, „az álmodó és nagyra törő” kisváros magyar jellegét még sokáig megőrizte…
Régi enyedi képek Lixandru Róbert gyűjteményéből.
Az álmodó és nagyra törő város
Makkai Sándor: „Első gyermekkorom álmai és játékai felett az ősi iskola hatalmas homlokzata virrasztott és uralkodott; ez a drága alma mater vett ölébe…amikor kezdtem ismeretséget kötni a betűkkel…s kebelén éltem át …serdülő éveimet, a legkedvesebbeket minden ifjú életében.”
2. Szavalat: Szentimrei Jenő: Vallomás (részlet) Bajusz Katalin
Az évszázadok folyamán sok vihart átvészelt Nagyenyed Berde Mária szerint „Ötször, ha nem, hatszor pusztult el, hogy csak kövei maradtak és eltipratlan lelkisége, mely ha minden veszett is, a kövekből mozdult ki, sugárzott fel mindig újra.”
Nagyenyed 1756-tól 1929-ig Alsó-Fehér megye székhelye, mely nem veszhetett el. Ezt igazolja az Enyedet megkönnyező Kossuth Lajosnak a városhoz intézett üzenete is, mely önbizalmat kölcsönzött lakóinak: „Enyednek fel kell épülnie és szebb lesz, mint volt, mert Enyed nagy hivatással bír Erdélyben.” (Weress Károly és Sándor Elek általi üzenet).
A XIX. század második felében lassan felépül a város a pusztulásból. Jelképe, a Bethlen Kollégium 1853 májusában, mikor Jókai Enyedre látogatott még romokban állt. A nagy író „leégett, romos, lakatlan házakat, kormos falakat, gyom felverte udvarokat, az ablakokon kikandikáló, embermagasságra nőtt dudvát” lát, – írja Vita Zsigmond. „A képzelet megtagadja a színeket a rajztól, és lelkem fél visszagondolni rá. – jegyzi fel Jókai egyik levelében.
E nyomasztó kép foltjai közé azonban friss színeket is keverhet az író, a jövőbe vetett hit, az újrainduló élet színeit: „nagy áldás az égtől, hogy az emberek feledni tudnak, s hogy a sírokon is szabad virágnak nőni. Egyébiránt az ittlakók azt állítják, hogy Enyed már nagyon sokat épült.”
1878-ban átadják Alsó-Fehér vármegye első közkórházát (melynek berendezéséhez Blaha Lujza is hozzájárult). A sebek begyógyulásának jele, hogy 1885-1889 –közt felépül a Kollégium neoklasszikus főépülete…, 1884 októberében, Jókai második enyedi látogatásáról írja: „… a város egészen újjáépült, készen állott – már egy éve – az új városháza (itt rendezik tiszteletére a bankettet), s épülőfélben volt a kollégium új, főépülete.” Ezúttal az újjá épült Kemény- Zeyk kúriában Zeyk Károlynál, szállt meg az író.
Megpezsdül az élet Bethlen Kollégiumban is: 1858-ban Gáspár János igazgatóságával megkezdi munkáját tanító-és kántorképző, 1862-ben teológiai és jogi karral bővül Bethlen Gábor iskolája, Mikó Imre nagylelkű adománya megalapozza a mai Bethlen Könyvtárat, gazdagszik híres természetrajzi és történelmi gyűjtemény.
Ezért írja Berde Mária a harmincas években: „Itt sarjadhatott ki ismét új és új nemzedéke annak a Bethlen-ifjúságnak, melynek tagjaiból ötnek van ma szobra a szegedi Pantheonban, és akikből ma is tízen ülnek magyar és román egyetemi tanszékeken. Ahogy reformát püspöke sem volt Erdélynek egyetlen kivétellel, ki nem a Bethlen-kollégiumban növekedett… az élet újra elindult, és a XIX. század második felében meghozta a város számára mindazt, amit egy megyeszékhely a béke éveiben elnyerhetett.”
3. Szavalat: Szentimrei Jenő: Invocátio (részlet), Bajusz Katalin
Intézmények, szervezetek, társaságok létesülnek: a Nagyenyedi Daloskör, az Iparos Önképzőkör (1888-tól), a Szabad Líceum, a szegény tanulókat segélyező kör, a Fillér Egylet, a Minerva Egylet, a Római Katolikus Oltáregylet, a Szentlélek Társulat, a Kossuth Lajos Asztaltársaság, a Magyar Kaszinó, a Függetlenségi és a 48-as Kör, az Önkéntes Tűzoltó Egylet, az Erdélyi Kárpát Egyesület, a Lövész Egyesület, a Sport Egylet. Népszerű újságok kerülnek ki az enyedi nyomdákból: a Közérdek, Alsófehér, Enyedi Hírlap.
A szellemi kibontakozás mellett a XIX. század utolsó évtizedeiben tovább folytatódik az építkezés, melynek célja a megyei adminisztráció szükségleteinek kielégítése, az iskolahálózat bővítése, a kisipar, mezőgazdaság, kereskedelem fejlesztése.
Fokozatosan új városszilüett alakul ki. Felépül a Baromvásár utcában az Adóhivatal hatalmas épülete, az Állami Fiúiskola, a Polgári Leányiskola, a Vincellérképző impozáns épületei. A Szentkirály utcában, 1901-ben Alpár Ignác tervei alapján az új, Rákóczi-stílusú Vármegyeháza, a Búza piacon az Állami Leányiskola, a Magyar utca elején az impozáns Szeidl hotel és étterem, a posta és a Kultúrmérnökség épülete, a Pataksoron az új gőzfürdő, a Szénatéren új emeletes óvoda épül, a 70-es évek végén épült Fegyház, mellette a Törvényszék épülete. Kowrig Tivadar anyagi áldozata révén tornyot kap a római katolikus templom, az Alsó Porond utcában görög katolikus templom és új zsinagoga épül. A Felszegen Winkler Albert női és férfi kolerakórházat létesít. Fellendül a polgári építkezés is, melynek maradványai még ma is hirdetik az egykori jólétet (lásd a Vártér, Magyar utca, Szentkirály utca, Bethlen utca, stb.)
Jóllehet a MÁV két vasuti csomópontjának kialakítása Tövisen és Kocsárdon elvágja Enyed iparát a módosabb piacoktól, mégis jelentős ipari létesítmények működnek: a Fegyházban, megkezdi termelését diesel-rendszerű villanytelep, felépül a közvágóhíd, a vasút számára talpfatelítő telep létesül, híresek a Lingner-féle dobozgyár termékei, a Bálint-féle szőttes-gyár termékei, virágzik a kisipar. A város életében jelentős szerepe volt a az 1910-ben Enyeden letelepedett bajor Fischer Lajos oltványtelepének 3711 katasztrális holdon, mely fogalommá vált a kertészkedők körében. Lőrincrévével átellenben a Maros jobb partján, 24 hektáron harmincezer rózsatőből álló rózsatelepet létesít (Később Ficher-Ambrozi).
Híres pénzintézetek műkönek Enyeden: a Kisegítő Bank, a Gazdasági Bank, az Agrár Takarékpénztár.
Tökéletesedik a város infrastruktúrája. Varró László polgármester és Winkler Albert városi főorvos munkájának nyomán korszerűsítik Enyed utcáit, gyalogjárókat képeznek ki, a kiöregedett gesztenyefák helyett akácsort ültetnek a Magyar utcában, a város korzóján, tovább építik a már korábban létesített sétateret (Erzsébet sétány), ahol teniszpálya, cukrászda létesül, itt épülnek fel Váró Ferenc és Szilády Zoltán kollégiumi professzorok villái, a Kápona dombon felállítják a Diákemlékművet.
„És ha Enyed utcaképéhez ősidők óta tartozik hozzá a városba belovagló átalvetős havasi amazon… a cărbun-t kiabáló szenesmokány, a kackiás torockói meg a sudárszép bükkösi cselédlány, rövidesen és simán beilleszkedik e különlegesek közé az útkaparó fegyencnép…” – jegyzi fel Berde Mária.
Ugyancsak ő állapítja meg: „Az enyedi fin de siécle, melyet 1914-ig kinyújthatunk, valódi Halál fiai fejezet…” A Törvényszék Gyulafehérvárra költöztetésével megkezdődik (Kemény Gábor miniszter) a fokozatos leépülés. A kollégiumban megszűnik a jogi fakultás, 1896-ban a teológiát Kolozsvárra helyezik át…
Az igazi nagy fordulat a város életében azonban 1918 után kezdődik. Az első legnagyobb érvágás 1929-ben következik be a 173 évig Enyeden működő megyeszékhely Gyulafehérvárra költöztetésével. (Feljegyeztek egy régi szállóigét: „Ide sírva jönnek és innen sírva távoznak a tisztviselők.”)
Ennek következtében elnéptelendik a város. „Üres lakóházak, szegényedő forgalom. Becsukódik – állami rendeletre a szász iskola, mert magyarok látogatták.” – írja Berde Mária. Fokozatosan megváltoznak az etnikai arányok, azonban a város magyar jellegét még sokáig megőrizte, ennek jó példái: az Erdélyrészi Hangya Szövetkezeti Központ kiépülése és az Iparos Önképzőkör működése.
*
Berde Mária: „Sárfészek címzéssel Enyedet sokszor megdobálták pénzesebb, és így nagyobb civilizációval fejlő várostestvérei. Ám Enyed sarából koporsóba való fejealját kérnek elszármazottai, …”
Nagyenyed, 2010. február 11.
Józsa Miklós
Fotók: Admin