Húsvét 2010
Admin bejegyzései
Közösségformáló agyagozás Torockószentgyörgyön
FOTÓ: A SZERZŐK FELVÉTELEI – Ilona mindenkire odafigyel
Balázs Janó és Ilona, Torockószentgyörgy művészei már jó ideje csodálják a falu természeti környezetét. 1995-ben vettek a településen egy régi házat. Akkor még Kolozsváron éltek. 2006-ban nyugdíjasként úgy döntöttek: kiköltöznek a nagyvárosból Szentgyörgyre. Ragaszkodtak a természet közelségéhez, ami idősebb korban azért is fontos, mert a művésznek állandóan megújuló ihletet jelent. 2007–2008-ban komoly építkezésbe kezdtek: felújították és kiegészítették a házukat. Ma a település egyik legszebb házában élnek, sokat dolgoznak, kirándulnak, kertészkednek, művészkednek, de sohasem tudnak betelni az őket körülvevő tájjal. A kertjükben Janó szoborparkját már sokan meglátogatták.
Agyag szülte ötlet
Építkezéskor, az ülepítő gödör ásása közben vették észre, hogy rendkívül jó minőségű agyag kerül a felszínre. A természet tehát egy véletlen folytán felkínálta ajándékát. Az agyag egy jó részét összegyűjtötték, és hagyományos módon, hordókban vízbe áztatva őrizték. Rájöttek, hogy ezt az értékes anyagot nem szabad csak úgy eldobni. A tárolt agyag egy idő után jó ötletet szült: mi lenne, ha a Székelykő alatti kis faluban agyagozó iskolát nyitnának? A gondolat lassan valósággá érlelődött. Ehhez persze a zsoboki évek is kellettek, ahol Ilona már jóval azelőtt agyagozásra tanította a gyerekeket, és sok tapasztalatot gyűjtött. Ma is azt vallja, hogy az alkotó tevékenység már kisgyermekkorban is igen jól fejleszthető. Többek között a gondolatok által vezérelt manualitással is.
Mire jó a kreativitás?
könyvekben is lehet mintákat keresni
Az alkotóképesség többé-kevésbé minden gyermekben megvan. Spontánul vonzódnak újszerű, eredeti megoldások, alkotások felé. Az alkalomra várnak, és oda húzódnak, ahol van lehetőségük kibontakoztatni ezt az összetett képességüket. Ilona szerint a mai gyermekek játékai nem kellőképpen kreatívak, és az iskola sem kínál gazdag lehetőséget az alkotó kibontakozásra. Gyermekeink gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy egy megadott sémában boncolgatják a számítógép programjának titkait, vagy ülnek passzívan a televízió előtt anélkül, hogy visszajelzést küldhetnének, vagy valamit igazán alkotnának.
A régi mesterségek tudói, az asztalosmesterek, ácsok vagy fazekasok a saját kezükkel, ötleteikkel és gondolataikkal váltak alkotóvá a maguk szakmájában, és megtalálták az utat is, ahogy ide el lehet jutni. A környezetükben gyakran voltak inasok, unokák, tanulni vágyó fiatalok, akik előbb-utóbb ráéreztek arra, milyen jó szabadon használni a kézügyességünket, a képzeletünket, és végigvinni mindazt, amit elterveztek. Ha később, felnőttként adódott egy probléma, volt önbizalmuk ahhoz, hogy kreatív szellemben közeledjenek a megoldáshoz.
Ilona szerint a gyermekek agyaggyúrás közben, de más gyakorlati tevékenységek alkalmával is átesnek egy érdekes viselkedési érésen, és észrevétlenül megváltoznak. Vannak eleve félénkebbek, gyengébbek, türelmetlenebbek, velük többet kell foglalkozni, de megéri, mert előbb-utóbb náluk is megjelennek a változás jelei. Hollandiai barátaik elmondták, hogy az agyagozás náluk benne van az iskolai tanrendben. Biztosan nem véletlenül! Apáczai kora, a 17. század óta, tudjuk, hogy már akkor „lóhosszal” vezettek a tanügyi rendszer minden terén, hiszen a tehetséges erdélyi fiatalok is ott tanultak.
Beindul a szervezés
A helyi tanítónő jó szervező partnernek bizonyult. A januári-februári délutánok még igen hosszúak, a falu gyerekei a tanuláson kívül nagyrészt tétlenségre, vagy esetleg tévézésre vannak ítélve. Még nem lehet annyit kinn lenni, játszani vagy segíteni valamit a nagytatának. A hír, hogy Ilona néninél és Janó bácsinál lehet agyagozni, kíváncsivá tette őket. Délután 4 órára szólt a megegyezés, de néhányan már fél négykor ott tébláboltak az ajtó előtt. Nemcsak a tanító néni biztatására érkeztek, hanem önkéntesen is. Áron és Márton csak úgy beállított: – Jöttünk agyagozni – mondták. Szívesen fogadták őket is. Akadt, aki az óvodás testvérét is elhozta. Kezdetben 16-an gyűltek össze, később ez a létszám növekedett. Ma már két csoportban jönnek, egyesek péntek délután, mások szombat reggel, összesen 24-en. Mindkét alkalommal a ház alagsorában kialakított úgynevezett kisműhelyben dolgoznak, jó körülmények között. Van egy nagy munkaasztaluk, ahol mindnyájan elférnek, és polcok az elkészített munkák számára.
Így indult el egy alternatív tanfolyam Szentgyörgyön, ahol még fizetni sem kell. Lássuk, mi is történt ezután!
Foglalkozás közben
Szebbnél szebb munkák sorakoznak a polcon
A gyermekek előkészítik az agyagot, majd mindenki megkapja a porcióját. Kezdetben nagy élvezettel gyúrják a két tenyerükben, vannak, akik rövidebb, akadnak, akik hosszabb ideig. Aztán egyszer csak beugrik egy ötlet, és megjelennek a formák: házak, kutyaól, kutya, pásztor, kerítés, maszkok, barlang, edények, korsók, lovak és még sok minden. Munka közben a foglalkozást irányító Ilona megjegyzései tudatosan segítő, tanító jellegűek. „Addig gyúrjátok, amíg lesz belőle valami… A kicsik azt csinálják, amit éppen kitalálnak… Na, ezt egy kicsit jobban össze kell gyúrni… Vigyázz arra, hogy ami nagyon eláll, úgy görbítsd, hogy ne törjön le… Györgyi, ezt neked csináltam, nézd, milyen jó puha anyag…Ha a kezedben gyúrod, szárad és keményedik…”
A legtöbben elmélyülten dolgoznak, láthatóan élvezik a kezük és a gondolataik összjátékát. Néha egymás munkájára is átpillantanak, mint a felnőttek a szomszéd portájára, aztán egy darabig pihennek, gondolkodnak, hogyan is tovább… Fényképezgetés közben felfigyeltem arra, hogy miközben gyúrják, alakítják az agyagot, spontán megjegyzéseket tesznek: „Lehet jól játszani vele… a legjobb, hogy mindenfelé lehet gyúrni… kis házat csinálok belőle…olyan házat csinálok neki, hogy forogjon benne a kutya…a kutyaházra csinálok tetőt is, ez traktor, nem autó, te… itatót és pásztort csinálok az agyagból…én már gyurmáztam is az óvodában, de ez egészen más…”
Jelzések és következtetések
A szülők felé küldött jelzések igen hasznosak lehetnek, hiszen Ilona, akinek vannak pedagógiai előtapasztalatai, munka közben figyeli meg a gyerekeket. Itt nem unatkoznak, és nem rosszalkodnak. Maga a kézügyesség szintje sokat elárulhat róluk, az, hogy milyen kedvvel, milyen hozzáállással dolgoznak, van-e kellő ambíciójuk, érdeklődésük, kitartásuk. Ezek mind olyan vonások, amelyeket egyrészt fejleszteni lehet, másrészt ismeretükben a későbbi iskolai irányt és a pályaválasztást is tudatosabban lehet majd irányítani.
Az agyagozó műhelynek azonban más értékei is vannak. Ilona lopva beviszi a népművészet szeretetét a tudatukba, lehet, hogy később a korongozást is megtanulják, és így egy ősi mesterséget elevenítenek fel. Az érdeklődés január óta nemcsak fennmaradt, hanem fokozódott is. Lassan megfigyelhetők a viselkedési változások. Alakul a közösségi érzésük, megtanulják észrevenni a faluban az igazi értékeket, megtanulnak türelmesnek lenni és odafigyelni önmaguk és mások munkájára. Ez a foglalkozás nem annyira elméleti, inkább életízű, és ezért közelebb áll ehhez a korosztályhoz. Jobban hasznosíthatók a saját, eredeti ötletek, a manualitás pedig igen jó hatással van rájuk. Már jelentették Ilonának, hogy a szülők a falu más pontjain is kutattak és találtak jó minőségű agyagot.
A közeljövő pedig elég bíztató, meggyúrják agyagból a saját falujukat. Nyári tábort is terveznek, vegyesen, más tájakról érkező gyerekekkel. Szentgyörgy napon kiállításra készülnek, ahol bemutatják szüleiknek, rokonaiknak, más érdeklődőknek az alkotásaikat, amit nevük kezdőbetűivel láttak el, büszkén hangoztatva: íme, ez az én munkám!
Szabadság, 2010. március 30.
Húsvéttól feltámadásig
A törzsközönség és alkalmilag mások is ilyenkor már a helyükön vannak, és várnak a mai csodára. A dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház március 20-án is szeretettel fogadta vendégeit. Így, húsvét közeledtekor ismerős nevek csengenek a fülekben: Kun Kriza Ilona a kollégium óvóképzős véndiákja, volt tanítványunk látogatott el a Közösségi Házba. Ezúttal íróként tért vissza nagyszerű iskolájának városába. A kissé rendhagyó összejövetelen a tavaly megjelent kis könyvecske borítólapján, homályos, szomorú tekintetű felvételen maga a szerző jelenik meg, a hátlapon viszont megváltozva, mosolyogva, derűsen tekint ránk. Ugyanitt rövid életrajzi adatokkal és egy önvallomással vall a könyvéről. Tordán született ugyan, de gyermekkorát a „selymesbojtos” gyönyörű Torockón töltötte, majd gimnáziumi évei után a nagyenyedi óvóképzőben tanult és lelt hivatásra, míg végül Vajdahunyadon talált otthonra.
Életútja „végvárakból” a végvárba tartott. Torda, Torockó, Nagyenyed, Vajdahunyad: hasonló sorsok hordozói. Azt, hogy mi minden történt vele, három kis könyvecskéjében mondja el, versekben és prózában. Deák Piroska dévai magyar szakos tanár (Csávossy György odasúgja figyelés közben: „magvas kis előadás”) mutatta be a három könyvet fordított sorrendben, mint ahogy a kis plakáton olvashattuk. Először a választott hivatáshoz közelebb álló verseskötetekről hallhattunk (Őszi kikerics és Pitypang) sok idézettel illusztrált, elemzést, amelyben jelen vannak Ilona, egy példamutató, hivatástudatban megérlelődött óvónő tapasztalatai is. A legtöbb verse újszerű szabad vers, nem kötött ritmusú: „Rám nem figyeltek, hogyha szóltam”, „Itt a tavasz pilleszárnyon, / Madár dalol minden ágon.” Az elemző tanárnő elmondta róla, hogy Hunyad megye ismert közéleti alakja, rádiós főszerkesztő, akinek írásai sok helyen megjelentek. Érdemes óvónő és Ezüstfenyő-díjas pedagógus. Aszalós János-díjas író, Czelder Márton Szórványdíjas, mert egy idő óta nemcsak fogyasztója, hanem művelője is az irodalomnak. Célja egyszerűen az anyanyelv ápolása.
A jelentős olvasottságot élvező első prózai munkája a Húsvéttól Feltámadásig címmel jelent meg. Az írás nem egyéb, mint egy súlyos betegség története, amit Ilona átélt, és legyőzött. Felveti a kérdést: vajon érdemes volt-e papírra vetni? Hinni kell azonban a gyógyulásban még akkor is, ha csak felét hisszük el az egésznek. Mindenesetre az elemző tanárnőnek igaza van, amikor azt mondja, hogy a talpra állásé ez a könyv, ami a tudatos, elhivatott emberek sajátja. A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy őszintén tárja fel a történteket. A már említett hátlap jegyzetei között a szerző arra a kérdésre próbál választ találni, hogy mi is szeretne lenni ez a könyvecske. „Könnyű olvasmány, egyszerűen leírt, emberközeli élettapasztalatot elmesélt lelki tusa, amivel el lehet tölteni a nehéz órákat, amiben életrajznak is betudható klipek is találhatók.” Az Áprily-estek közönsége előtt folytatódik Ilona vallomása írásáról: „Itt van az asztalon ez a kötet, ami kiszállt belőlem, az írás úgyis többet ér, mint mi.”
Rendhagyó volt az Áprily-est azért is, mert új színfolttal gyarapodott. Fodor László nyugalmazott zenetanár Kun Kriza Ilona három versét dalolva adta elő. A zenei élmény még nem szakadt meg, hiszen a tanár úr Frederick Chopinről mesélt (1810–1849), a híres zeneszerzőről, aki 200 éve született, filmfelvételről is láthattuk őt és hallhattuk muzsikáját.
Minden könyvnek van előélete és utóélete, ez utóbbit gazdagítja az Ilona könyvének bemutatását követő több pozitív hangvételű hozzászólás, többek között Csávossy György és Király László részéről, aki kifejtette, hogy a kollégiumi növendékek a képzésen, a tudáson kívül a hagyományokhoz való ragaszkodás szellemét is kapják, és amikor elhagyják az iskolát, tesznek is valamit a népért. Elhangzott egy aktuális történet is, miszerint a szerző könyve Svédországba is kikerült egy jelenleg ott élő, volt Bethlen-kollégiumi (a 70-es években) francia tanár kapta meg, aki hasonló súlyos betegségen esett át, amit Ilona is átélt. Talán neki is segítettek kezelés közben, ott, a távoli Uppsalában, a híres ősi egyetemek városában a könyv őszinte szavai, gondolatai.
A szerző a hátsó borítólap jegyzeteiben így ír: „Szükségszerűen leírt élethelyzet, ami ha egyszer papírra került, nem terheli többet az emlékezetet. Egyszerhasználatos kiskönyv, amit akár ott is lehet hagyni a vonatfülkében.” Mielőtt olvasás után valahol otthagynánk azonban a kiskönyvet – vagy inkább mégse – érdemes megjegyezni egy fontos tanulságot, ami a könyv előszavában szerepel: „Nem az az erős, aki nem esik el, hanem az, aki mindig fel tud állni” (Machiavelli). Tegyük hozzá, a legmélyebb gödörből is lehet visszaút, ha a felfelé kapaszkodó megőrzi a hitet és a reményt. A könyvecske utolsó mondatai szerint: „Hittel és bizalommal minden visszafordítható… Bízzál, és higgy a megújulásban és az … öröklétben.”
Szabadság, 2010. március 27.
Fotók: Admin
Március 15. 2010
Boldog ünnepünk, mert a saját létünkért való küzdelmet, a közös ügyünkért való összefogást jelenti számunkra. 1848-ban egyre többen voltak azok a magyarok, akik úgy érezték, hogy eljött az ideje, hogy mi magyarok találjunk megoldást közös gondjainkra, hogy ne várjunk tovább az akkori birodalom tehetetlen vezetőire, hogy saját kezünkbe vegyük az események irányítását. Pozsonyban Kossuthék törvényjavaslatot fogalmaztak, Pesten pedig a politika közelében lévők, köztük Vörösmarty, országos petíciós mozgalmat hirdettek és voltak akik 12 pontban megfogalmazták, hogy mit akar a magyar nép.
Boldog ünnepünk ez, mert a közös ügyünkért való összefogást jelenti a számunkra. 1848-ban együtt akartunk valamit és e mögé az együtt akarás mögé egyre többen és többen sorakoztak fel. Egyre többen vállalták a döntés kockázatát, egyre többen érezték úgy, hogy ott kell lenniük, ott ahol a dolgok történnek. A mi feladatunk most is az, hogy szót értsünk egymással. Éppen ez történt meg 1848 március 15-én. Aki ott volt, értette, miért fontos a Nemzeti dal. Aki ott volt értette, hogy miért épp azt a 12 pontot tartalmazzák a követelések. Aki ott volt, együtt volt a többiekkel, egy szívvel, egy lélekkel, egy akarattal. 162 év telt el azóta és mi most is, ma is itt vagyunk, együtt. 162 év telt el és ma is van hitünk, van közös akaratunk.
Ugyanazt kívánjuk ma is:
legyen béke, szabadság és egyetértés!
Nagyenyed, 2010. március 15.
Kováts Krisztián
elnök
Petőfi és a forradalom egy napja
1848. Március 15. Petőfi naplójában és költeményeiben
1848. március 15-e a modern magyar nemzet születésnapja, Magyarország és minden magyar legnagyobb ünnepe.
E nap eseményei percről-percre nyomon követhetőek Petőfi Sándor forradalmi naplójában és verseiben. A legfontosabb események felidézésével emlékezzünk a 162 évvel ezelőtti csodálatos napra.
Petőfi, a lánglelkű költő évekig éjjel-nappal várja a társadalmat megtisztító forradalmat:
„Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak történte, a világnak ez új evangyélioma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betűjét szívembe véstem, és ott benn a holt betűk megelevenedtek, és az élethez-jutottaknak szűk lett a hely, és tomboltak és őrjöngtek bennem.
Tűzokádó hegy közepébe kellene tollamat mártanom, hogy napjaim gyötrelmeit leírhassam.”
A fiatal költő forradalomvárásának fő célja az elnyomott népmilliók felszabadítása és a világszabadság diadala. Ezért figyelmezteti, buzdítja nemzetét:
„Kemény szél fúj, lángra kap a szikra, / Vigyázzatok a házaitokra, / Hátha mire a nap lehanyatlik, / Tűzben állunk már tetőtől talpig .// Édes hazám, régi magyar nemzet, / Alszik-e csak a vitézség benned, / Vagy apáink halálával elhalt? / Illik-e még oldaladra a kard?”
A reformkor végén egyre bizonyosabbá vált az a tény, hogy a reformokat és önállóságot akaró, Kossuth vezette haladó magyar nemesség előbb-utóbb szembekerül a bécsi önkénnyel, melynek konok ellenállása miatt, mindenképpen ki fog törni a forradalom. És ezt Petőfi tudta a legjobban. Nem véletlen tehát, hogy „a csodálatos nap, 1848. március 15-e Petőfi Sándor forradalmi szellemének, cselekvő bátorságának köszönhető.” – írja Fekete Sándor jeles Petőfi kutató. Illyés Gyula is joggal állapítja meg: „…az egész forradalmi kavargásban a fiatal költő az egyetlen tudatos és elszánt forradalmár…”
Az európai forradalmi hullám előretörése szép metaforában jelenik meg a költő naplójában:
„Amint nézték a jövendőmondók a gyermek Jézust a jászolban, oly lelkesedéssel és áhítattal néztem én ezen új meteort, ezen délifényt, mely születésekor is nagyszerűbb volt minden éjszaki fénynél, s melyről meg volt írva lelkemben, hogy be fogja utazni a világot.
És úgy lőn. Olaszországban tölté gyermekségét, vándorolt fölfelé, egyszerre Párizsban termett, mint férfi, s onnan kikergette Lajos Fülöpöt, miként Krisztus az adóvetőket Jeruzsálem templomából.
Oh mikor én meghallottam, hogy Lajos Fülöpöt elűzték s Franciaország respublica!… – Vive la république! kiálték föl, aztán némán, merőn álltam, de égve, mint egy lángoszlop.”
A francia forradalmat a pesti polgárság Ellenzéki Kör-e is, bevett szokás szerint, nagy lakomával üdvözölte. Ezt akarta tenni a Pilvax kávéházban gyülekező, Petőfi vezette ‘központi ifjúság is’, amelynek tagjai később márciusi ifjak néven kerültek be a magyar történelembe. A vacsora egyik felköszöntője lett volna a Talpra magyar, amelyet a költő még március 13-án megírt. A másik pedig a királyhoz felterjesztendő 12 pont, a Mit kíván a magyar nemzet?, amelyet a vacsora résztvevői majd aláírnak.”
Az események felgyorsulása miatt azonban a vacsora elmaradt: A bécsi forradalom híre villámcsapásként hatott a Pilvax kávéházban jelenlévő ifjakra….A pillanatnyi csendet érces hang törte meg: – “ Íme a forradalom förgetege már itt zúg a közeli szomszédban. És mi tétovázunk? Nem! Cselekedni fogunk.” A közbekiáltó egy asztal tetején összefont karokkal álló Petőfi Sándor volt. “Beesett, halvány arcát pirosra festé az izgalom, mélytüzű, fekete szemeiben szokatlan láng gyúlt ki.” – számol be az eseményről egy korabeli lap.
Ennek hallatára az ifjak elhatározták, hogy bécsi mintára tüntetést szerveznek az egyetemi hallgatókkal. A mozgalom kezdetben csak diáktüntetésnek indult.
A költő Jókaitól tudja meg, hogy március 14-én az Ellenzéki Kör gyűlésén indítványozták, hogy a tizenkét pontot petícióként küldjék fel a királynak. „De az akkor virágzott táblabírói szellem Pontiustól Pilátushoz akarta vinni a dolgot, úgy hogy valamikor a huszadik században lett volna vége.” – jegyzi be naplójába Petőfi, aki világosan látta, hogy nem kérni, hanem követelni kell, „nem papirossal lépni a trón elé, hanem karddal…”
A nagy nap előestéjén vagyunk. „Az egész éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt… Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell és mindjárt holnap. Hátha holnapután már késő lesz!…
Logikailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót…azt fogjuk tenni!… én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem. Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot!”
És eljött a nagy nap, Március 15-e.
„Korán reggel az ifjak kávéházába siettem. Az utcán Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz s ott várjanak meg együtt engem. A kávéházban még csak néhány fiatal ember volt, kik nagy búsan politizáltak. Bulyovszky Gyulát, ki közöttük volt meghíttam Jókaihoz, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg vissza nem jövünk.
Haza menvén előadtam szándékomat a sajtó rögtöni felszabadításáról. Társaim bele is egyeztek. Bulyovszky és Jókai proclamatiot szerkesztettek….
Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proclamatiot olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott.”
A kávéházból az ifjak sorra járták az egyetemeket: az orvosi egyetem udvarán szakadó esőben Jókai ismét felolvasta a proclamatiót, Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt. Itt állta ki a Nemzeti dal a tűzpróbát. Hatalmas történelmi tett volt egy sok száz főnyi tömeg elé lépni a felszólítással: „Talpra, magyar, hí a haza! / Itt az idő, most vagy soha! / Rabok legyünk, vagy szabadok? / Ez a kérdés, válasszatok!”…és elmondani az eskü szövegét: „A magyarok istenére / Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!” . A verset „fanaticus lelkesedéssel fogadták, s a refrainban előjövő »esküszünk«-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt.
Az orvosi egyetemről a mérnökökhöz, majd a jogászokhoz ment a percenként növekvő sereg.
„– Most menjünk a censorhoz, és vele írassuk alá a proclamatiót és a Nemzeti dalt! kiáltott valaki.
– Censorhoz nem megyünk, feleltem; nem ismerünk többé semmi censort, el egyenesen a nyomdába!”
– Ekkor következett be az első forradalmi tett, a sajtó felszabadítása, melynek „…gyakorlati kivívása úgy játszódik le, mint egy ártatlan diákcsíny.” – állapítja meg Illyés Gyula.
„Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, oda mentünk. Jókait, Vidácsot, és engem neveztek ki küldötteknek, hogy a sajtót lefoglaljuk. Mi megtettük azt a nép nevében, s a tizenkét pontot és a nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték.”…
Az eseménynek a költő lelkére gyakorolt hatása így jelenik meg a naplóban:
„Szabad sajtó!…
Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szívembe mártanám kardomat, s úgy írnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betűk, mint a szabadság hajnalsugárai.
Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs… vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága?…
Késő éj van. Jó éjszakát, szép csecsemő… szép vagy te, szebb minden országbeli testvérednél, mert nem fürödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak; és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szívek…”
Délután három órára a Múzeum térre népgyűlést hirdettek, melynek már forradalmi íze volt.
„A rákosi vásár ott zajlott alig pár lépésre a Múzeum mögött. Három órára az eső szétverte az országos vásárt; az ország minden részéből összesereglett marhahajtók, juhászbojtárok, parasztok és mesterlegények egyéb dolog híján odaszállingóztak a Múzeumhoz elébb csak bámészkodni, aztán lelkesedni, majd engedelmeskedni az elhangzott nagy mondatoknak. Szebb találkozásról a költő álmodva sem álmodhatott, – élete legnagyszerűbb felléptére a sors egy kis népi országgyűlést rendelt.” – jegyzi fel a monográfus. Itt, mintegy tízezer ember előtt, a Múzeum lépcsőjéről szavalja el a költő a Talpra magyar-t.
Innen a tömeg a városháza elé ment. A tanácsteremben a küldöttek előterjesztették a 12 pontot. A polgármester rövid tanácskozás után aláírta, és lemutatta a téren álló hatalmas, várakozó tömegnek. Ezt követően a tizenkét tagú választmány, melynek tagja Petőfi is, „…legalább húszezer ember kíséretében fölment a helytartó tanácshoz, és előadta kívánatait. – olvasható Petőfi naplójában – A nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránti rendelet, a censura eltöröltetett, Stancsics börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre. (Este díszelőadás a Nemzeti Színházban)
Ez volt március 15-ke. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történelemben…”
A márciusi eseményeket azonban a költő csak kezdetnek, nagyszerű és dicső kezdetnek tekinti, csak első felvonásnak tartotta, amelyet majd követnie kell a másodiknak, minden feudális maradvány felszámolásának.
….Másnap kikerült a költő tolla alól a jeles esemény verses krónikája, a 15-dik március, 1848, melyben jogos büszkeséggel írja: „S te, szivem, ha hozzád férne, / Hogy kevély légy, lehetnél! / E hős ifjúság vezére / Voltam e nagy tetteknél. // Egy ilyen nap vezérsége, / S díjazva van az élet…/ Napoleon dicsősége, / Teveled sem cserélek!”
„Petőfi az egyetlen költő, aki egy népforradalmat személyesen vezetett!” – állapítja meg Fekete Sándor
Nagyenyed, 2010. március 15.
Józsa Miklós
Fotók: Admin