Holányi Julianna városunkban, a Kollégium közvetlen közelében született és nevelkedett, az óvodává alakított egykori Sisak vendéglő szolgálati lakásában, meghatározó jellegű tanári családban, itt kapja az első indítékokat később kibontakozó művészetéhez is. Ennek egyenes következménye, hogy kisgyermek korától a kollégium és a természet bűvöletében élt. Ahogy kilépett lakásuk ajtaján, történelmi levegő, a természet friss fuvallata vette körül: a régi kollégiumi épületek, a mosolygó Őrhegy, az akkor dús lombú tornakert, a hatalmas kollégiumi udvar, amely nyáron, a nagyvakációk idején csak néhány tanárgyermek birodalma, játszótere volt. Az emlék a hasonló életérzés, eltérő művészi megformálásban ugyan, de ott van a költő és a festőművész alkotásaiban:
Jékely Zoltán egyik versében így jelenik meg az üres kollégiumi udvar: „Üres a fejedelem oskolája, / ő maga ott ül az egyik falon, / mohásodó fehér márványba vágva, / hogy szakállát ne bántsa fuvalom. // Csak néz maga elé a kúriára, / mintha a földön látna valamit: talán azoknak lábnyomát vizsgálja, / kik egykor régen futkorásztak itt. // Hol vannak most a nagy-fiúk, a hősök, / futballista lábuk most merre fut? / füzetükkel szél játszik kergetőzőt, / s cigány fején elhagyott kalapuk. //… A folyosón csákóban festeget / egy létralábú mázolósegéd, / döngő dalától a fal is remeg / s úgy visszhangozza, mint kísértetét. // Így énekeltek itt azok a hősök! / Vajon hol cseng most zsoltáros daluk? / Füzetükön, amely bevizeződött, / a verestinta kékkel összefut…”
A gyermekkori emlékek Holányi Julianna emlékezetéből se tűntek el nyomtalanul, tudatában maradtak, majd munkái hangulatában tükröződtek. A kiváló kollégiumi diák minden tantárgyhoz vonzódott, szerette és értette a matematikát is, de valahol génjeiben ott volt a művészetek iránti hajlam. Ezt erősítették fel tanítómesterei: Vass Albert, Szász Árpád, Gazdáné Olosz Ella. Az enyedi, Székely Mihály vezette amatőr-festőmozgalom tagjai közül emelkedik ki ő is, talán a legmagasabbra. (Később Horhat Horea festőiskolájában tökéletesíti tudását.) Ez nem véletlen, hiszen a Bethlen Kollégium szelleméhez hozzátartozott a tehetségek felkutatása, felkarolása. Innen indult Barabás Miklós, Barcsay Jenő, Dóczyné Berde Amál, Gruzda János, Incze János, Göllner Elemér, Vass Albert, Székely Mihály és még sokan mások.
A művésznő szülőföldjétől első ízben kolozsvári egyetemi tanulmányai idején távolodik el, de pár év múlva diplomával a kezében tér vissza oda, és az enyedi fémipari üzemek villamosmérnökeként doldozik. A festészethez azonban egy pillanatra sem lesz hűtlen.
1989-ben a sors életútját más irányba terelte. Családjával Magyarországon telepedett le, a Veszprém megyei Peremarton biztosít számukra emberhez és művészhez méltó körülményeket. Állandó tanulás, önképzés közepette itt teljesedik ki művészete. Martonvásáron elvégzi a Beung-Kun Sou dél-koreai festőművész professzor vezette akvarell és kollázs mesterkurzust, melynek hatása harmonikusan épül be munkáiba.
Festői munkásságának két alapvető pillére: „a meghatározó erdélyi emlékvilág” és „az anyaországban meglelt otthon áradó késztetése…” – állapítja megegyik méltatója.Erdélyi korszakának fő témája: a festői erdélyi táj, különös tekintettel Nagyenyed és vidéke világára.Legfontosabb magyarországi témája a veszprémi, balatoni, balatonfelvidéki táj. De művészete nem országhatárokhoz kötött.
Mivel térben eltávolodott szülőföldjétől, az állandó visszavágyás őt is nyugtalanítja, akárcsak a tragikus sorsú enyedi diákot, Sipos Domokost: „Szívem visszavágyik az ódon udvar, a nagy kúria megszokott szögletébe, s a tornakert egyik sarkában egy daliás juharfa azóta is minden tavasszal nekem bontja ki levelét. Ó, drága Bükkös, gyönyörű Farkaspatak, andalító Holtmaros!…Csudaszép kertek mosolygó huncutkodással néznek rám most is viruló batuljaitok és arisztokratikus sápadt pónyikok hűvösen simulnak bőrömhöz a keblemen.
Szép Őrhegy, őrt álló silbak a kollégium háta mögött – emlékszel-e még lában nyomára, s isteni Marosvölgy és ti sötét hegyek: Pilis, Csáklyakő, Kőköz, Székelykő, hordoztok-e még egy parányit milliószor rátok tévedt töretlen szemem sugarából?”
Jékely Zoltán, az Enyeden született költő, e lelkiállapotot egyik versében így fejezi ki: „Nemcsak álmomban, napvilágban, ébren / mind arra járok én, hol itt, hol ott,…”, „A megtett úttal egyenes arányban/ hatalmasodik bennem otthonom:/ mennél többet kódorgok a világban,/ Enyedről annál többet álmodom.”
Ezek az álmok Holányi Júlianna esetében gyönyörű festményekké, grafikákká minősülnek át. Az enyedi vár a bástyák, a templomok, a Kemény-Zeyk kúria, a Bethlen utca, az Áprily ház, a sétatér a diákemlékművel állandóan visszatérő témái, amelyeket változatos festői és grafikai technikák rendkívül sajátos, egyéni alkalmazásával hoz létre. Színvilága káprázatosan finom, tájképei, virág csendéletei valósággal ragyognak, illatoznak, jól illik rájuk Áprily egyik versciklusának a címe: Évszakok zenéje ez is. Hiszen hasonló Áprilyverseinek és Holányi Julianna festményeinek tájszemlélete, hangulatisága. A festészet és költészet kölcsönhatása figyelhető meg itt: a vers festőisége a költőnél nyelvi eszközökkel valósul meg, a festmény líraisága a színekben ölt testet. A négy évszak egy-egy megörökített táj-szelete a festő képein ugyanolyan hűségesen, ugyanolyan líraisággal ábrázolja a természetet, mint Áprily versei. „Már barna bokrok közt bujkál a tél. / A szélben hangos varju varjut űz. / Vörösbegyünk még koldulgatva él. / De lám: szőkül a patakparti fűz…/ A fán bolyongatom tekintetem / s a futó fény is éppen arra tűz. / Te szőke folt, adj gyógyulást nekem, / te sárga-szőke patakparti fűz.” (Szőkül a fűz); „Új rügy s új fű, és újra mondhatom, / és örvendezve mondhatom, hogy élek, / Kékes vihar-fekete alapon / a cseresznyefa-gömbök habfehérek.” (Tavaszi pillanat); „Engem az erdő véd s szeret, / utaimon erdők kisértenek: / bükkök, gyertyánok, égerek / tölgyek. Fenyők is. Égig értek. // Most is, hogy visszagondolok / hajdani erdőim sorára, / a hegy felől gyönyörűen / zúg bükkös erdőnk orgonája.” (Szeret az erdő)
Holányi Julianna akvarelljeivel, tusrajzaival több kiadványt illusztrált. A hozzánk legközelebb állóak Hantz Lám Irén: Város az Őrhegy alatt és a 123 vers Nagyenyedről című kötetek, amelyekben együtt csodálhatjuk meg városunk épített örökségének legszebbjeit.
Eddig több mint száz csoportos és száz önálló kiállításon mutatta be alkotásait Magyarországon, Erdélyben, Bukarestben, Kölnben, Bécsben, Szöulban, Salsburgban, Bernben.
A most megnyíló, Enyedi tájakon című 101. önálló tárlata újból igazolja, hogy a szívéhez legközelebb áll a szülőföld és környéke. Ezek az enyedi és Enyed környéki, főleg torockói témájú pasztellek, akvarellek, tusrajzok, akrillek, kollázsok (tempera és akvarell) rendkívüli művészi-esztétikai értékük mellett jelentős értékmentéssel, értékmegőrzéssel is birnak. Általuk valósággal megáll az idő, természetet, örökségünket nem becsülő, romboló világunkban megörökítik az Örök Természet egy-egy szeletét, pusztuló kincseinket.
A művésznő is vallja, hogy a festészet maga a költészet. Valóban, ezek a munkái is olyanok, mint egy-egy finoman megkomponált lírai költemény. Ezért illik hozzájuk egy-egy Áprily vers vagy versrészlet. Képeiből ugyanúgy sugárzik az erdélyi táj hangulata, varázsa, mint Áprily verseiből. Ezért vallja ő is a nagy helikoni költővel: „Csudáltalak ezer szemmel / ezerszemű szerelemmel… / Szépségedből örök lázban / ezer szemmel lakomáztam. / De te mind az ezer szemnek / megmaradtál rejtelemnek.” Ezt a rejtelmet kutatja Holányi Julianna is munkáiban, az itt kiállított képben is. „Amikor alkotok – mondja –, úgy érzem, mindig ott van képeimben az erdélyi táj, ha formailag nem is, de kisugárzásában és lelkiségében igen.”
Mennyire illenek rá is Áprily vallomásos, az örök természethez, a „tiszta forrás”-hoz intézett sorai: „Kút vagy nekem / s vágyat bugyogtatsz, fogyhatatlan újat. / Patakjaid / bennem el nem apadnak, / mélységeid / mélységeimben kiccsel felfakadnak. /Vadméheid / a rétemen toroznak, / havasaid / nárcisszaim csokrában illatoznak. / Ösvényeid / a két talpamban élnek, / harangjaid / hajnal körül a tornyomban zenélnek. / Fellegeid az én tetőmre szállna, / viharaid / az én barlangjaimban orgonálnak…”
Őszintén kívánjuk Holányi Juliannának, hogy áldozatos munkájához adjon az Isten egészséget, erőt és hosszú, boldog életet! Képeivel ezután is jöjjön el szülővárosába, hogy részeltessen bennünket a műveiből áradó szépségben, adjon erőt számunkra, hogy továbbra is hűségesen helyt álljunk „az örök talajon”, itt, Nagyenyeden.
Ezennel Holányi Julianna 101. önálló kiállítását megnyitom.
Nagyenyed, 2010. május 26.
Józsa Miklós
Fotók: Holányi János