Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület nagyenyedi alapító tagjai

Kertész József egykori enyedi diák írja Hazajáró lelkek című könyvében, hogy a nagyenyedi református „temetőkert közepetáján egy megkapóan díszes sírhely köti le figyelmemet. A középen életnegyságú mellszobor, továbbá egy testvérpár relief-képe tekint reám. E síremléket hálás kegyelete jeléül emeltette az EMKE: Diódváraljai Miksa Zsuzsannának (183o-19o5), az EMKE 2oo.ooo koronás alapítójának.”
Az egykor szép kovácsoltvas kerítéssel szegélyezett sírkert ma szomorú látványt nyújt az arra járóknak. Hátlapja évtizedekkel ezelőtt ledőlt, senki sem állította vissza. A háromrészes síremlék középső részéről hiányzik a bronz női mellszobor, a rendszerváltás után az értékes szobrászati remeket ellopták, csak a véletlennek köszönhető, hogy megmenekült az ócskavasgyűjtők kezéből. Ma a Református Parókia tanácstermét ékesíti Székely Károly budapesti szobrászművész 1912-ben készült munkája. Később a síremlék talapzatáról eltűntek a feliratos márványlapok, a bronz relief-kép, és a sírkertet a gaz lepte el. Az egykor gondos kezek ültette rózsatövek virágai még kikandikálnak nyaranta a gyomnövények közül, mintegy figyelmeztetve az arra járókat, napjaink emberének közömbösségére, háládatlanságára. A sírkert előtti egyre növekvő és néha füstölgő szemétdomb beszédesen bizonzonyítja, hogy a kegyelet és hála érzése kihalt az enyediekből.
Rég tűnődöm azon, hogy kik alusszák örök álmukat a kerítés mögötti sírokban. Szerencsére idejében, amikor még volt honnan, lemásoltam a három emléktáblába vésett feliratokat. A jobboldali tábla szövegéből megtudtam, hogy Dióváraljai (Dió(d)váraljai) Miksa György (1638-1871) jog és történelem professzor, gyulafehérvári kuriális bíró emlékét őrzi, aki 33 éves korában halt meg bélgyulladásban. A Bethlen Könyvtárban őrzött gyászjelentése szerint a hosszútelki (Dostat) családi sírboltban temették el. 1871. július 19-én. „Nagyreményű munkás élete emlékét” édesanyja, Dió(d)váraljai Miksa Sándorné, később Mangessius Frigyesné, született Borbereki Fábján Mária, a Fábján nemzetség utolsó sarja (1815-1895) 12ooo koronás EMKE alapítványával örökíti meg” , derül ki a baloldali tábla sírfeliratából. A nemeslelkű édesanya buzdította leányát, Dió(d)váraljai Miksa Zsuzsannát (1836- 19o5) egy 2oo.ooo koronás EMKE alapítvány létesítésére. Ez olvasható a középső feliratos tábláról.
E nemeslelkű család kilétéről csak a Dió(d)váraljai és Borbereki előnevek nyújtottak számomra támpontot. Eszerint a család egyik származási helye a Tövis közelében, a Csáklyakő alatt fekvő Diód (Stremt). A Révai lexikon (191o) szerint „Diód, Diódváralja (Stemc kisközség) Alsó-Fehér vm. Nagyenyedi járásában. A község felett Diódváralja romjai láthatók. A várat Hunyadi János építtette.” egy XIII. századi elpusztult vár helyére az általa alapított kolostor és templom körül.
A falu fölött, nem messze Diódváralja romjainak helyétől, a Vincenti- és Miksa-család egykori birtokán, kis akácosban „magyar temető”-re találtunk. A két ledöntött sírkő közül az egyiken ez olvasható: „Miksa Istvánné sz. Miksa Karolina 18o2-1878 Vincenti Nándor 1824-?…” Tehát a család egykori ittléte legalább ezzel bizonyítható. A Borbereki előnév pedig az Alvinc közelében, a Maros partján fekvő Borberek helységre utal, amelynek lakói hajdan magyar földbirtokosok voltak (többek között Szentimrei Jenő anyai ági ősei is), akiknek egykori ottlétét a részben földbe süllyedt kálvinista templom jelzi, amely már, Kányádi Sándor szavaival élve, „egyesegyedül / istené”.
A több évszázados műltra visszanyúló Miksa-család ősi bölcsőhelye a Bánság, ahonnan Karánsebes 16o4. évi török általi feldúlása után menekültek Alsó- Fehér megyébe. E család tagjai közül az évszázadok folyamán sok híres ember került ki (alispánok, megyei ülnökök püspökök), akik a maguk módján derekasan szolgálták az erdélyi magyarság ügyét – tudtam meg Nagy Iván: Magyarország családjai című hatalmas munkájából.
Április 12-én, az Erdélyi Magyar Közművelődés Napján, az Áprily-estek rendezvényén a megemlékezés koszorúját helyezzük el Miksa Zsuzsanna bronzszobra elé a mai enyediek egy maroknyi csoportja hálája jeléül.
 
 

Fotó id.Lőrincz Zoltán
 

Józsa Miklós