DEGRÉ ALAJOS EMLÉKTÁBLÁJÁT LEPLEZTÉK LE LIPPÁN
A kisváros nagy szülöttjére emlékeztek méltó módon 2019. január 6-án Lippán, az író születésének 200. évfordulóján. A Czernák Ferenc Lajos által kezdeményezett eseményen jelen voltak a lippai olvasókör gyoroki, nagyenyedi és nagyszalontai partnerei, továbbá helyi és megyei politikusok és a sajtó képviselői
„A kötelességtudat által vezérelve dolgozni”…
…ez az idézet akár Degré Alajostól is származhatna, de a lelkesedésben utolérhetetlen Czernák Ferenc ny. ezredes, a helyi olvasókör vezetőjétől hangzott el az emléktábla-avatáson, amikor a jeles személyiségre való emlékezés fontosságát emelte ki.
Köszöntőbeszédében Faragó Péter Arad megyei RMDSZ parlamenti képviselő Degré Alajos politikai pályafutásának, az 1848-as forradalomban tett szerepvállalásának jelentőségét ecsetelte és elismerését fejezte ki a lippai közösségnek az esemény megszervezéséért.
Iosif-Mircea Jichici polgármester a különböző nemzetiségek közti jó együttműködés és kölcsönös tisztelet fontosságát hangsúlyozta és örömmel állapította meg, hogy a helyi tanácsban az emléktábla kihelyezése egyetlen ellenszavazatot sem kapott. Szavai hitelessége mellett szólt az az épület is, amelyre az emléktáblát elhelyezték: a szülőház helyén álló ingatlan ma a városban működő pártok székhelyéül szolgál, oly módon, hogy az irodák szinte egymásba nyílnak. Ilyen környezetben a lippaiak számára nem hat furcsán, hogy a –sorrendben- ALDE, PSD és a Liberális Párt cégérei mellett középütt ott díszeleg Degré Alajos emléktáblája.
A leleplezést követően Hițicaș Macedon római-katolikus plébános megszentelte az emlékjelet, majd egy rövid kulturális mozzanat után a lippai Degré Alajos Olvasókör, a gyoroki József Attila Olvasókör, a nagyenyedi Áprily-estek, a nagyszalontai Arany János Olvasókör illetve a különböző egyházi és politikai intézmények képviselői elhelyezték az emlékezés koszorúit. Az eseményen jelen voltak a Fehér megyei Vajasd képviselői is, akik számára egy szimbolikus utazást is jelentett az esemény, hiszen őseik azok a vitézek voltak, akiket Lippa várából költöztetett át 1616-ban Bethlen Gábor fejedelem, amikor át kellett adnia a várat a töröknek.
Az ünnepi istentiszteleten Hițicaș Macedon római-katolikus plébános három nyelven, magyarul, románul és németül hirdette az igét, végezte el a vízszentelési szertartást, a mise után pedig Czernák Ferenc részletesen ismertette Degré Alajos életpályáját. Ezt követően szeretetvendégségre került sor, melynek keretében a nagyszalontaiak meglepetésműsorára került sor: Pelok Gabriella ny. tanárnő, a Nagyszalontai Versbarátok Körének vezetője, gyönyörű szavalatokkal, Gali Teréz óvónő pedig neves erdélyi költők saját maga által megzenésített, gitárkísérettel előadott verseivel kedveskedtek a közönségnek. Természetesen kimaradhatatlanok voltak a házigazda, Czernák Ferenc, szavalatai is, amelyek -szokás szerint- mély hatást keltettek. A számos díjjal jutalmazott előadó legrangosabb elismerését 2015-ben nyerte el, amikor az első helyre futott be az Operettszínházban.
A nap egy feledhetetlen városlátogatással zárult, amelynek során Czernák Ferenc helytörténeti érdekességek tömkelegével és egy igazi hazafi gondolatébresztő véleményeivel kápráztatta el vendégeit.
„…lelkesült közvélemény nélkül nem aratnak diadalt a nagy eszmék” (Degré Alajos)
Degré Alajos (Lippa, 1819. január 6. – Budapest, 1896. november 1.) ügyvéd, író, a márciusi ifjak egyike, tagja a Tízek Társaságának, Jókai után a kor legolvasottabb szépírója volt Magyarországon. Francia eredetű polgári családból származott : édesapja Degré Péter, Temes megyei főorvos volt, aki Rácz Annát vette feleségül.
Degré Alajos teljesen magyar nevelést kapott, iskoláit Aradon kezdte, Szegeden folytatta, s a jogot 1838–40-ben Nagyváradon végezte. 1842-ben joggyakornoknak ment Pestre, s ekkor volt első feltűnő szerepe: az ifjúság ugyanis Kossuth Lajosnak fáklyás menetet rendezett, s a felvonuláson ő mondta a Kossuthot köszöntő beszédet. 1843-ban letette ügyvédi vizsgáit, majd a pozsonyi országgyűlésen mint királyi táblai jegyző tevékenykedett. Az ifjúság körében vezérszerepet játszott, sokszor volt annak szónoka, s nem egy politikai demonstrációt vezérelt. Jelen volt minden fontos történelmi eseménynél, részese volt annak az irodalmi, politikai mozgalomnak, amely a márciusi napokat megelőzte, részt vett a szabadságharcban, ahol mint huszártiszt harcolt az osztrákok ellen, többször is megsebesült. Világos után Aradra internálták, szabadulása után pedig végleg visszatért a fővárosba. Utazásokat tett Németországban, Belgiumban, Franciaországban és Angliában. 1857-ben megnősült, neje Koller Amália lett. 1867-ben a Kisfaludy Társaság rendes tagjává választotta. Amit még feltétlenül tudni kell róla: az ő tanácsára írta át Petőfi a Nemzeti dal első sorát. Ha nincs Degré Alajos, az 1848. március 13-án született induló állítólag így kezdődött volna: Rajta magyar…”Először talpra kell állítani az elnyomott népet, csak azután lehet fellelkesíteni” – vélte, s ezt a javaslatot még az önfejű Petőfi is elfogadta.
Írásra Császár Ferenc buzdította. 1843-ban jelent meg első elbeszélése. Barátai között ott találjuk a mozgalmas korszak valamennyi jelentős íróját, neves prolitikusát, Petőfit, Bajzát, Pákh Albertet, Vörösmartyt, Kuthyt, Egressyt, Vasvárit,Vukovics Sebőt, Kossuth Lajost. Vígjátékai közül sikerültebb az Iparlovag és a Félreismert lángész. Nevezetesebb regényei: Salvator Rosa (1855), Az ördög emlékiratai (1860), A száműzött leánya (1865), A Kékvér (1870), A nap hőse (1870), Igy van ez jól (1887). Novelláinak több gyűjteményes kiadása is megjelent, az első még 1847-ben (Kedélyrajzok). A legterjedelmesebb kiadás: Degré Alajos novellái (1857, három kötetben), ezt még egy újabb kötet követte, Novellák címmel 1857-ben. Választékos, költőies, gyakran patetikus stílusával hűen és a kor olvasóközönségének megfelelő módon tudta kifejezni érzéseit, ezért egész pályafutása alatt igen népszerű volt.
Eseményekben gazdag, mozgalmas életét színes, eleven, élvezetes stílusban megírt emlékiratai őrizték meg. Visszaemlékezéseim címmel közrebocsátotta töredékben maradt emlékiratait, két kötetben (1883–84). Az idő próbáját ez az egyetlen műve állotta ki. Megfigyeléseinek pontossága, élénk leírásai és tárgyilagosságra törekvő szemlélete a reformkor és a szabadságharc idejének egyik legjobb emlékiratává nélkülözhetetlen forrásmunkává emelik művét.
Lippa, Erdély egykori legveszélyeztettebb települése
A Lippára látogató vendégek, olvasókörök tagjai nagy érdeklődést mutattak az egykori patinás, gazdag múltú város iránt.
Lippa történelme szorosan összekapcsolódik az egykoron itt álló várral, melyet IV. Béla építtetett a tatárjárás utáni években, mivel ez volt Erdély legtöbb idegen betörésnek kitett települése. A vár főleg Károly Róbert alatt fejlődött látványosan, 1315 – 1317 között sokszor tartózkodott a királyi udvar Lippán. Később Brandenburgi György őrgróf a várat falakkal s bástyákkal, valamint különleges védőművekkel erősítette meg.
Az aradi várnál is fontosabb Lippa vára számtalanszor cserélt gazdát, birtokosai között ott voltak a magyar királyság és az erdélyi fejedelemség nagyjai, de alku tárgyát képezte a törökök és az osztrákok erőviszonyok kijelölésekor is. A többszöri ostromok következtében a 18. század elejére teljesen lerombolódott, az utolsó maradványokat 1717-ben Löffelholz császári ezredes, aradi várparancsnok lebontatta. Ezzel véget ért Lippa várának története. A török időkre ma már csak az egykori török bazár árkádos épülete emlékeztet. A műemlék-épület azonban visszataszító látványt nyújt, hiszen a helyi önkormányzat több kereskedőnek adta bérbe,és mindenik saját elképzelése szerint változtatott a külsőn.
Egyébként az egész központ, egykori fényűző polgárias palotáival, rendezett utcáival (Lippa volt Európa első városa, amelynek a közvilágítását acetilénes lámpák biztosították) és közintézményeivel, egy végleg elszegényedett város hatását kelti. Az idő is mintha megállt volna Lippán, múlását csak a lepattogzó vakolat és a repedező falak jelzik. Pedig egykoron Temesvár után ez volt a környék legjelentősebb települése. A 15-17. században Lippa volt a Maroson leszállított és kivitelre szánt, Erdélyben bányászott só raktárhelye. Később, a 19. században a marosi tutajozás fontos állomásává vált – az itteni tutajkikötőig úsztatták az erdélyi tutajosok az összefogott szálfákat.
Lippa híres kézműves-központ is volt. A legnagyobb hírnévre a fazekasok tettek szert. Saját céhük, amely kétszáznál is több mestert tömörített, 1819-ben nyert kiváltságot. Termékeiket többek között Arad, Makó, Szeged és Titel piacain értékesítettek.
A magyar időkben sörgyár, téglagyár, hordógyár és gázgyár is működött, később esztergagyár, cipőgyár, vagongyár és bútorgyár létesült, de mindez mára már csak a múlté, akárcsak a Huzly István által alapított Lippafüred, utóbbiból csak a borvízforrások maradtak fenn, amelyet napjainkban kis mennyiségben értékesítenek.
A fejlett gazdagsághoz egykoron gazdag kulturális élet is társult, de persze ez is már csak a múlté. A település talán csak az etnikai sokszínűségből őrzött meg valamit, persze megváltozott nemzetiségi arányokkal. Azt, hogy a mintegy 300 magyar fős közösség meddig lesz képes küzdeni identitásáért, nehéz megjósolni, de ameddig kegyelettel ápolja múltját és kikerülnek soraiból olyan közösségformáló egyéniségek, mint Czernák Ferenc, van remény a bizakodásra.
BASA EMESE
