Admin bejegyzései

Vita Zsigmond

Közzétéve Szerző:

Vita Zsigmond száz évvel ezelőtt, 19o6. június 16-án született Nagyenyeden. A közel 38o éves Bethlen kollégium egyik legjelesebb diákja és tanára volt, akinek az élete és munkássága összefonódott iskolájával.
Nyolc éves koráig még a „boldog békeidők”-ben él. Egész életére meghatározó volt nagyapja, Zeyk Gábor diódi (Stremţ) udvarháza és a Csáklyakő tövében meghúzódó falu festői vidéke.
Hosszú élete során saját bőrén tapasztalja a XX. század minden tragédiáját, megaláztatását. Gyermekként éli át az I. világháborút, a forradalmak időszakát és a trianoni nemzeti tragédiát, átvészeli a dél-erdélyi magyar sorsot, részt vesz a II. világháborúban, magyar értelmiségi voltáért megjárja a Târgu-Jiu-i láger poklát. Származása miatt megfosztják katedrájától, de megtörni, megfélemlíteni sohasem tudják a szálegyenes termetű és szilárd jellemű férfiút.
Bethlen Gábor iskolájához való kötődése a tanulmányi évekkel kezdődött. Különösen nagy hatással volt rá tanárai közül Jékely Áprily Lajos, akinek biztatása bátorította, további munkára serkentette a diákot. Szellemi fejlődésére meghatározóak voltak az önképzőköri összejövetelek is. Egyetemi tanulmányai befejezése után, 1928 őszétől mintegy két és fél évtizedig volt egykori iskolája magyar-francia szakos tanára. Ő figyelt fel elsőnek Sütő András tanítóképzős diák különleges írói tehetségére is.
Miután megfosztják katedrájától, a „könyvtárhomályban”, a „szép aranybíbor könyvtárszobában” könyvek közt vészeli át a diktatúra évtizedeit nyugalomba vonulásáig. A könyvtár gazdag kéziratanyagából a nyilvánosságra hoz sok régóta szunnyadó szellemet. Több mint ezer folyóirat- és lapközleménye, tanulmánya, önálló kötete az erdélyi művelődési örökség széles skáláját öleli át, térképezi fel. Így lett nehéz időkben, állandó zaklatások és gyanakvás közepette a kimondhatatlan kimondója, Erdély, Nagyenyed és kollégiuma hűséges és legmegbízhatóbb krónikása. Legjelentősebb nagyobb munkái: a Tudománnyal és cselekedettel, a Művelődés és népszolgálat, Az enyedi kohó című tanulmánykötetek, az Áprily Lajosról, az emberről és a költőről írt monográfia, a Jókai Erdélyben című irodalmi bedekker. Népmesegyűjteményekkel, tankönyvekkel, Gyulai Pál, Pósa Lajos és Gáspár János gyermekirodalmi munkásságának válogatásaival szolgálta a gyermekek irodalmi-esztétikai nevelését.
Műveinek nagy része a Bethlen utcai családi otthonban vagy a kollégium falai között született. Innen küldi be írásait az Erdélyi Helikonhoz, és más kolozsvári lapokhoz, itt szerkeszti az Erdélyi Gazda irodalmi rovatát és az Aradon megjelenő Havi Szemlét.
A rendszerváltás utáni első nagyszabású szabad kollégiumi rendezvényen a csengők alól szólt az egybegyűltekhez, és Áprily Lajos sorait idézte:
„Az újrakezdés vakmerő reménye
legyőzte itt az ostromló halált,
s daccal vágott a mindig új jövőnek-
Fejedelem, a fundamentum állt!…”
Vita Zsigmond 1998. január 1-jén halt meg Kolozsvárt, de halála után visszatért szülővárosába, az Őrhegy alji református temetőbe, felesége, szülei, szeretett iskolája mellé.
Józsa Miklós

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület nagyenyedi alapító tagjai

Közzétéve Szerző:
Kertész József egykori enyedi diák írja Hazajáró lelkek című könyvében, hogy a nagyenyedi református „temetőkert közepetáján egy megkapóan díszes sírhely köti le figyelmemet. A középen életnegyságú mellszobor, továbbá egy testvérpár relief-képe tekint reám. E síremléket hálás kegyelete jeléül emeltette az EMKE: Diódváraljai Miksa Zsuzsannának (183o-19o5), az EMKE 2oo.ooo koronás alapítójának.”
Az egykor szép kovácsoltvas kerítéssel szegélyezett sírkert ma szomorú látványt nyújt az arra járóknak. Hátlapja évtizedekkel ezelőtt ledőlt, senki sem állította vissza. A háromrészes síremlék középső részéről hiányzik a bronz női mellszobor, a rendszerváltás után az értékes szobrászati remeket ellopták, csak a véletlennek köszönhető, hogy megmenekült az ócskavasgyűjtők kezéből. Ma a Református Parókia tanácstermét ékesíti Székely Károly budapesti szobrászművész 1912-ben készült munkája. Később a síremlék talapzatáról eltűntek a feliratos márványlapok, a bronz relief-kép, és a sírkertet a gaz lepte el. Az egykor gondos kezek ültette rózsatövek virágai még kikandikálnak nyaranta a gyomnövények közül, mintegy figyelmeztetve az arra járókat, napjaink emberének közömbösségére, háládatlanságára. A sírkert előtti egyre növekvő és néha füstölgő szemétdomb beszédesen bizonzonyítja, hogy a kegyelet és hála érzése kihalt az enyediekből.
Rég tűnődöm azon, hogy kik alusszák örök álmukat a kerítés mögötti sírokban. Szerencsére idejében, amikor még volt honnan, lemásoltam a három emléktáblába vésett feliratokat. A jobboldali tábla szövegéből megtudtam, hogy Dióváraljai (Dió(d)váraljai) Miksa György (1638-1871) jog és történelem professzor, gyulafehérvári kuriális bíró emlékét őrzi, aki 33 éves korában halt meg bélgyulladásban. A Bethlen Könyvtárban őrzött gyászjelentése szerint a hosszútelki (Dostat) családi sírboltban temették el. 1871. július 19-én. „Nagyreményű munkás élete emlékét” édesanyja, Dió(d)váraljai Miksa Sándorné, később Mangessius Frigyesné, született Borbereki Fábján Mária, a Fábján nemzetség utolsó sarja (1815-1895) 12ooo koronás EMKE alapítványával örökíti meg” , derül ki a baloldali tábla sírfeliratából. A nemeslelkű édesanya buzdította leányát, Dió(d)váraljai Miksa Zsuzsannát (1836- 19o5) egy 2oo.ooo koronás EMKE alapítvány létesítésére. Ez olvasható a középső feliratos tábláról.
E nemeslelkű család kilétéről csak a Dió(d)váraljai és Borbereki előnevek nyújtottak számomra támpontot. Eszerint a család egyik származási helye a Tövis közelében, a Csáklyakő alatt fekvő Diód (Stremt). A Révai lexikon (191o) szerint „Diód, Diódváralja (Stemc kisközség) Alsó-Fehér vm. Nagyenyedi járásában. A község felett Diódváralja romjai láthatók. A várat Hunyadi János építtette.” egy XIII. századi elpusztult vár helyére az általa alapított kolostor és templom körül.
A falu fölött, nem messze Diódváralja romjainak helyétől, a Vincenti- és Miksa-család egykori birtokán, kis akácosban „magyar temető”-re találtunk. A két ledöntött sírkő közül az egyiken ez olvasható: „Miksa Istvánné sz. Miksa Karolina 18o2-1878 Vincenti Nándor 1824-?…” Tehát a család egykori ittléte legalább ezzel bizonyítható. A Borbereki előnév pedig az Alvinc közelében, a Maros partján fekvő Borberek helységre utal, amelynek lakói hajdan magyar földbirtokosok voltak (többek között Szentimrei Jenő anyai ági ősei is), akiknek egykori ottlétét a részben földbe süllyedt kálvinista templom jelzi, amely már, Kányádi Sándor szavaival élve, „egyesegyedül / istené”.
A több évszázados műltra visszanyúló Miksa-család ősi bölcsőhelye a Bánság, ahonnan Karánsebes 16o4. évi török általi feldúlása után menekültek Alsó- Fehér megyébe. E család tagjai közül az évszázadok folyamán sok híres ember került ki (alispánok, megyei ülnökök püspökök), akik a maguk módján derekasan szolgálták az erdélyi magyarság ügyét – tudtam meg Nagy Iván: Magyarország családjai című hatalmas munkájából.
Április 12-én, az Erdélyi Magyar Közművelődés Napján, az Áprily-estek rendezvényén a megemlékezés koszorúját helyezzük el Miksa Zsuzsanna bronzszobra elé a mai enyediek egy maroknyi csoportja hálája jeléül.
 
 

Fotó id.Lőrincz Zoltán
 

Józsa Miklós

„Farsangi Döme” temetése Torockón

Közzétéve Szerző:




A Székelykő alatti ősi bányászvároskában a húshagyó kedd utáni első vasárnapon, a mai községközpontban egy nappal hamarabb, szombaton jeles népi szokást ünnepelnek. Temetik a farsangot és ez sok bohókás visszaemlékezésre és mókás helyzetjelenetekre teremt alkalmat. Az egyetlen olyan népi szokás a régmúlt időkből, amit a torockóiak a mai napig is éltetnek. Hantz Lám Irén Torockói Útikalauzában (1998 Kolozsvár) életszerű és hiteles leírását adja a sokak által nagyon várt napnak. Az idén a téliből tavasziasra forduló napos időben az eresz is megcsordult. A nagyszámú nézelődő között ott láttuk Ion Dumitrel megyei tanácselnököt. Számunkra különösen kedves vendég érkezett Torockóra, Kötő József parlamenti képviselő, aki a várakozás óráiban meglátogatta az iskolát és hasznos megbeszélést folytatott Deák Szilárd iskolaigazgatóval. Közben a sok turista és vendég, beszélgetéssel, jóízű falatozással, meglepő találkozásokkal és a kirakodó vásár portékái előtt nézelődve és vásárolgatva ütötték agyon az időt.

A várva várt felvonulás rendszerint du.2 órakor érkezik a falu központjába, de mint mindig egy kis késés is jócskán belefért a programba és csak fokozta a várakozás feszültségét. A menet előőrsei az ördögnek (Géczi István, Vernes Róbert) és bohócnak (Pozsgi Antal) álcázott alakoskodók már ott vannak a közönség között és az arra hajlamos, főleg fiatal turistákat, vendégeket kifestik piros és fekete csíkokkal, úgyhogy egyre többen öltik fel az „ünnepi színeket” ami emeli a jó hangulatot.


 

Végre úgy fél három felé nagy ostorpattogtatás közepette érkezett a menet a Torda felöli utcából. A felső házsor előtti tömeg helyezkedni, áramlani kezd, hogy minél jobban láthassa a nem mindennapi felvonulást, ami olyan, mint egy lakodalmi menet. A hagyománynak megfelelően csak legények vesznek részt benne, ők alakítják a női szerepeket is. Az ostorpattogtató betyárok, (Szakács Róbert, Koszta Levente, Koszta Attila és király Zsolt) bőgatyás, piros mellényes öltözékükben, mindig megelőzik a díszes társaságot, hiszen látványos bemutatójukhoz térre van szükségük. Fontos szerepük van, hiszen ők hívják fel a figyelmet a menet érkezésére.

 

 


 







Mindenki odafigyelt, ahol az élen a muzsikusokat, már néhány éve egyetlen tangóharmonikás képviseli, (Vernes László) aki egyedül játszotta a népies műdalokat. Rögtön utána következett a fekete kalapos sötét öltönyös álpap, (Vaszinka Szabolcs) kezében imakönyvvel és mellette elmaradhatatlan kísérője az álkántor (Király István) hosszú sötét kabátban, sötét szemüveggel, kezében énekeskönyvvel. A sorban következő két legény, vőlegénynek (Móricz Csaba) és menyasszonynak (Kríza Áron) öltözött fel, eredeti torockói népviseletben. Az őket követő úrfi és kisasszony már városi viseletet hord. Utánuk torockói párok meneteltek majd a szamaras szekér következik, farsangi Döme koporsójával. A sok fekete és piros csíkos kicicomázott utánzó között ott van a két vénleánynak öltözött legény is, akik igen hangos jajveszékeléssel siratják a távozó immár 2009-ben is kimúlt farsangot. Van zsidónak (Simándi László) és cigánynak (Mihácsa András) öltözött alakoskodó is.
Közben az ostorpattogtatások nyomában a menet végigjárja a falu főbb utcáit és nemsokára visszaérkezik a központba, ahol a vajor mentén telepszik meg, körülvéve a többszáz érdeklődőtől. Az álpapnak és hűséges kántorának csak ezután jön el igazán a szerepe. Az álpap jó magasra kiáll a csorgó mellett, hogy mindenki láthassa és hallhassa, majd hangosan felolvassa (régebben fejből mondta) a felvonulás maskarás és népi ruhás részvevőit.

 







A kántor ismétel, bólogat, vagy éppen röviden kommentál. A huncut alakoskodók közben is elszántan munkálkodnak, úgyhogy sok lány arca kipirosodik, de az ostorpattogtatók sem restek és vigyázva a közönség testi épségére a „szónok” felszólítására ugyancsak pattogtatnak.” Húzzátok betyárok az ostort szaporán, hadd hallatszodjon szerte a világban” Következett a két falu eseményeinek egyéves krónikája. Az ironikus, de nem sértő rigmusokba szedett mondanivalóban, ami a kocsmában készül, többek között szó volt az előző és a régi-új polgármester viselt dolgairól, a pályázatokról, a kocsmázásról, az iskolabuszról, a bálozásról, a messzi földön híres rossz útról Nagyenyed, Torockó valamint Borév között, amit talán az idén megjavítanak, ha nem jön megint valami közbe. A végszó így hangzott: „itt nyugszik farsangi Döme, megütötte 2009 menyköve” miközben a csurgó vizében összetörték a koporsót.
Az álpap még bejelentette, hogy rövidesen szép tűzijáték kezdődik a faluban, majd következik a reggelig tartó farsangi bál. A sok vendég pedig feltöltötten távozott a hétvégén és nemcsak a teltházas panziók és a Székelykő Kúria kitűnő, bőséges étkeitől, hanem a farsangtemetés és a nagyszerű találkozások felemelő élményétől.
 
2009. febr. 29.
 
Bakó Botond