Admin bejegyzései

Magyarbecei falunapok

Közzétéve Szerző:
A szobrászművész jóslata bevált. Teológiai oklevéllel a zsebében Gruzda beiratkozik a budapesti képzőművészeti főiskolára, ahol 1908-ig tanul. Ösztöndíjjal tanulmányi útra megy német és osztrák városokba, ahol múzeumokat, képtárakat látogat. Festményei egy londoni kiállításon is sikert aratnak. Nagyenyedi, aradi, kolozsvári, budapesti, pécsi, milánói csoportos kiállításai hatására művészi körökben neve hamarosan ismertté válik. A biztos megélhetés reményében azonban segédlelkészi állást vállal Alvincen és Tövisen. Innen kerül Magyarbecébe, festői pályájának korszakalkotó állomására, ahol 1914-1924-ig szolgál.
1914. július elsején harminchárom éves korában érkezett Magyarbecébe és költözött be fiatal feleségével a „dús lombkoronájú, árnyas fák hátterében” rejtőzött papilakba.
 
Gruzda remete éveinek színhelyét egyik kolozsvári író barátja így örökíti meg: „Magyerbece… Krisztustövis sövények, egyszerű házak, pár száz lakó, Enyedtől keletre, országúttól távol, postától óra járásra, cserjés dombok ölén. Tavasszal s ősszel, ha esőzik, két hónapig teremtett lélek se ki, se be. Sikátorain még jó időben is alig járhatni, ember, szekér kerten át megy…” A dombok mögött meghúzódó színmagyar falu dolgos népe és gyönyörű, termékeny környezete hamar megtetszett a festő-papnak. Bizonyára sokszor megcsodálták beceiek sokdioptriás szemüveget viselő, törékeny alkatú papjukat, aki rajzmappával a hóna alatt járta a vidéket, rajzolta-festette a falut és az azt körülölelő tájat.
 
Csak a magyarbecei egyházi levéltár tanúskodhatik arról, hogy tíz év alatt hányszor hirdethette Isten igéjét a becei és solymosi ősi templomokban, hány gyermeket keresztelt (köztük a falu ma legöregebb emberét, a 93 éves Szabó Ferencet is), hány ifjút konfirmált, hány párt esketett és hány halottat kísért ki a temetőbe? És ki tudja, hány gyönyörű festményén, rajzán örökítette meg ezt az akkor sárba süppedt falut, ahol télen, vallomása szerint „Méteres a hó, az élet megszűnik, még a szomszéd házig sem mehetni.” Ezért lett kedvelt témája a havas táj, amikor „a dolgok álarca lehull, előjön a tájból a végtelen reménytelenség, az egyedüliség, mint egy hózivatarban és fenségessé emelkedik a közönséges táj.”
A becei évtized egyik legértékesebb nyeresége a Jékely–Áprily Lajossal, az enyedi tanár-költővel kötött meleg barátsága. Gruzda képeinek nyomasztó hangulata csak Áprily lírájának kristályosan a természetbe kivetített egy-egy tragédiájával hasonlítható össze. A költő „Olykor kirándult ebbe a hegyek közé zárt kis faluba. Vadászgatott vagy csak gyönyörködött Gruzdával együtt az őszi vörös színekben és a hóolvadásos hegyoldalakban” – emlékezik Vita Zsigmond. „Itt élek tíz éve már – írja a festő egyik levelében –, hetente egyszer Enyedre bemegyek, ami képet kéz alatt el tudok adni, elég a festékre, és festek, festek.” A becei remete ilyenkor felkeresi barátját, Áprily Lajost is Bethlen utcai lakásában. Barátságuk legszebb bizonyítéka a tél-festőnek ajánlott Áprily-vers, a Levél, melynek első sorai közös művészi hitvallásukat fejezik ki: „Mi itt a téli Szép titkát kerestük / halott falukban, hó-hullámokon, /s beporozott az erdők zúzmarája, / lelkünk a tél lelkével lett rokon. / Ajándékozhat színt és dalt a nyár is: / fehér hazánk a vad nyomor-határ. / December és dér. Madaram a holló, / monumentális, büszke gyászmadár.”
Gruzdát becei magányából az 1922-es enyedi csoportos kiállítás lendíti ki, majd az ennél is jelentősebb, a Bethlen Kollégium háromszázéves jubileuma alkalmából, 1922. október 9-én rendezett képzőművészeti tárlat, melyen nagy számú és kiváló minőségű munkájával vesz részt.
 
A Gruzda festői pályája szempontjából korszakalkotó becei évek számos magas művészi szintű képet eredményeztek, melyek Makkai Sándor író-püspök szerint a festő lelkének művészi vetületei. Ezt igazolja az 1924. április 16-án Kolozsvárt megnyílt első egyéni kiállítása, amelyet Áprily Lajos, a barát nyitott meg. Megnyitó beszédében ezeket mondta: „Barátja és szép napokon kiránduló társa vagyok Gruzda Jánosnak. Én csak a Gruzda János faluját ismerem; a télben lapuló házakat, melyek kéményeiből keskeny füstösvények szakadnak imádkozó buzgósággal az égboltozatra; a falu kemény parasztjait, akiknek lázas ritmusú siratóénekei ma is pogány erővel csendülnek meg a halál-látogatta kunyhókban; a falu láthatatlan sár-mélységeit, eszményítő hó-magasságait és dombokra kiülő komondor-őreit, melyek tíz esztendeje strázsálják a Csipkerózsika-kastély legyőzhetetlen akadályaival.” A kiállított képek jelentős része a becei évtized terméke.
 

A magyarbecei templom

A legszebbek: a Becei ház, a korszak legkiemelkedőbb értékű műve, a Becei házak télen, Becei házak hó alatt, Bece, Becei papilak, A becei kántori lakás, Becei parasztház. E képek mellett ott vannak a természeti környezet szépségét megörökítő festmények, a téli, tavaszi, nyári, őszi képek: az Őszi becei táj, Bece felé, Becei őszi táj boglyákkal, Becei dombok, Becei ősz. Murádin Jenő kolozsvári művészettörténész szerint „festészetünk… képzeletbeli galériáját be lehetne egyszer rendezni téli tájképekkel is. Ebben pedig külön terem illetné meg a műfaj mellett leginkább elkötelezett alkotót, Gruzda Jánost.”
A Becében festett képek általában sötétebbek, mint a későbbi zalatnaiak, de átsugárzik rajtuk a festőnek a falu népével, tengődő parasztjaival együttérző, meleg rokonszenve.
Gruzda magyarbecei lelkészi szolgálata 1924. május 30-án ért véget. Saját kérésére áthelyezik Zalatnára, ahol a református magyaroknak mintegy három évtizedig hűséges pásztora, aki festményeiben megörökíti a varázslatosan szép hegyvidéki tájat. Itt halt meg 1953. november 3-án, hetvenkét éves korában. „Zalatna összes harangjai zúgtak, míg sűrű hóhullásban kísértük ki két nap múlva a temetőbe.” – emlékezik Czira László, néhai tövisi lelkipásztor. Sírfeliratán ez olvasható: „Gruzda János 1881 – 1953. Erdélyi tájak ihletett festője.”
Nyolcvanöt évvel ezelőtt ez a dombok között megbúvó, kicsi falu, Magyarbece indított útjára a nagy erdélyi festőt, aki Czira László szavaival élve „Egy végtelenül tiszta szívű alázatos szolga, haláláig engedelmes eszköze teremtő Urának.”
 
Magyarbece, 2009. augusztus 30.
 
 
Józsa Miklós

 

Fotók: admin

 

Felhvívás

Közzétéve Szerző:
Az RMDSZ Fehér megyei szervezete az érdekeltek tudomására hozza, hogy 2009. október 2-án tartja tisztújító küldöttgyűlését.
Az elnökjelöltek 2009. szeptember 21., 16 óráig nyújthatják be pályázatukat a Fehér Megyei RMDSZ Választási Bizottságához, Nagyenyeden, a Malom utca 24. sz. alatti székházba.
 
További információk: a Fehér megyei RMDSZ székházban (tel: 0258-861-258).

Felvinc Napok a Mészáros-Bornemisza Alapítvány szervezésében

Közzétéve Szerző:
Ragyogó napsütésben tesszük meg az általában egy órányi utat Felvincig, amely ezúttal azért tolódott ki egy óra és tíz-tizenöt percnyire, mert útjavítás, illetve útépítés miatt kissé lelassult a forgalom a Torda utáni szakaszon, ezzel pedig nem számoltunk induláskor. Ennek ellenére délután három óra öt perckor már a felvinci Vigadó lépcsőin igyekszem felfelé, a meghívóban ugyanis ez állt: a IV. Felvinc Napok megnyitójára itt kerül sor délután 3 órakor. A lépcsőn felmenet népviseletbe öltözött, vidám fiatalok között haladok el, a zenészek hangolnak, én pedig próbálok tájékozódni, keresni valakit, aki a szervezőkhöz vezetne. Ebben végül a kultúrotthon román igazgatónője segít, aki „elkapja” a lépcsőn éppen felfelé szaladó, népi ruhába öltözött alpolgármestert, Vincze Andrást, ő pedig „továbbad” egy nagyon kedves hölgynek, mondván: beszélgessek vele, ő is a szervezők közé tartozik, „aztán mi még találkozunk majd”, mondja, s továbbrohan.
Bemegyek tehát a terembe Szacsvai Kingával, de mivel benn már sokan vannak, a felvinciek türelmetlenül várják a műsor kezdését, Kinga ajánlatára behúzódunk a színpad melletti feljárathoz, ahol a két műsorvezető lány álldogál, „fellépésre” várva. – A református lelkipásztor, Bárócz Huba ötlete alapján kezdtük szervezni négy évvel ezelőtt a Felvinc Napokat, később bekapcsolódott a katolikus egyház is, aztán a szervezést átvette a Mészáros-Bornemisza Alapítvány, amelynek én is tagja vagyok – magyarázza Szacsvai Kinga, akiről kiderül, hogy tíz éve került Felvincről Kolozsvárra, előbb

egyetemistaként, most pedig fizikát tanít a Sapientia Egyetem Környezettudományi Tanszékének Környezetföldrajz szakán.
– Hiába élek Kolozsváron, továbbra is itt tevékenykedek, segítek a szervezésben. Igyekszünk rögtön a rendezvény lejárta után gondolkodni a következő évi programon, de nem alakul mindig így, természetesen. Általában fél évvel azelőtt fogunk neki a szervezésnek, idén azonban csak két hónappal ezelőtt kezdtük el, mert egy ideig úgy tűnt, hogy nem lesz rá anyagi fedezetünk. De szerencsére a Megyei Tanács anyagi segítségével végül sikerült összehozni – meséli.

A Mészáros-Bornemisza Alapítványról érdeklődöm, Kinga ugyan elmond egyet s mást, de azt ajánlja, inkább a tiszteletes urat kérdezzem, hogyan is jött létre az alapítvány, ugyanis az ő utánajárásának köszönhető, hogy a valamikori, Mészáros nevű felvinci földesúr leszármazottait megtalálták és ők alapítványt hoztak létre. Azt még megtudom tőle, hogy a község hét faluból áll, de csak Felvincen élnek magyarok. – Mivel Felvincet tíz-tizenöt éve összecsatolták Veresmarttal, amely tiszta román falu, nincs meg a törvény által előírt 20 százalék, így nincs magyar nyelvű helységnévtáblánk. Egy időben ki volt ugyan írva magyarul is, de fél év után levették – mondja Kinga, aztán visszatérünk a terembe, ahol közben még nagyobb lett a zsivaj és a türelmetlenség.

Már fél négy is elmúlt, mire megkezdődik a műsor, közben ugyanis, mint kiderült, a szervezők a meghívott politikusokra vártak, nem találták illendőnek elkezdeni az ünnepi műsort nélkülük. Fordítva, mint tudjuk, csak ritkán szokott történni: a politikusok egyáltalán nem tartják illetlenségnek a késést, megadják a módját a bevonulásnak.

Szétnyílik végre a függöny, a két fiatal lány pedig, miután köszönetet mond mindazoknak, akik segítettek a szervezésben, és illendően köszönti a vendégeket, színpadra szólítja a Megyei Tanács elnökét, aki rövid beszédében arra figyelmeztet, hogy minden hagyományt, függetlenül attól, hogy román vagy magyar, őrizni kell. Majd Felvinc polgármestere következik: Aurel Nicoară nagy lendülettel igyekszik meggyőzni a jelenlévőket, mennyire örül annak, hogy részt vehet a magyar közösség ünnepén. – El kell mondanom, hogy olyan alpolgármestere és tanácsosai vannak a közösségnek, akik tudják védeni az önök érdekeit. Minden tanácsosnak azt ajánlanám, hogy ugyanolyan vehemensen és lelkesen álljon ki az általa képviselt közösség érdekében, ahogyan Vincze András teszi – fejti ki Nicoară, majd az anyanyelvről beszél, amely végigkíséri az embert a bölcsőtől a koporsóig. – Azt mondják rólam, hogy vonzódom a magyarokhoz, hogy velük tartok: így van, uraim, önökkel vagyok, mert önök egy olyan közösség tagjai, amely ragaszkodik a kultúrájához és hagyományaihoz. Nem szeretnék olyan Európában élni, amelyben néhány év múlva, mindenki farmernadrágban jár és angolul beszél, vagy pedig beplántált chipek alapján tudnak csak megkülönböztetni bennünket egymástól. Tanítsák meg a gyermekeiket, hogy jöjjenek ezekre a rendezvényekre, legyenek magyarok, ugyanúgy, ahogyan a románok románok, a cigányok pedig cigányok – fejezi be beszédét a polgármester, amellyel elérte célját: nagy taps a jutalma.
Ezt követően a katolikus egyház képviseletében Szabó László tisztelendő mond beszédet, amelyben a közösségi öntudatról elmélkedik. „Ezen öntudat alatt egy közösségnek önmagát értelmező és önmagát meghatározó tudását értjük. Ez a tudás életet önt cselekedeteibe, amikor elemzi múltját, akkor megvizsgálja, hogy öntudatát hogyan bontakoztatta ki az idők folyamán. Amikor megtervezi jövőjét, szembenéz múltjával és megújulva néz a jövőbe”. Bárócz Huba esperes, a református egyház nevében köszönti a jelenlévőket, hangsúlyozva, hogy a Felvinc Napok kezdeti célkitűzése időközben még egy gondolattal bővült: „nevezetesen azzal, hogy ha Felvinc Aranyosszék központja, akkor próbáljuk meg azokat a szálakat erősíteni, amelyek összekötnek minket más falvakkal, más településekkel. Immár harmadszor vendégül látjuk a várfalviakat és mostan kibővült a kör a szentmihályiakkal. Szeretettel köszöntöm őket, öröm a mi számunkra az ittlétük, hiszen Aranyosszék kultúrája, hagyománya így tud gazdagodni. Azt mondtam, hogy közösségépítésről van szó, és valóban így van, hiszen egy közösség akkor épül, akkor gyarapodik, hogyha ismerjük az egymás felé vezető utat”.
A köszöntő beszédek után következnek a fellépők: a várfalvi Aranyosszék néptáncegyüttes, a felsőszentmihályi Rügyek együttes, végül pedig a 2007-ben alakult felvinci néptáncegyüttes. Természetesen nagy sikert arattak mindannyian, a színpad deszkája csak úgy porzott a legényes és a csárdás alatt.

Az ünnepi műsor után a most épülő gyülekezeti házhoz tartunk, ott folytatódik az ünnepség, gulyáspartival, beszélgetéssel. Kihasználom az alkalmat, és a liberális polgármester mellé kerülve gratulálok a hatásos beszédéhez, majd megkérdem: ha már ilyen nagyon szereti a magyar közösséget, nem lehetne megoldani, hogy magyarul is ki legyen írva a falu neve. Kissé meglepi Nicoară urat a mondandóm, de azonnal kivágja magát, mondván, hogy majd napirendre tűzik a kérdést, és mindenképpen megtárgyalják az ügyet a tanácsban. Rögtön hozzáfűzi: ő csupán a tavalyi önkormányzati választások  óta polgármester, hogy azelőtt mi történt helységnévtábla-ügyben, nem felelős. Megköszönöm a válaszát, majd megjegyzem: akkor egy-két hónap múlva esetleg „ellenőrzöm” az eredményt, mire sietve elköszön, mert irányítani kell a politikus vendégeket, mondja.

A gyülekezeti házhoz érve ínycsiklandozó illatok fogadnak, két hatalmas bográcsban rotyog a gulyás, az asszonyok pedig sürögnek-forognak, hogy minden kész legyen, mire odaér a közönség. A főszakácsnő, Domokos Ildikó nem titkolja a receptet, kérésemre felsorolja, mi minden került a bográcsba: hagyma, murok, petrezselyem, zeller, köménymag, babérlevél, só, bors, pirospaprika, paradicsom, krumpli, olaj és borjúhús. A főzési idő két és fél óra körül volt, és három asszony segített Ildikónak. Ezúton is gratulálok, kedves hölgyek: nagyon finomra sikeredett.
Végre elkapom Vincze András alpolgármestert is, gratulálok a néptáncegyüttes teljesítményéhez, időközben ugyanis kiderült: az ő érdeme az együttes megalakulása. – Sajnos a községi tanács nem támogatta a rendezvényünket, saját közbenjárásomra sikerült azonban megszerezni a Megyei Tanács anyagi támogatását, így tudtuk idén is megszervezni a Felvinc Napokat. A tizenöt tanácsos közül csupán hárman vagyunk magyarok, de igyekszünk kiállni a közösség érdekeiért, természetesen elég nehéz ebben a felállásban. 660 magyar anyanyelvű lakos van a faluban. Próbáljuk összetartani a magyarságot, ennek a rendezvénynek is ez a célja – magyarázza az alpolgármester. Megtudom tőle, hogy a 2007-ben az általa alapított néptáncegyüttes tíz taggal indult, mára már harmincan vannak, de már többen is jelezték, hogy szeretnének részt venni a csapatban.
Bárócz Huba lelkésszel beszélgetve megtudtam, csodálatos freskókat fedeztek fel nemrég a református templom felújításakor, a templom meglátogatását tehát semmiképpen sem hagyhatom ki. Valóban csodálatosak, a restaurálásuk is nagyszerű munka eredménye. Mivel „vezetőm” kérdezősködésemre részletes és kimerítő előadást tartott a freskók felfedezésének történetéről, valamint arról, hogy mit ábrázolnak, a vele való beszélgetést holnapi lapszámunkban olvashatják.

Lassan esteledik, de elég nehéz elindulni, itt is, ott is beszédbe elegyedek, nézegetem az eladással egybekötött „kiállítást”, ahol az ünnepséget megelőző bibliahéten a gyerekek által készített tárgyak – festett bögrék, rajzok, játékok, apró „mütyürök” – várják a vevőket. Időközben a zenészek is rázendítettek, többen énekelnek, mások beszélgetnek, egyszóval: közösségi életet élnek, úgy, ahogyan elképzelte a tiszteletes úr, amikor először fogtak neki a szervezésnek.

Szabadság, 2009.08.24

Képek: admin

„A kövek örökké élnek”

Közzétéve Szerző:
A régi torockói családból származó helybéli vállalkozó szülőfaluja iránti elkötelezettségének szép megnyivánulása nemrég megjelent újabb munkája, a Torockó titkai c. gyönyörű könyv. Anyaga négy évtized következetes munka eredménye, melynek során Balogh Szabolcs összegyűjtötte a falujáról szóló regéket, történeteket, az ősi bányászmesterséggel kapcsolatos lappangó ismereteket, bemutatja a falu tárgyi és szellemi néprajzának, nyelvének sajátosságait. A gyűjtemény beszédesen bizonyítja a szerző és bölcsőhelye erős fizikai és lelki kötődését. Amint egyik remek fényképének címe is jelzi: „Nehéz ködök fedik a múltat”, és e múltból „a régi bányák lehelete”száll fel. „Megérint és fogva tart számtalan titok”, melyeket, akár a bánya mélyének kincseit, fel kell tárni, át kell adni a jövő nemzedékeknek. A bensőséges kapcsolat és erkölcsi elkötelezettség belső kényszere magyarázza a szerző munkájának személyességét, tárgyilagosságát, írásainak és fényképeinek líraiságát és romantikáját.
Balogh Szabolcs Kányádi Sándorral vallja: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is… / Semmi sem fölösleges. // …Mert leapad majd a víz. / És fölszárad majd a sár. // És akkor majd a megőrzött, / a meglévő szóból újra- / teremthetjük magát / az első búzaszemet, / ha már igével élnünk / tovább nem lehet.” (Noé bárkája felé)
A bartóki „csak tiszta forrásból” elv határozza meg a gyűjtő kutatási módszerét. Forrásai: az emlékezet megőrizte szájhagyomány, a család birtokában lévő és másutt fellelt írásos dokumentumok, régi fényképek, tárgyi emlékek, az épített örökség legszebb kincsei, a helyi népnyelvi sajátosságok (helynevek, dűlőnevek, a bányászat sajátos szókészlete, stb.)
A torockói völgy fölött őrködő Székelykőnek és a kétszer felkelő napnak a könyvben szimbólum-hordozó szerepe van: „A Székelykő döbbenetes panorámája a helytállás, megmaradás örök sziklapiramisa, amely fölött kétszer kel fel a nap.”
E szimbólumrendszer nyitánya a Tündér Ilona sziklájához fűződő gyönyörű legenda.A tündérlány megvalósult vágya, a kétszer felkelő nap története valósággal bearanyozza az Egy az Isten” völgyét.Ezt követik a szájhagyomány megőrizte történetek: avasládatörténete, a Rázmánkőhöz kapcsolódó hiedelem, a kígyódíszes kovácsoltvas kapukilincs rejtélye , Tóth János, a látó ember esete, a Torockó történeténeklegnagyobbbányaszerencsétlenségéhez fűződő hiedelem. E témakör adatközlője 1980-banid. Botár Miklós 84 éves torockói lakos.
„A torockóiak jellegzetes karakterét a vasbányák mélyén formálta az idő… Ez volt a régi Torockó bölcsője és ide nyúlnak vissza minden titkok gyökerei. – állapítja meg a szerző. – A torockói ember vállalta, hogy úgy dolgozzon, akár egy rabszolga, de otthonában úgy éljen, mint egy király.”
Ez a magyarázata annak, hogy Torockó dolgos népe az ávszázadok folyamán oly sokat adott a magyarságnak a népművészet különböző ágaiban. Ez a titka a csodálatos torockói varrottasoknak, a pompás népviseletnek, a sajátos népszokásoknak (pl. a farsang temetése), a kovácsoltvas remekműveknek, a festett bútorok kultuszának, a jellegzetes építészeti stílusnak, a vas és nemesfém bányászatnak.   
Az írás megtartó erejét igazoljáka fennmaradt értékes kordokumentumok, melyekből a könyv közöl néhányat:A világtörténelem leghosszabb pere Torockó Priviegiális Ügyét Felvilágosító Írás vagy História – Balogh János kézirata 1848-ból; Egy XVIII. századi torockói naplója, mely leírja az 1776-ban megkezdett, az Aranyoson átívelő híd építésének történetét;Borbély Ferenc: „A Toroczkói bányászat és kohászat ismertetése. E jeles hely- és ipartörténeti dokumentumból, mely bejárta ez egész világot, majd visszatért születési helyére, hűséges képet kapunk a falu 1870-es évekbeli gazdasági helyzetéről és a torockói vasbányászat sajátosságairól. Ugyancsak itt olvasható az 1828. július 14-én a torony aranyozott gombjában elhelyezett és 1974-ben megtalált emlékiratis.
Helyet kapott a könyvben asokat szenvedett Torockó történetének néhány gyászos eseménye is:az 1702. november 17-i Rabutin-féle vérfürdő (a „torockói gyász”), az 1848-as tragédia, az önvédelem beszédes példája és a jellegzetes torockói temetkezési szokások leírása. Jól beillik a képbe Jókai torockói látogatása (egy korabeli fényképpel) valamint a torockószentgyörgyi vár történetének bemutatása.
„Torockó népe minden időben dicső múltjából merített erőt a túléléshez.” – vallja a szerző.            A mai torockóiak az önzetlen alkotókedv, az isteni szeretetmegteremtette pompás népviselet, varrottas, zenei kultúra, népi hagyományok ápolásán, felélesztésén fáradoznak. Ez is igazolja, Áprily Lajos szavaival élve, hogy „Azújrakezdés vakmerő reménye/ legyőzte itt az ostromló halált, / s daccal vágott a mindig új jövőnek – / …” Újból megalakult a fúvószenekar, a tűzoltó egylet, folyik a népi kézimunka felélesztése, az ősi hagyományok éltetése. E bátor küzdelemben jó példával szolgál a könyv szerzője, enyediből torokóivá vált felesége és két fia is.
E nemes munkában rendkívül ösztönző és mozgósító erejű a 350 évig tartó per történetének máig ható üzenete: „Nincs olyan reménytelen küzdelem, amelyre megoldást és orvoslást ne adna a Gondviselés, az idő és a történelem. Csak jogainkról nem szabad lemondanunk soha.” – állapítja meg Balogh Szabolcs. Ez az erőt adó forrás Torockó népének megmaradásáért folyó küzdelmében.
Adja az Egy Isten, hogy így legyen!
 
Józsa Miklós