Az ünnepi előadást Bakó Botond nyugalmazott kollégiumi tanár, az enyedi tanítóképzés történetének szorgalmas kutatója és kiváló ismerője tartotta. Az Apáczai Csere János utazásai és iskolái című, alaposan dokumentált dolgozat, amely hosszabb kutatómunka eredménye, újszerű megvilágításba és rendszerbe helyezte a tudós pedagógus életművét.

A rendezvény bevezetőjében elhangzott Bod Péter Magyar Athenas című művének két részlete, amelyekben a „magyarigeni bölcs” tömören összegzi „a filosofiában és Sz. Írás magyarázásban doctor” Apáczai munkásságának jelentőségét. Munkája befejező soraiban írja: „Ha ez az ember tovább élhetett volna, úgy lehet ítélni, hogy a tudományok is jobb lábra állottak volna; mivel néki a tanításban nagy földön mása nem volt…”

A hármas tagolású dolgozat bevezetőjeként az előadó két részletet olvasott fel Apáczai Magyar Enciklopaediájából: egy tudományos jellegűt és egy gyakorlati vonatkozásút, amelyekkel előrevetítette az első magyar nyelvű tudományos mű két alapvető jellegzetességét.

Ezt követően az előadó rendkívül közvetlen stílusban varázsolta hallgatósága elé a több mint három és fél évszázaddal ezelőtt élt tudós alakját, tudományos és pedagógiai munkásságának úttörő jellegét. Az előadás Apáczai 1659. december 31-én bekövetkezett halálával indult, majd tanulmányi éveinek, hazai és külföldi útjainak részleteivel folytatódott, szemléletes térképek és vetített képek illusztrálásával. A barcasági Apácáról indult tehetséges ifjú Bethlen Gábor 1622-ben Gyulafehérvárt alapított kollégiumában tanult, majd ösztöndíjjal hollandiai egyetemeken szerzett alapos és sokoldalú tudást. A harderwejki egyetem első doktoraként, fő művével, a Magyar Enciclopaediával, holland feleségével és kisfiával tért haza egykori iskolájába, Gyulafehérvárra. Az előadó taglalta Apáczainak a gyulafehérvári és kolozsvári református kollégiumban diákként, majd tanárként eltöltött éveit, tudományos munkásságát, iskolateremtő és akadémia-alapozó tervét. Apáczai két székfoglaló beszédében fogalmazta meg a tudományok tanulásának és „az iskolák felette szükséges voltának” hitvallását. Az előadás epilógusában Apáczai utóéletével, munkásságának máig ható üzenetével ismerkedhettek meg a hallgatók. „Apáczai híd a századok fölött” – állapította meg találóan az előadó, hiszen tanításai ma is megszívlelendőek és követendőek.

Bakó Botond több eredeti megállapítással, eddig kevésbé ismert érdekességgel tette egyedivé dolgozatát. A népes hallgatóság megtudhatta, hogy az enyedi kollégiumban 1926. január 1-jén rendezett nagyszabású Apáczai-ünnepélyen Juhász Albertteológiai professzor és Járay István igazgató méltatta a 350 éve született Apáczait, Jékely-Áprily Lajos tanár-költő elszavalta a Tavasz a házsongárdi temetőben című, erre az alkalomra írt gyönyörű költeményét.

Az előadást Apáczai életével kapcsolatos felolvasások színezték. Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben című költeményét Bakó Boglárka VIII. osztályos tanuló tolmácsolta, Kányádi Sándor Apáczai című versmondatát Szilágyi Márta IX. óvónőképzős tanuló mondta el, Sütő András Apáczai Csere János emlékezete című veretes szövegét Turzai Melánia tanárnő olvasta fel, amelyben a szerző, az egykori enyedi diák, így értékeli a jeles pedagógus maradandó életművét: „Bűvös köréből, biblikus derengésben, nyelvünk lépett ki vele Európa tereire, megfogalmazni az emberi haladásnak eladdig ismeretlen értékeit.”

Jelképes értékűnek tekinthető, hogy a csíkszeredai Apáczai Csere János Pedagógusok Háza és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége rendezte Apáczai-emlékév záróünnepségén meghívottként Bakó Botondenyedi tanár is méltathatta felolvasásával a jeles pedagógus elődöt.

Szabadság, 2009. december 19.

 

A jeles erdélyi festőművész nevét elsősorban alakos tájfestészetével, a Szamos menti kisváros művészi megjelenítésével tette híressé. „Dési magányában – állapítja meg Murádin Jenő –, de élénk szellemi kapcsolatokat ápolva alkotta nagy termékenységgel egyéni hangú, de a modern festészet eredményeire is figyelő műveit.”

Incze János 1929 és 1934 között a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium Pedagógiai Intézetének ösztöndíjasaként „a nagyságos fejedelem cipóján” élt.

Önarcképcímű, 1982-ben megjelent vallomásos kötetében, közel fél évszázad távlatából, rendkívül plasztikusan mutatja be a Bethlen Gábor Kollégium diákéletét és tanári karát. Mint tehetséges diák-festő, felfigyel arra, hogy a Halmágyi Antal (1861–1930) rajztanár által berendezett rajzszertár milyen szép és gazdagon felszerelt: „…minden gipszszobor megvan, amit a kolozsvári Festőiskolában láttam, azon kívül nagyon jó könyvek, szemléltetőeszközök, világhírű nagy művek reprodukciói, angol, német művészeti folyóiratok…”

Tanárai közül tetszését elsőnek a „Buffalo-kalapos muki”, Szász Árpád rajztanár nyerte el, aki testvéri szeretettel kezelte.

A fiatal Szabó T. Attila „kitűnően doktorált nemrég”; Vita Zsigmond, a Párizst járt kultúrember „Párizsnak itt nem sok hasznát látta, székely falakra hányta a francia borsót”; Juhász Albert számtan-, logika- és hittantanár Ady és a nyugatosok lelkes híve, akinek „alig volt órája, hogy ne idézett volna Adyból valami fontosat vagy szépet”; a kitűnően felkészült, modern igazgató, Csefó Sándor, akinek fizika tankönyvét az ország minden magyar nyelvű iskolája használta, „igazi szellemi igazgató”. Rapp Károly tornatanár, miután megtudta, hogy tanítványa jól fest, megemelte a tornajegyét.

Lélekben hozzá legközelebb azonban Veress Gábor zenetanár, a hatvanadik életévét is betöltött agglegény (korábban Barcsay Jenő tanára) állt, aki Incze szerint Krúdy-hősnek is beillett volna. „Gabi bácsi magas, szép szál ember volt, kis pocakkal – kappanháj, ahogy mondta –, bajusza és frizurája ápolt, kifogástalan szabású ruhákban járt, kabátja jobb zsebe kicsit lelógott: a sétapálcát szerette legényesen odaakasztani.” Enyeden ismeri meg Dóczyné Berde Amál festőművészt, Berde Mária nővérét, akinek nagy szerepe volt tehetsége kibontakozásában.
 

 

Enyeden kezd egyre behatóbban foglalkozni a festészettel. Emlékezései közt feljegyzi, hogy az egyik tanév végi rajzkiállításon egész folyosót töltöttek meg a rajzai és képei. Közel negyven munkája között jó néhány enyedi munka is volt. Gabi bácsi, látva a sok érdekes munkát, felvetette, hogy rendeznie kéne egy kiállítást. Ő intézte el, hogy megkapják a városi Kaszinó két termét a tárlat céljára, a harmadikban osztálytársa, Székely Mihály állított ki. „Meghatott Juhász tanár úr kedvessége – emlékezik a festőművész –, aki vásárlókat verbuvált, és beajánlott egy asztalos ismerősének, hogy a kereteket jutányosan készítse el.” A tárlatról Vita Zsigmond közölt cikket az Enyedi Újságban, írásában a közönség figyelmébe ajánlotta a két diák festő zsengéit. „Ha nagyzolnék – írja Incze –, fogalmazhatnám úgy, hogy ez volt első kiállításom és annak sajtóvisszhangja.” Gabi bácsi szeretteti meg vele az éneket-zenét, amelynek elkötelezett híve, szakértője, művelője lett élete végéig. Ezt jómagam is tapasztalhattam rövid dési tanárkodásom idején: hetente egyszer összegyűltünk, és olasz madrigálokat tanultunk tőle, amelyekből a Van három jó barátom… kezdetűre ma is jól emlékszem.

Veress Gábor ösztönzésére és támogatásával vett részt a Romániai Magyar Dalosszövetség enyedi karnagyképző tanfolyamán, ahol tehetségével, alapos zeneismeretével kiváltotta tanárai csodálatát. Az enyedi tanulmányi évek végén okleveles kántor-tanítóként és karnagyként hagyta el az enyedi skólát, ahol nem csak „Bethlen-cipó”-val táplálták, hanem szaktudással és emberséggel is feltarisznyálták. A Bethlen Kollégiumtól „…olyan sokat kaptam…, hogy sohasem tudom meghálálni, sem megköszönni” – írta később.

(A cikket Incze János munkáival illusztráltuk)

Szabadság, 2009. december 15.

Előtte Józsa Miklós nyugalmazott kollégiumi magyartanár, az Áprily-estek fáradhatatlan házigazdája mutatta be irodalmunk egyik legnagyobb és legtragikusabb sorsú költőjének életútját és költészetét. Előadásának címe: „Halált virágzik most a türelem”. Radnóti „életét tragédiák fogják körül, mintha a természet és a történelem versengett volna, melyikük pusztítsa el”, írta róla Pomogáts Béla.

Életútja többször találkozott József Attiláéval, előbb Szeged aztán Párizs. Elégiái a lélek fájdalmasabb világából születtek: „Nézd én a fájdalmak kertjéből jöttem / könnyes folyókon hullató ligeteken / és zokogástól zengő réteken át / a fájdalmak kertjéből jöttem / ahol sírást hozott / a szél a nap az eső / a köd a hold a hó / az ég az ég az ég is.” (Variáció szomorúságra). Jelentősebb verseit elhurcoltatása idején írta. Akkor született a magyar hazafias költészet egyik legszebb költeménye is, a Nem tudhatom, amelyet most Lovász Noémi szavalt el: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyermekkorom világa. / Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / s remélem, testem is majd e földbe süpped el.” Akkor írta e sorokat, amikor a hatalom megbélyegezte és megfosztotta szabadságától!

A grafikák illően tükrözik a kiválasztott verssorokat, verstöredékeket. Találó illusztrációk lehetnének egy Radnóti kötetben. A művészt arról kérdeztem, hogy miért választotta a szomorú sorsú költőt? „Először líceumi koromban találkoztam a költő verseivel. Az irodalomóráknak köszönhetem, hogy Radnóti költészetét ma is közel érzem magamhoz. Köztudott, hogy az idei év Radnóti emlékév, születésének 100., halálának 65. évfordulója volt az idén. Ezért gondoltam azt, hogy kihasználom ezt a kettős évfordulót. Az első munkák inkább csak próbálkozások, „játékból” születtek, aztán egyre komolyabban játszottam, és így kerekedett ki ennek a kiállításnak az anyaga.” Azt is megtudtuk, hogy a kiállítás 2010. január végéig látogatható. Nagyenyed kisszámú magyar közössége idén méltó módon emlékezett meg nagyjainkról. Berde Mária, Benedek Elek, Kazinczy Ferenc, Veress István és Kőrösi Csoma Sándor kerek évfordulója után arról a költőről, aki sorsa ellenére volt mester és példakép: „A sorsod ellenére voltál mester / és példakép. Hívő, igaz, okos; / a munkáló idő emel ma már, / hiába omlik rád sír földje most…” (Radnóti Miklós: Nem bírta hát…)

Szabadság, 2009. december 08.