Admin bejegyzései

225 éve született Kőrösi Csoma Sándor

Közzétéve Szerző:

A diákok gyertyát gyújtottak a szobornál
A SZERZŐ FELVÉTELE

A gyertyaláng ezen az estén még sokáig világított. Turzai Melán aligazgató üdvözölte a vendégeket, Bartha Zoltánt, a Tinivár könyvkiadó igazgatóját, aki magával hozta Solymár László 81 éves budapesti író legújabb könyvét, amit Gyalog a halhatatlanságba (Tinivár, 2009–Kolozsvár) címen Kőrösi Csoma életéről írt. Az író a kollégium közösségének küldött levelében bevallja, hogy érdekes módon honvágya van, pedig sohasem járt Nagyenyeden, és egészségi állapota miatt most sem tudott eljönni. Bartha Zoltán idézett a könyvből, amelynek szövege közérthető stílusban vezeti az olvasót a kalandos élet útvesztőiben. Hegedűs Sámuel mit mesélne róla? „Egy búcsúzó évszázad vége felé, 1799 őszén édesapjától kísérve egy harisnyás fiúcska Szent Péter lovain, azaz gyalog érkezett, hogy megkezdje tanulmányait a kollégiumban.”
Józsa Miklós, az Áprily-estek szervezője és irányítója vezette tovább az emlékülést, de közben ő maga is megemlékezett Újfalusi Sándorról, Csoma osztálytársáról a kollégiumban, aki sok érdekeset leírt a nagy útra készülő ifjúról. Az előadást Krizbai Jenő történelem tanár tartotta a nagy tudós elődről, és feltette a kérdést: lehet-e még ma ismeretlen adatokat közölni Csoma életéről? Ha nem lett volna Bethlen-kollégium, Kőrösi Csoma Sándor sem lett volna. Többek között neves tanára, Herepei Ádám is felmérte kedvenc tanítványának különleges adottságait. Sok érdekes részletet hallottunk, pl. az indulásáról. Hegedűs Sámuel, legjobb barátja és tanára, utolsó beszélgetésükkor is marasztalni akarta, hiszen Erdélynek szüksége van rá. Máramarosszigeten már várta a papi állás. „Azt mondta volna, hogy enyedi professzortársként érvényesíti különleges tehetségét. Úgy véltem, tartozik ezzel a magyar tudománynak, Erdély hírnevének, az őt felkészítő nagyenyedi kollégiumnak és székely falujainak is…” Csomát azonban már nem lehetett megállítani, és elindult gyalog, ahogy szokott a Kakasdomb felé, elhagyva Enyedet, az ismeretlen világba. A nagytekintélyű német professzoroknak, tanárainak Göttingában, a történész Johann Gottfried Eichhornnak és a nyelvtudós Herrennek először mesélt nyíltan merész szándékáról. A könyvben azt is olvashatjuk, hogy Borbátai Szabó József, egyike a Göttingában tanuló magyar diákoknak, a saját kalapját ajándékozta a nagy vándorútra készülőnek. 1842-ben, utolsó útján is eredeti célja, az őshaza kutatása vezérelte, amikor az ujgurok nyomait kereste.
Az érdekes előadást irodalmi szemelvények, versek tették még vonzóbbá. Kitűntek fellépésükkel a IX. C. óvóképzős tanulói, Szilágyi Márta, Zilahi Réka, Hermán Angéla, valamint a XI-es Vass Renáta. Elhangzott többek között Áprily Lajos Zarándok című verse vagy részletek Hajnóczy Rózsa Bengáli tűz című írásából. Turzai Melán a Dardzsilingi sír Széchenyi idézetét elemezte. Arthur Schopenhauer 19. századi filozófus összegzése igen találó: „ólmot keresett és aranyat talált”. Nemzete nyomában indult el a Himalája felé, és a fénylő aranynál is nagyszerűbb, eredetibb értéket alkotott a tibeti-angol szótárral, annak 22 ezer szócikkével és a nyelvtannal, amit ma is használnak Kínában és Indiában.
Az előadás végén nagy keletje volt a szép kivitelezésű könyvnek, különösen a diákok körében. A tanári szobában még sokáig folytatódott a beszélgetés a híres véndiákról, a magyar történelem viszontagságairól, az ázsiai és a finnugor eredetről. Szó volt Jakabos Ödönről, aki végigjárta a nagy előd útját, majd erdélyi ismertető körútján a kollégium könyvtárában is megfordult, mert az iskolában nem fogadhatták. Visszaemlékeztünk a 200 éves (1984) évfordulóra, amikor az iskola bejárati folyósolyán ma is látható Kőrösi emlék készült, amit az akkori „szervek” nyomására el kellett távolítani. Vajon mikor kerülhet majd egy Kőrösi Csoma Sándor szobor Nagyenyed központjába, a Vár tövébe, a város nagy vándoráról a nemzetközi hírű tudósról?!

 

Szabadság, 2009. november 17.

Gáspár Jánosra emlékeztek Maroscsúcson

Közzétéve Szerző:
A vasárnapi istentisztelet után Kerekes Hajnal, a Fehér megyei RMDSZ ügyvezető elnöke, a Dr. Szász Pál Egyesület alelnöke megnyitó szavai után előadások méltatták Gáspár János sokoldalú tevékenységét.
Az ünnepi beszéd tömör, átfogó képet adott Gáspár életéről és munkásságáról, különös hangsúllyal enyedi és maroscsúcsi kötődéseire. Gáspár János 1816. október 27-én született Torockószentgyörgyön, elemi iskolai tanulmányait is ott végzi, majd tizennégy évig a nagyenyedi kollégium kiváló tanulója, Szász Károly tanítványa. Egy ideig Kemény Zsigmond szolgadiákja, majd tizenkét éven át a Zeyk család házitanítója. Tanítványaival bejárja az akkori Magyarországot és Nyugat-Európa nagyobb városait. Egyetemi tanulmányait Berlinben végzi, ahol európai hírű professzorok előadásait hallgatja. Itt ismekedik meg Diesterweg, Pestalozzi, Rousseau, Campe, Curtmann pedagógiai eszméivel. Külföldi útjai során szerzett ismereteit szűkebb hazájában, Erdélyben hasznosítja. Kolozsvárt az ő kezdeményezésére alapítják meg a Kolozsvári Nevelői Kört, mint színvonalas magyar nyelvű tankönyvek szerzője úttörő szerepet vállal a hazai tankönyvírásban. 1858 szeptemberében megválasztják az újonnan alakult nagyenyedi tanítóképző igazgatójának, majd egy évtized múlva Alsó-Fehér és Küküllő vármegyék „első osztályú tanfelügyelője” és királyi tanácsos lesz.
Gáspár irodalmi munkásságának legkimagaslóbb alkotása a három kiadást megért (1848, 1855 és 1863), olvasni még nem tudó gyermekek számára összeállított Csemegék című gyűjteménye, amellyel megalapozta a modern magyar gyermekirodalmat. Arany János szerint „A magyar gyermekek számára írt könyvek között nem ismerünk e gyűjteménynél kitűnőbbet.” Gáspár János 1892. március 6-án halt meg Nagyenyeden. Földi maradványait maroscsúcsi udvarházának közelében helyezték a családi sírboltba.
A maroskoppándi származású Farkas Szabolcs, a Bethlen kollégium tanára kutatásainak eredményeit vázolta, dokumentumok alapján mutatta be Gáspár János és fia, ifj. Gáspár János,a Maroscsúcsi Egyházközség hajdani főgondnokainak a falu érdekében végzett áldásos tevékenységét.
Az emléktábla leleplezése utáni koszorúzás és szeretetvendégség zárta az ünnepi rendezvényt, majd az ünneplők megtekintették a közeli hatalmas, Gáspár János újraépíttette egykori „szép kúriát”, a református templomot, (ahol 1847-ben Gáspár János házasságot kötött Bogdán Juliannával)és a régi parókia épületét.
A nagyenyedi Dr. Szász Pál Egyesület, a Fehér megyei RMDSZ és a Maroscsúcsi Egyházközség kezdeményezésére elhelyezett emléktábla a torockószentgyörgyi református templomkertben korábban állított kopjafa mellett még egy jele Gáspár János élete és egykori gyümölcsöző munkássága színtereinek.

Szabadság, 2009. december 31.

Az emléktáblát a nagyenyedi Dr. Szász Pál Egyesület,
a Fehér megyei RMDSZ és
a Maroscsúcsi Egyházközség kezdeményezésére állították

FOTÓK: LÁSZLÓ ISTVÁN

„Híd volt a századok fölött”

Közzétéve Szerző:

FOTÓ: LÁSZLÓ ISTVÁN– Sokan voltak kíváncsiak Bakó Botond előadására

Az ünnepi előadást Bakó Botond nyugalmazott kollégiumi tanár, az enyedi tanítóképzés történetének szorgalmas kutatója és kiváló ismerője tartotta. Az Apáczai Csere János utazásai és iskolái című, alaposan dokumentált dolgozat, amely hosszabb kutatómunka eredménye, újszerű megvilágításba és rendszerbe helyezte a tudós pedagógus életművét.
A rendezvény bevezetőjében elhangzott Bod Péter Magyar Athenas című művének két részlete, amelyekben a „magyarigeni bölcs” tömören összegzi „a filosofiában és Sz. Írás magyarázásban doctor” Apáczai munkásságának jelentőségét. Munkája befejező soraiban írja: „Ha ez az ember tovább élhetett volna, úgy lehet ítélni, hogy a tudományok is jobb lábra állottak volna; mivel néki a tanításban nagy földön mása nem volt…”
A hármas tagolású dolgozat bevezetőjeként az előadó két részletet olvasott fel Apáczai Magyar Enciklopaediájából: egy tudományos jellegűt és egy gyakorlati vonatkozásút, amelyekkel előrevetítette az első magyar nyelvű tudományos mű két alapvető jellegzetességét.
Ezt követően az előadó rendkívül közvetlen stílusban varázsolta hallgatósága elé a több mint három és fél évszázaddal ezelőtt élt tudós alakját, tudományos és pedagógiai munkásságának úttörő jellegét. Az előadás Apáczai 1659. december 31-én bekövetkezett halálával indult, majd tanulmányi éveinek, hazai és külföldi útjainak részleteivel folytatódott, szemléletes térképek és vetített képek illusztrálásával. A barcasági Apácáról indult tehetséges ifjú Bethlen Gábor 1622-ben Gyulafehérvárt alapított kollégiumában tanult, majd ösztöndíjjal hollandiai egyetemeken szerzett alapos és sokoldalú tudást. A harderwejki egyetem első doktoraként, fő művével, a Magyar Enciclopaediával, holland feleségével és kisfiával tért haza egykori iskolájába, Gyulafehérvárra. Az előadó taglalta Apáczainak a gyulafehérvári és kolozsvári református kollégiumban diákként, majd tanárként eltöltött éveit, tudományos munkásságát, iskolateremtő és akadémia-alapozó tervét. Apáczai két székfoglaló beszédében fogalmazta meg a tudományok tanulásának és „az iskolák felette szükséges voltának” hitvallását. Az előadás epilógusában Apáczai utóéletével, munkásságának máig ható üzenetével ismerkedhettek meg a hallgatók. „Apáczai híd a századok fölött” – állapította meg találóan az előadó, hiszen tanításai ma is megszívlelendőek és követendőek.
Bakó Botond több eredeti megállapítással, eddig kevésbé ismert érdekességgel tette egyedivé dolgozatát. A népes hallgatóság megtudhatta, hogy az enyedi kollégiumban 1926. január 1-jén rendezett nagyszabású Apáczai-ünnepélyen Juhász Albertteológiai professzor és Járay István igazgató méltatta a 350 éve született Apáczait, Jékely-Áprily Lajos tanár-költő elszavalta a Tavasz a házsongárdi temetőben című, erre az alkalomra írt gyönyörű költeményét.
Az előadást Apáczai életével kapcsolatos felolvasások színezték. Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben című költeményét Bakó Boglárka VIII. osztályos tanuló tolmácsolta, Kányádi Sándor Apáczai című versmondatát Szilágyi Márta IX. óvónőképzős tanuló mondta el, Sütő András Apáczai Csere János emlékezete című veretes szövegét Turzai Melánia tanárnő olvasta fel, amelyben a szerző, az egykori enyedi diák, így értékeli a jeles pedagógus maradandó életművét: „Bűvös köréből, biblikus derengésben, nyelvünk lépett ki vele Európa tereire, megfogalmazni az emberi haladásnak eladdig ismeretlen értékeit.”
Jelképes értékűnek tekinthető, hogy a csíkszeredai Apáczai Csere János Pedagógusok Háza és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége rendezte Apáczai-emlékév záróünnepségén meghívottként Bakó Botondenyedi tanár is méltathatta felolvasásával a jeles pedagógus elődöt.

Szabadság, 2009. december 19.

Incze János „a nagyságos fejedelem cipóján”

Közzétéve Szerző:
 

 
A jeles erdélyi festőművész nevét elsősorban alakos tájfestészetével, a Szamos menti kisváros művészi megjelenítésével tette híressé. „Dési magányában – állapítja meg Murádin Jenő –, de élénk szellemi kapcsolatokat ápolva alkotta nagy termékenységgel egyéni hangú, de a modern festészet eredményeire is figyelő műveit.”
Incze János 1929 és 1934 között a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium Pedagógiai Intézetének ösztöndíjasaként „a nagyságos fejedelem cipóján” élt.
Önarcképcímű, 1982-ben megjelent vallomásos kötetében, közel fél évszázad távlatából, rendkívül plasztikusan mutatja be a Bethlen Gábor Kollégium diákéletét és tanári karát. Mint tehetséges diák-festő, felfigyel arra, hogy a Halmágyi Antal (1861–1930) rajztanár által berendezett rajzszertár milyen szép és gazdagon felszerelt: „…minden gipszszobor megvan, amit a kolozsvári Festőiskolában láttam, azon kívül nagyon jó könyvek, szemléltetőeszközök, világhírű nagy művek reprodukciói, angol, német művészeti folyóiratok…”
Tanárai közül tetszését elsőnek a „Buffalo-kalapos muki”, Szász Árpád rajztanár nyerte el, aki testvéri szeretettel kezelte.
A fiatal Szabó T. Attila „kitűnően doktorált nemrég”; Vita Zsigmond, a Párizst járt kultúrember „Párizsnak itt nem sok hasznát látta, székely falakra hányta a francia borsót”; Juhász Albert számtan-, logika- és hittantanár Ady és a nyugatosok lelkes híve, akinek „alig volt órája, hogy ne idézett volna Adyból valami fontosat vagy szépet”; a kitűnően felkészült, modern igazgató, Csefó Sándor, akinek fizika tankönyvét az ország minden magyar nyelvű iskolája használta, „igazi szellemi igazgató”. Rapp Károly tornatanár, miután megtudta, hogy tanítványa jól fest, megemelte a tornajegyét.
Lélekben hozzá legközelebb azonban Veress Gábor zenetanár, a hatvanadik életévét is betöltött agglegény (korábban Barcsay Jenő tanára) állt, aki Incze szerint Krúdy-hősnek is beillett volna. „Gabi bácsi magas, szép szál ember volt, kis pocakkal – kappanháj, ahogy mondta –, bajusza és frizurája ápolt, kifogástalan szabású ruhákban járt, kabátja jobb zsebe kicsit lelógott: a sétapálcát szerette legényesen odaakasztani.” Enyeden ismeri meg Dóczyné Berde Amál festőművészt, Berde Mária nővérét, akinek nagy szerepe volt tehetsége kibontakozásában.
 
 
Enyeden kezd egyre behatóbban foglalkozni a festészettel. Emlékezései közt feljegyzi, hogy az egyik tanév végi rajzkiállításon egész folyosót töltöttek meg a rajzai és képei. Közel negyven munkája között jó néhány enyedi munka is volt. Gabi bácsi, látva a sok érdekes munkát, felvetette, hogy rendeznie kéne egy kiállítást. Ő intézte el, hogy megkapják a városi Kaszinó két termét a tárlat céljára, a harmadikban osztálytársa, Székely Mihály állított ki. „Meghatott Juhász tanár úr kedvessége – emlékezik a festőművész –, aki vásárlókat verbuvált, és beajánlott egy asztalos ismerősének, hogy a kereteket jutányosan készítse el.” A tárlatról Vita Zsigmond közölt cikket az Enyedi Újságban, írásában a közönség figyelmébe ajánlotta a két diák festő zsengéit. „Ha nagyzolnék – írja Incze –, fogalmazhatnám úgy, hogy ez volt első kiállításom és annak sajtóvisszhangja.” Gabi bácsi szeretteti meg vele az éneket-zenét, amelynek elkötelezett híve, szakértője, művelője lett élete végéig. Ezt jómagam is tapasztalhattam rövid dési tanárkodásom idején: hetente egyszer összegyűltünk, és olasz madrigálokat tanultunk tőle, amelyekből a Van három jó barátom… kezdetűre ma is jól emlékszem.
Veress Gábor ösztönzésére és támogatásával vett részt a Romániai Magyar Dalosszövetség enyedi karnagyképző tanfolyamán, ahol tehetségével, alapos zeneismeretével kiváltotta tanárai csodálatát. Az enyedi tanulmányi évek végén okleveles kántor-tanítóként és karnagyként hagyta el az enyedi skólát, ahol nem csak „Bethlen-cipó”-val táplálták, hanem szaktudással és emberséggel is feltarisznyálták. A Bethlen Kollégiumtól „…olyan sokat kaptam…, hogy sohasem tudom meghálálni, sem megköszönni” – írta később.
(A cikket Incze János munkáival illusztráltuk)

Szabadság, 2009. december 15.