A Bod család nemesi címere (Haszmann Pál Néprajzi Múzeum, Csernáton)
 

Abban a szomorú korban, amikor a latin a tanítás és tudományos élet hivatalos nyelve, magyar nyelven írja és adja ki munkáinak java részét. A nemzeti nyelv iránti lelkesedését azon tény bizonyítja legjobban, hogy az ő lelkében fogalmazódott meg azon eszme, miszerint egy tudós társaságot kell létrehozni a magyar nyelv megerősítése és tisztaságának megőrzése céljából. E keretben már 1756-ban ezt írja gróf Ráday Gedeonnak: „Régen gondolkodom, hogy írjak a Méltóságos úrnak az iránt, minthogy a magyar nyelv erősen kezdett megromlani a mi időnkben, jó volna annak ékesítésére és megerősítésére valami jót csinálni a más nemzetek példájok szerint.” Ennek érdekében sürgeti egy Literata societas felállítását, melynek keretében magyar grammatikákat, irodalmi, történelmi munkákat lehetne összehozni és kinyomtatni. „Íme az a gondolat – folytatja Bodrogi János – mely egy pár évtized múlva, 1781-ben a Bessenyei György Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék-ban s valami 70 esztendő múlva, 1825-ben a gróf Széchenyi István által megalapított Magyar Tudományos Akadémia eszméjében jut és talál kifejezésre! Ez a nagy eszme tehát itt Magyarigenben született a Bod Péter agyában!”. Ezen utóbbi állítását pedig így igazolja Bodrogi János: „Én a Bod Péter egészen bámulatos, lázas munkásságát s az ő nagy lelkében élő vágyakat és reményeket a XVIII. század derekán éppen olyannak látom, mint a gróf Széchenyi István munkálkodását a XIX. században. Rendkívül érdekes és tanulságos párhuzamot lehetne vonni a két nagy ember szereplése között. Hiszen, hogy ez alkalommal többet ne is említsünk, mindkettőjüknek valóságos ideálja: a magyar nemzeti műveltség megteremtése s mindketten a magyar nemzeti eszme és öntudat legelső és legfőbb eszközéül éppen a magyar nyelv művelését tekintik. Ezen érdekes összehasonlítással kapcsolatosan a világon semmit sem fog levonni a Bod Péter érdeméből az, hogy az ő munkálkodásának kevesebb, a gróf Széchenyi Istvánénak pedig több eredménye volt.”
 

Bodrogi János történelemtanár, a száz évvel ezelőtti Bod Péter-emlékünnepélyen ő tartotta ünnepi emlékbeszédet

Végül pedig a tisztelt ünneplő közönséghez intézi intelmeit az enyedi professzor:

„Ünneplő közönség! Erdély Hegyaljának lelkes magyarsága! Ennek a nagy embernek az élete, jelleme álljon előttetek örök mintaképpen. Irtsátok ki szívetekből – ha volna – a legnagyobb magyar betegségnek, a széthúzásnak minden legkisebb részét. Ne legyen itt társadalmi és felekezeti széthúzás. Hiszen mindannyiunknak egy az Istenünk, ha más és másképpen is imádjuk őt, és egy, egyetlen egy a hazánk is, ahol élünk és halnunk kell. Az erős nemzeti öntudat és a vallásosság járja át szíveteket. Ragaszkodjatok az utolsó csepp vérig a hazai röghöz. Ne feledjétek – hangzik tovább az intelem – hogy ez a föld volt, ahol másfélszáz esztendővel ezelőtt Bod Péter is lakott 20 éven keresztül, a dicső erdélyi fejedelemség idejében valóságos Versailles-a volt a gyulafehérvári fejedelmi udvarnak. Itt, ezen az Isten áldotta gyönyörű vidéken laktak Erdély legjobbjai akkor, mikor a magyar királyi udvarnak és udvartartásnak hiányában, a gyulafehérvári fejedelmi udvarnak kellett pótolni nemzeti szempontból is azt. Te pedig, örökké áldott emlékezetű Bod Péterünk, bocsásd meg azt, hogy neked is s családodnak is megzavartuk földi nyugalmadat. Ide hoztuk hamvaidat ezen gyönyörűséges templom elébe, méltó helyére, amelyben Te is 20 éven keresztül imádtad az Istent s tanítottad az ember- és hazaszeretet! Elhoztuk azért, hogy a te dicső emlékedet naponként láthassa a hegyaljai magyarság! Lássa és válasszon Téged ideáljául s éljen úgy, amint Te éltél, kinek áldott emléke dicsőítésére íme összegyűltünk, hogy haló poraidból mi is kivegyük és elvigyük magunkkal azt, ami benne az eszme, ami benne az igaz! Mert Arany János mondása a Te áldott emlékedre is teljesen talál, hogy: »Nem hal meg az, ki milliókra költi / Dús élte kincsét, ámbár napja múl; / Hanem lerázván, ami benne földi, / Egy éltető eszmévé finomul, / Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye, / Amint időben, térben távozik; / Melyhez tekint fel utód erénye: / Óhajt, remél, hisz és imádkozik.«”
 

 

Az ünnepély folytatásaként Pósa Lajos Ima a hazáért című versét Fövenyessy Bertalan zenetanár megzenésítésében és vezényletében a főgimnázium dalkara adta elő, majd Szabó Jenő fent említett ódáját Kovács Sándor VIII. gimnazista diák szavalta el. A Himnusz eléneklése után a templom főbejárata előtt az ifjúság újabb éneke s Bartók Dénes magyarigeni ref. lelkész megáldó szavai után a közös sírnál nagyszabású koszorúzás következett, mely alkalommal 23 erdélyi és magyarországi tudományos intézet, egyesület, társulat helyezte el a kegyelet koszorúit Bod Péter sírhalmán. Elsőként a Bod család s a szintén rokon Ajtay család koszorúját Bod Gyula dési királyi törvénybíró, Bod Péter dédunokája helyezte el. Majd a Magyarigeni Református Egyházközség, az Erdélyi Református Egyházkerület, a Gyulafehérvári Református Egyházmegye, a Nagyenyedi Református Egyházmegye, a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, a Magyar Történelmi Társulat, a Petőfi Társaság, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az Alsófehérmegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat, az Erdélyi Irodalmi Társaság, a kolozsvári Református Teológiai Fakultás, a kolozsvári Református Teológia ifjúsága, a kolozsvári Bethlen Gábor Kör, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társulat, Alsófehér-vármegye közössége, Magyarigen község közössége, a Bethlen Kollégium Elöljárósága és tanári kara, a Bethlen Kollégium tanítóképző ifjúsága s a Bethlen Kollégium főgimnáziumának ifjúsága. A koszorúzás a Szózat eléneklésével zárult. (A közelmúltban Szegedy László helybéli ref. lelkipásztor nem kis elfogultsággal mutogatta e sorok írójának az egykori koszorúkat ékesítő s újabban raktáron őrizendő díszes szalagok gazdag halmazát).
 

Az ünnepély befejeztével a vendégek javarésze a magyarigeniek szíves vendéglátását élvezte, míg néhányan a közeli Sárdon Szász József főispán – dr. Szász Pál édesapjának – vendégei voltak. A délutáni hazatérés során pedig az ifjúság a magyarigeni vértanúk 1848-as sírját is megkoszorúzta. S ugyancsak az emlékünnepség keretében dr. Bagarus András 1400 korona alapítványt tett azzal a feltétellel, hogy „az addig kamatoztassék, míg abból Bod Péter emlékére egy 1000 kg.-os harangot vásárolhatnak s mely Bod Péter harangja nevet viselje s mely minden évben Bod Péter halála napján reggel, délben és este egy negyedóra hosszat meghúzandó”.

Vita Zsigmond, néhai kollégiumi könyvtáros, irodalom- és művelődéstörténész, évtizedeken át Nagyenyed és a kollégium kitűnő krónikása 45 évvel ezelőtt, 1967-ben látogat el Bod Péter egykori magyarigeni otthonába s ottani élményeit – a Bethlen Könyvtárba gazdag hagyatékával egyetemben beadott – tartalmas kéziratban örökíti meg az utókor számára.

Ha az ember Vajasd, illetve Gyulafehérvár felől érkezik Magyarigenbe – olvasom a bevezetőben – a község szélső házainál hatalmas kövekből rakott falak fogadják a látogatót. Nem kerítések, hanem kőfalak védik itt a kerteket, a házakat. Ezek a kövek pedig – szerinte – meglepően hasonlítanak az enyedi várfalakhoz. Ugyanolyanok a kövek, ugyanúgy vannak egymásra illesztve s a falak felső részét ugyancsak téglával egészítették ki. Különben a falu régi házait is részint kőből építették, egykoron a falu teljesen kőből építkezett s kőfalakkal védekezett az időnként betörő ellenséges hadak ellen.

 

 

E röpke terepszemle után a történelmi múlt helyi pillanatait eleveníti föl. Amott a főtéren állott nemrégiben az un. Kis-kúria, ahova 1826 tavaszán Kis József alispán Barabás Miklós fiatal kollégiumi festőt hívta meg biliárdszobájának kifestésére. S a kis Barabás az egyik fülkébe családi címert, a másikba megszenesedett tőkébe beütő menykövet, a harmadikba pedig sűrű nádba behúzódó nyúl fölött repdeső sast festett. Vita Zsigmond ottjártakor viszont a Kis-kúria már nem állt s vele együtt Barabás Miklós freskói is nyomtalanul eltűntek. Az impozáns református templom előtt boltíves kapu, felül lőréssel ellátva. Ez volt Bethlen Gábor egykori nyaralójának bejárata. Ide járt Bethlen Gábor megpihenni s innen ment vadászni a közeli hegyekbe. A nyaraló helyén viszont kis fatornácos ház fogadta a látogatót. A templomfelirat szemléje után – „Fundamentumból építetni kezdett 1781, Sz. György napján” –, Bod Péter sírjához vezet útja. Onnan alig pár lépés a tudós egykori dolgozószobájáig. „A falakat nézzük először, a falakat – írja Vita Zsigmond – és a felénk hajló bolthajtásokat, de a falakon sok kép között mindjárt egypár Gruzda-képet veszek észre. Itt a közelben, Zalatnán élt az 1930–40-es években Gruzda János, »a tél festője«. Halála óta az igeni pap, Szegedi László jár ki Zalatnára szolgálni, és a festő özvegye Karácsonykor megajándékozta egy-egy Gruzda-képpel. Így gyűltek össze a Gruzda-képek a Szegedi-lakásban, Bod Péter egykori otthonában. A tövisi iskola, egy kicsi becei ház a ránehezedő falusi nyomorúsággal és a zalatnai szegényes havasalji házak élik itt tovább életüket (…) Benyitunk egy kis oldalszobába. Ez volt Bod Péter dolgozószobája, mondja a házigazda. És ebben a napfényes szobában szinte látni az igeni tudóst az írásai között. A XVIII. századi erdélyi történettudománynak minden fontosabb kérdése fölmerült itten. Egyre gyűltek, egyre szaporodtak a kéziratok, hogy azután Szebenben vagy Enyeden nyomdába kerüljenek (…) Kezembe veszem a szótárt, a XVIII. századnak talán legelterjedtebb erdélyi könyvét. Ez a kiadása 6000 példányban jelent meg Sárdi Sámuelnél Szebenben. S a Bod Péter előszavából azt is megtudjuk, hogy románra is lefordították, és egyetlen példányát háromszáz forintért vette meg a balázsfalvi kolostor. (…) A szótár első lapján ezt a bejegyzés olvasom: »Küldlek szótár Gaál Miklósnak, menny el Enyedre, 1809.« És a szótár engedelmesen elindult útjára, hogy azután hűségesen szolgáljon újabb gazdájánál. Végül itt megpihent, de itt sem porosodik hiába. Nemcsak tudást és ismereteket, hanem erőt is ad, és kisugárzik azokra, akik őrzik. Talán ez teszi könnyebbé munkájukat”. – hangzik Vita Zsigmond végmegállapítása.
 

„Mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak nem használni, mikor lehetne, nagy vétek.” – írta Bod Péter Magyar Athenas c. művének ajánlásában. Valóban Bod Péter Nagyenyeden is, Magyarigenben is a hazát, annak magyar népét s annak anyanyelvét, hitét ápolta, erősbítette töretlen hittel, határtalan kitartással és lelkesültséggel.

Most pedig, születése 300. évében, hadd adjunk kifejezést azon reményünknek, hogy a Kovászna megyében, valamint Nagyenyeden és Magyarigenben a tavasz folyamán sorra kerülő ünnepi rendezvény méltó folytatása lesz a száz évvel ezelőtti ünnepi rendezvénysorozatnak, amellyel jeles tudósunk immár halhatatlan emlékének adózunk. Adja Isten, hogy úgy legyen!

Szabadság, 2012. február 11.

 

 

Bod Péter viszont egy olyan korszakban élt, a 18. században, amikor a Habsburg-hatalom nyomása nehezedett Erdélyre, a szegénységgel, a gazdasági elmaradottsággal együtt, amikor járványos betegségek pusztították, nyomorgatták a népet, és csak a század közepe táján jelentkeztek a haladás, a felvilágosodás első jelei. Bod Péter az adott, mostoha erdélyi körülmények között, a magyarigeni elzártságban, lankadatlanul dolgozva és alkotva készítette elő másokkal egyetemben azt a korszakot, amelyben a hazai tudományos élet pezsgésnek indult s a nemzeti művelődésben a megerősödő polgárság is szóhoz juthatott.

Nos, jeles művelődéstörténészünk születésének 300. éve nagyszerű alkalom arra, hogy az év folyamán sorra kerülő rendezvények előjátékaként fölidézzük ama nagyszerű megemlékező ünnepi rendezvénysorozatot, amelyre 1912-ben, Bod Péter születésének 200. évfordulóján került sor Magyarigenben, a Bethlen Kollégium kezdeményezése alapján.

A nagyenyedi Bethlen Kollégium Főgimnáziumának tanári kara 1912. január 24-én tartott összejövetelén határozta el Bodrogi János történelemtanár indítványára, hogy nagyszabású emlékünnepséget rendez Bod Péter 200. születésnapján. Bodroginak egyébként döntő szerepe volt az 1849. januárban elesett enyedi áldozatok sírkertjének emlékművel és Bethlen Gábor marosillyei szülőházának emléktáblával való megjelölésében, valamint a Bethlen-dombormű elhelyezésében a kollégium udvarán. Az ünnepségre még azon év február 22-én kellett volna sort keríteni. Az idő rövidsége, valamint a sok tennivaló miatt azonban 1912 szeptemberére tolódott a megemlékezés. Magyarigen s a Hegyalja magyarsága is a legnagyobb készséggel vállalta föl e kollégiumi kezdeményezést, és minden lehetőséget felhasználva igyekezett bekapcsolódni a rendezvénysorozatba.

A szervezőket mindenekelőtt egy méltó emlékmű fölállítása foglalkoztatta, ugyanis addig az időpontig Bod Péternek Magyarigenben semmiféle emléke nem volt. Létezett ugyan egy koporsó alakú sírkő a reformátusok ún. papi temetőjében, de azon csupán Bod Péter négy, még apjuk életében elhunyt gyermekének neve volt megörökítve, akik ama sírkő alatt pihentek. Bod Péter földi maradványainak holléte azonban az ismeretlenség homályába merült. Élő leszármazottainak emlékezete alapján azonban sikerült megállapítani, hogy szintén a gyerekek sírjában nyugszik. Bodrogi János kollégiumi tanár, Csuka Ákos főszolgabíróval és Bartók Dénes helybeli református lelkésszel egyeztetett a tetemek kiásásáról s a templom közelében való elhelyezéséről. Az egyeztetést igazoló eredeti iratokat a Bethlen Könyvtár kézirattára őrzi. „Jegyzőkönyv, felvétetett 1912. szeptember 7-én a m. igeni járás főszolgabírája által a főszolgabírói irodában: megjelent Bodrogi János nagyenyedi Bethlen kollégiumi tanár kéri, hogy a helybeli ev. ref. sírkertből Bod Péter hullájának a helybeli ev. ref. templom melletti czinteremben való elhelyezés czéljából a szükséges hatósági engedély adassék meg. Ezzel a jegyzőkönyv bezáratott és aláiratott: Bodrogi János.”
 

 

A megadott engedély szövege pedig így hangzott: „Szám: 3364-1912. Hulla kiáshatási és szállítási levél. Magyarigenben ehunyt s az un. ref. paptemetőben elhantolt Bod Péter hullájának kiásása és a ref. templom mellé való átszállítása engedélyeztetvén: megkerestetik azon hatóság, melynek a területén kiásatik s átszállítatik, hogy a mai naptól számítandó egy hónapig érvényes eme szállítólevélnek előmutatására a hulla akadálytalan kiásását és elszállítását lehetőleg mozdítsa elő. Magyarigen, 1912. Szept. hó 18-án. Csuka Ákos főszolgabíró. P.H.”

Az esős időjárás miatt az exhumálás szeptember 8-tól 24-ig tartott, majd szeptember 27-én du. 3 órakor a helyi lelkipásztor imája után Bod Péter, valamint gyermekeinek tetemét egy új érckoporsóba helyezték el a templom közelében. Időközben – aránylag megkésve – nagyszámú meghívó indult Erdély s Magyarország valamennyi fontos irodalmi, közművelődési, oktatási, társadalmi intézmény címére. Sajnálatos módon, a késés miatt, nem minden meghívott képviseltethette magát a rangos rendezvényen. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület nevében Kelemen Lajos titkár válaszol a meghívóra: „A Bod Péter – emlékünnepélyre szóló szíves meghívást köszönve, tudatom, hogy egyesületünk Elnöksége koszorú elhelyezéséről gondoskodik. A koszorút a meghívásban jelzett czímre idejében elküldjük. Nagyon sajnáljuk, hogy a meghívó oly későre érkezett. Innen képviselő kiküldése ezért nagyon nehéz, s különösen azért, mert az ünnepély részleteiről tájékozatlanok vagyunk s esetleges kiküldöttünk nem tudhatja, hogy az enyedi kollégium tanári kara és ifjúsága mikor, hogy indul s melyik vonattal érkezik, hogy a csatlakozást aszerint intézhesse. Ily körülmények között dr. Török Bertalan ny.vármegyei főjegyző urat, egyesületünk egyik legrégibb és legérdemesebb tagját kértük föl képviseletünkre. Ha azonban még idejekorán értesítést nyernénk arról, hogy az ünnepélyre az enyedi ünneplők mikor és hogy indulnak s hány órás vonattal érnek oda: akkor lehet, hogy dr. Török Bertalan úron kívül egyesületünk képviseletében dr. Erdélyi Pál főtitkár, könyvtárigazgató is megjelenik. Kolozsvár, 1912. szeptember 23. Kelemen Lajos titkár. Nagyságos Bodrogi János főgimn. tanár úrnak, a Bod Péter ünnepélyt rendező bizottság elnökének Nagyenyed.”

A Magyar Irodalomtörténeti Társaság részéről dr. Horváth János titkár méltatja válaszlevelében a magyarigeni rendezvényt. „Igen tisztelt Tanár Úr! Szíves felszólítása igen későn jutott el hozzánk s így az idő rövidsége miatt legnagyobb sajnálatomra, már nem gondoskodhattam a Magyar Irodalomtörténeti Társaság képviseletéről. A Társaság koszorúja azonban már elküldetett Csuka Domokos főszolgabíró úr címére. Felkérem igen tisztelt Tanár urat, mint az ünneprendező bizottság elnökét, szíveskedjék gondoskodni róla, hogy Társaságunk koszorúja Bod Péter sírjára letétessék, jeléül azon kegyeletnek, mellyel a Magyar Irodalomtörténeti Társaság a Magyar Athenás írójának emlékezetét őrzi és ápolja. Ez az első alkalom, mikor a mi fiatal, még csak első esztendejét élő Társaságunk nemzeti kegyelet valamely ünnepén, ha csak egy koszorú küldésével is, részt vehet. S mikor ez első alkalom, a sors akaratából, éppen azon férfiú ünneplésére hí, ki először szólaltatta meg magyar nyelven a mi tudományunkat lehetetlen ki nem érezni e találkozás szimbólumát, s lehetetlen abból erőt, reménységet, biztatást nem merítenünk a jövőre nézve. A magyarigeni ünnepélynek őszinte nagy sikert kívánva, kérem egyszersmind igen tisztelt Tanár urat, szíveskedjék tolmácsolni a Magyar Irodalomtörténeti Társaság hazafias üdvözletét a Bod Péter ünneplésére egybegyűlt vendégek előtt. Kiváló tisztelettel: Budapesten, 1912. szeptember hó 2-én. Dr. Horváth János, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság titkára.”

 

A Kollégium felkérésére a kézdivásárhelyi Szabó Jenő – kollégiumi véndiák – 94 soros emlékódát szentel, Bod Péter emléke címmel, az ünnepeltnek , alábbi levele kíséretében:

„Kedves Tanár! Kissé megkésve és egy kissé félve, íme küldöm a megígért ódát. Nem tagadom, erős munkába került most az írás, mert a szívemből kezd a dal kifogyni. Nagy nehézségeket okozott az is, hogy nem tudtam magam egy pozitio helyzetbe beleképzelni, mert Mikónál az olvastam, hogy Bod Péter sírja most is ismeretlen (illetve 40 évvel ezelőtt!). Azért arra fektettem a fősúlyt, hogy a Bod Péter értékéből azt domborítsam ki, amit ő mint a múltak búvárja, mint historiakutató és mint irodalomtörténet író szerzett a maga életének, mikor a múlt nagyságát és a szellemi harcosok munkásságát állítja intő jelül a jövendő számára! Valószínű, hogy versemen nagyon is meg fog érezni az én hanyatló erőm, de amit dolgoztam, azt az én ifjúságom felejthetetlen szellemi dajkájának, a Bethlen főiskolának szívesen dolgoztam! Fogadja, kedves tanár úr testvéri jóindulatom őszinte kifejezését! Szabó Jenő.”

A templomban, valamint Bod Péter sírjánál megrendezett szeptember 29-i ünnepély a kollégium által összeállított és kinyomtatott műsor szerint zajlott le. A Bod Péter ünnepén c. énekszámot a kollégium főgimnáziumának dalkara adta elő, szövegét írta Novák Lajos sárospataki teológiai tanár, zenéjét szerezte Fövenyessy Bertalan kollégiumi zenetanár. Imát mondott dr. Ravasz László kolozsvári teológiai tanár, majd Kovács Károly szászsebesi lelkész a Térj magadhoz drága Sion c. zsoltárt énekelte. Az ünnepi emlékbeszédet – amelynek teljes szövege a kollégium 1912–13-as évkönyvében olvasható – Bodrogi János mondotta, kinek terjedelmes szónoklatából ez alkalommal alábbi részeket ragadom ki:

„Látom, hogy másfélszáz esztendővel ezelőtt, a Bod Péter korában, minden esztendőnek augusztusa végén és szeptember elején mint érkeznek az ernyős, kóberes szekerek egymásután az enyedi öreg kollégium elé. Látom, hogy miként szállnak ki, nyolcan – tízen a porlepte kisebb és nagyobb diákok és diákjelöltek az aránylag kis szekér fedele alól, magukkal cipelve egy-egy átalvetőt vagy ládácskát. Eljöttek Marosszékről, Tordaaranyosból, Felsőfehérből, Hunyadból, de a legtöbben Háromszékről. Eljöttek a »kolégyomba« az Őrhegy tövébe, tanulni minden szépet és nemest, mindenek felett pedig szeretni tanulni az Istent és a hazát! Ezek között a kis háromszéki diákok között van valahol Bod Péter is!”

 

 

FOLYTATJUK

Szabadság, 2012. február 08.