Admin bejegyzései

„A buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot szerette és becsülte minden ember” II.

Közzétéve Szerző:

Wiszkoczy Henrik (1800–1871) nagyenyedi minorita rendfőnök tragikus élete

Az enyedi állapotok súlyosságáról a továbbiak során Wiszkoczy Henrik terjedelmes levélben számol be 1849. július 5-én Sárpataky Zsigmondnak – aki János testvérével együtt – a későbbiekben 50 155 forint alapítványt tett, melyből nagyenyedi születésű orvosnövendék-jelölt évente 500 forint segélyben, továbbá 50 kollégiumi tanuló évente legalább 5 forint értékű könyvjutalomban részesült, s ugyancsak a szóban forgó alapítványból évente 100 forint értékű papiros került kiosztásra a kollégium összes tanulója részére.

A Bethlen Könyvtár kézirattárában levő eredeti levele pedig így hangzik:

„Kedves Tekintetes Úr!

Sietek tudósítani Nenyedi állásomat, mely magában a legszomorúbb képét viseli, ugyanis újból kirabolva városunk, amit a lakosok igyekezetük után megszerezni és házaikon igazítani igyekeztünk, mindentől megfosztva találjuk magunkat: templomom, rezidentiám, kertem újból tönkre téve még azon szomorító órákat szül, hogy a vad nép anarchiához szokva hatalmaskodni, sőt erőszakoskodni igyekszik, még a két ökrömet is musinai ember, mint tulajdonát elperelni kívánja. Sem zár, sem ajtó, sem ablak, avagy csak egy kis edény házamnál nem találtatik; tisztában vagyunk mindnyájan: tutaj gerendái közül 26 találtatik, egynehány fűrészelt léc és egy kormány az udvaron, egyéb semmi, deszkának nyoma sincs, még a házakról is azokat leszedték. A határon lévő gabonákból és lekaszált szénából sok hiányzik. Kertek kiprédálva, sem zöldséget, sem gyümölcsöt nem mutatnak, mi lesz belőlünk és hogy élünk, a jó Isten tudja. Az oláhság mind haza takarodott és hatalmasan felemelt fővel diadalmaskodik; fegyvere ugyan nincs, de van vakmerő szája, nyelve, az idegenek be-bejönnek városunkba és csudálkoznak mit vitézkedhettek lakjainkon. Amint hallám, a jövő hétfőn Zink nevű kinevezett pretor városunkba magistratust felállítani tűzte ki, azon magistratust t.i. mely Puchner idejébe működve főhadnagy Hankót tisztelte.

Egyébiránt én Fejérvárott megjártam és sok romlásokat szemléltem. Tegnap vagy 800 kozák Balázsfalvi oláh gyűlésnek szétoszlására MarosSz.Királynál és Sz.Imrénél általment. Axente táborát még szét nem oszlatta, és a katonái falukon kegyetlenkednek és rabolnak; így szombat éjjel szegény Török Antit két oláh kivont karddal halálra űzte, alig tudott szegény kiszabadulni és Megykeréket ott hagyni. Én is attól tartok, hogy a Musinai haramiák egyszer éjjel meglepnek és nemcsak az ökrömet, de magamat is a záratlan lakomból kihajtanak.

Az egészségem jó, de nincs mit ennem, még a nagy kölcséggel behordott gabonámból nem csépelhetek. Egy kalangyahordás 20 krajcár.

Tisztelem és csókolom mindnyájokat és szokott tisztelettel állandólag maradok a Tekintetes Úrnak alázatos tisztelője. Wiszkoczy Henrik a NEnyedi elpusztult Minoriták presidense.

NEnyed, 7-ben 5-én 1849.”

Wiszkoczy Henrik a pusztítás után nyomban megkísérelte összeírni az áldozatok számát s kimutatást készíteni azok vallásáról, koráról, társadalmi állásáról stb. Sikerült is az előtte megjelentek nyilatkozata alapján 351 elesett személy nevét följegyeznie. Voltak viszont olyanok is, akik nem jelentek meg, illetve olyanok is, akik még nem tértek vissza Enyedre. Az elesett és ismeretlen vidékiek sem kerültek nyilvántartásba. Molnár János akkori helybeli görög katolikus pap 558-ra tette az enyedi áldozatok számát, Jakab Elek 2000-re, Maszák Hugó pedig úgy tudta, hogy 800 magyar ember pusztult el Enyeden. „Minden valószínűség amellett szól, hogy az akkori áldozatok valódi számát a Maszák számítása közelíti meg”, – állapította meg Szilágyi Farkas Nagyenyed református lelkipásztora és krónikása, aki kötetet szentelt az 1848–49-es enyedi eseményeknek.

Nincsenek ideszámítva viszont azok, akik verés, fagyás, rablás stb. következtében egész életükre bénák, betegek, nyomorultak lettek, s azok sincsenek besorolva, akiket gyermekként mentett meg a haláltól egyik-másik könyörületes szívű román s falujába víve, románt, bérest nevelt belőlük. Az ilyen szerencsétlen gyermekek életben maradtak ugyan, de elvesztették magyarságukat, vallásukat, társadalmi hovatartozásukat, nyelvüket s végül még nevükre sem emlékeztek.

Ennek kapcsán írja Szilágyi Farkas 1891-ben: „A nyolcvanas évek elején egy mokány népviseletbe öltözködött, 36-38 év körüli ember keresett fel. Ha nem csalódom, Felső Orbóról (kb. 17 km-re Enyedtől, szerk. megj.) valónak mondotta magát, a keresztlevele kiadását kérte. Magyarul egy árva szót sem tudott. Nevét kérdeztem. Nem tudta megmondani. Kérdeztem, hogy hol s körülbelül melyik évben született, kik voltak a szülei? Egyik kérdésemre sem tudott felvilágosító feleletet adni. – Csak annyit tudok, hogy Enyeden születtem s mikor a város elpusztult egy oláh ember magával hozott, felnevelt s első ifjú korom óta, mint béres szolgáltam hol azt a jó embert, hol mást. Iuonnak nevez mindenki, más nevem nincs. Sor alá sem szólítottak soha s minden valószínűség szerint református vallású szülőktől, csak nemrégen tudtam meg a falusiaktól. – Ilyen körülmények között kérésének természetesen még azon esetben sem tehettem volna eleget, ha az enyedi ref. egyház azon anyakönyve, melybe az ő neve is, mint újszülött be vala vezetve, nem pusztult volna el. Szomorúan távozott tőlem a szerencsétlen ember s többé nem láttam.”

Veress Miklós pedig, a forradalmat követően Alsófehér vármegye árvaszékének egyik ülnöke, alábbiakat írta Szilágyi Farkashoz intézett levelében: „Enyed pusztulása első éjjelén anyámtól és testvéreimtől elszakadva, egyedül egy ingben és mezítláb, két oláh üldözőm elől a Kovács József-féle velünk csaknem szomszédos magyarutcai ház felé szaladtam. Szerencsémre velem szembe jött egy Dumitru nevű oláh legény, ki megelőzőleg szüleimet, ekkor Kovács József ügyvéd családját szolgálta, mint darabont. Ez a becsületes oláh ifjú üldözőimtől megszabadított, egy condrát adott hátamra; azon éjjel és másnap d.e. a Kovácsék házában rejtegetett s d.u. kivitt Tompaházára (kb. 8 km-re Enyedtől, szerk. megj.), hol egyik sógoránál helyezett el, ki szintén oláh volt. A Dumitru sógora oláh ruhába öltöztetett s a tavasz beálltával bárányainak őrzésével bízott meg. Megtanultam nyelvöket sőt pár nevezetesebb imájokat is. Családomról mit sem tudtam. Azon év nyaráig maradtam Tompaházán. Tökéletes oláh kezdettem lenni. Egy Csombori nevű honvéd százados vett el az oláhtól azon év nyarán.”

De térjünk vissza Wiszkoczy Henrikhez. A tragédiát követő napokban Kolozsváron megfogalmazott két elismerő nyilatkozat jutott birtokába. Az egyiket 22 enyedi polgár írta alá 1849. február 13-án, a másikat 1849. február 6-án ifj. br. Kemény István Alsófehér vármegye főispánja intézte a címzetthez.

Az enyediek nyilatkozata így hangzott:

„Alolírtak tudtokra adjuk mindenkinek kiket illet: miszerint f. 1849-ki év febr. 13-án felkeresvén bennünket, mondhatni már csak volt n-enyedi minoriták praesidense és rom. kath. lelkész T. T. Wiszkoczy Henrik úr, arra kére, miként Enyed városának megkezdett ostrom alá vetése órájától kezdve a város utolsó elpusztulásáig az enyedi nép szenvedéseibeni részvétiről az írt szerzetes háznak, valamint a szerzetes ház az időbeni tagjainak és neki is – annyiba – mennyibe tiszta tudtunkban áll, adnánk mint polgárok egy bizonyítványt. Mely ilyetén felszólításunk eredményibe lelkiismeretes kötelességünk tartván a kérelmes Praesidens és Lelkész úr igazságos kérésének eleget tenni. Őszintén nyilatkoztatjuk s hitet is bármi időben készek vagyunk tenni arra, hogy a már csak volt N.Enyeden a minoriták residentiája vala azon egyik hely, hol szinte mondhatni több, hogy sem beférhete, a városi népből menedéket talált; e hely vala az, hova múlt évi okt. 17-én, amidőn az oláhság elsőbben Csombord és Szent-Király faluk felett összecsoportosult, táborba szállott és híre jött, hogy készül Enyedet felprédálni, több előkelő és szegényebb sorsú polgárok, nők és gyermekek bevonultak, jobb javaikat összehordták; e hely vala egyik, hová a megrémült nép, az írt naptól kezdve mindannyiszor valahányszor legkisebb kedvetlen hír szállongott a városban, mint reméllett és legbiztosabbnak vélt védhelyre azonnal omlott és rohant – és az említett szerzetesház az időbeni lelkes papjai – a kérelmes Praesidens Wiszkoczy Henrik, hitszónok és tanító Viszkoczi Antal s Mándik Mátyás valának azok, kik látva a megrémült néptömeget, még önpapi szállásukból is kiköltözve, tulajdon szobájokat is a szenvedőknek és rémülteknek átengedék, ápolták őket és vigasztalták – és közülök jelesen Praesidens Wiszkoczy Henrik vala az, ki miután múlt évi nov. 8-án a honvéd és német őrsereg s a városi nép nagyobb része, felsőbb rendelet nyomán Enyedről elvonult, egy a város feladása tárgyába, megyei méltóságos Főispán br. Kemény István úr által átadott kéréssel a tábor elibe menni, merészen készségét ajánlotta és maga mellé vevén a lutheranus és oláh helybeli papot s négy polgárt, a tábor elibe el is ment, a kérést kézbesítendő. Az említett Praesidens vala az, ki – múlt hó nov. 10-én átszállván az oláh tábor Enyed városán, és a város Torda felőli határa részén tanyát vervén, rémülten a residentiába összesereglett temérdek szegény sorsú polgárokat, nőket, gyermekeket s betegeket több napokon még élelemmel is tartotta, amellett, hogy a tábor számára is naponta több véka gabonából kenyeret süttetett, ő vala az, miután már a város csordája egészben és az igavonó marhák is a városi népnek a városból lett eltávozásával elhajtatva, a vágó marhákban annyira megfogyatkozott, hogy nem vala a tábor, és közikbe vegyítve volt sorkatonaságnak honnan húst adni, négy igavonó szép ökrét is átadá és feláldozá a városért a nélkül, hogy árokat bár felerészben bekaphatná vala; a Praesidens vala egyik az ki a városban maradt polgárokkal a város megmaradásáért a sorkatonaság és oláh tábor tisztjeinél untalan esdekleni, a tábor részére kiparancsolt élelmezésbe részt venni megnem szűnt, nem örömest ugyan, de kényszerítésből; a sorkatonaságból is múlt évi nov. 20-án Enyeden keresztül Tordára jövő útjába egy század a residentiába berohanván, azokat is élelmezni köteles vala. A Praesidens vala az, ki Enyednek utolsó elpusztulása előtt is a városi tisztviselőkkel a gaz Praefektus Prodan Simionnál megjelenve a város oltalmazásáért kérni, könyörögni elég lelkes volt és végre ő volt az, ki megnyugodva az istentelen Prodan Simion biztató becsületszavain, miután folyó év jan. 8-án este a gyujtogatás és gyilkolás megkezdődött, legkisebbel sem gyanítva a megtörténteket, legelsőbben is a tűzhöz szaladva, leagyaltatott és terhes sebbe ejtetett, szóval a Praesidens volt egyik az, ki Enyed szenvedése ideje alatt papi, úgymint polgári kötelességét, bár következés szerint sikertelenül, a legférfiasabban és lelkiismeretesebben teljesíteni igyekezett – mely fennírtaknak szemmel látott tanúi levén, mindazokról polgári igaz lelkiismeretünk szerint bizonyítunk.

Kolozsvárt, febr. 13-án 1849-ben.

Horváth István polgár, Csont Dániel polgár, Rácz István polgár, Vohner Mihály polgár, Bartha József polgár, ifj. Farkas Sándor alsófehérmegyei táblabíró, Sándor János polgár, Sándor János polgár, Szabó Károly polgár, Kovács Ferenc polgár, Márton János polgár, Márton Imre polgár, Simó István polgár, Kádár István polgár, Szegedi Sámuel polgár, Megyesi István polgár, Incze József polgár, Mártonffy József polgár, Bakk János polgár, Dezső Mózes polgár, Fónyi András polgár, Réderberger Antal polgár.”

GYŐRFI DÉNES

Szabadság, 2013. január 22.

 

 

 

 

 

„A buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot szerette és becsülte minden ember” I.

Közzétéve Szerző:

Wiszkoczy Henrik (1800–1871) nagyenyedi minorita rendfőnök tragikus élete

Wiszkoczy Henrik neve és személyisége szervesen összefonódik az 1848–49-es forradalom nagyenyedi tragikus eseményeivel. Közvetlen részvevője, szereplője, szemtanúja s egyben súlyos szenvedője is a városra zúduló kíméletlen támadásoknak 1849 januárjában. Személyéről, szerepléséről viszont aránylag szűkszavúan szólnak napjainkban mindazok, akik a szóban forgó események fölidézésével foglalkoznak. Adózzunk tehát bővebben emlékének, hiszen élete legtragikusabb szakaszát itt Nagyenyeden élte át azokban a gyászos kimenetelű hideg, téli napokban.Trencsén vármegye Kisutczaújhely nevű községében született 1800. december 30-án. Középiskolai tanulmányai végeztével 1821. október 25-én a Minorita rendbe lépett s a próbaévet a szepescsütörtökhelyi kolostorban töltötte. Ezt követően a teológiai tanulmányait részben Egerben, részben Szegeden hallgatta nagy szorgalommal és kitűnő eredménnyel. A szerzetesi szent fogadalmat 1824. október 8-án tette le Szegeden. 1826. szeptember 23-án Makón történt pappá szentelése után két évig a miskolci gimnázium tanára, innen 1833-ban a budapesti egyetemre ment, ahol a bölcsészeti tudományokból vizsgázott szép sikerrel, minek eredményeként a Rend a nyírbátori kolostorhoz rendelte az ottani növendékeknek a bölcsészeti tudományok tanítására. Nyírbátorról Szegedre helyezték át, ahol négy éven át a papnövendékek teológiai oktatásával bízták meg. Szegedről Aradra ment, az ottani Minorita Ház alelnöki tisztével ruházták föl. Itt szintén négy évet töltött. A továbbiakban aztán Marosvásárhelyre került, ahol a Ház főnöki tisztségével bízták meg, amelyet öt évig viselt a legnagyobb buzgalommal, miközben az alsósófalvi római katolikus egyházközség adminisztrálását is ráruházták. Marosvásárhelyről ismételten Aradra megy vissza, a Rend másodházfőnöki minőségében a gazdasági ügyek vezetőjeként hat évet töltött e Maros-parti városban. Ezt követően Balka Arnold, Nagy Mihály helységbeli földbirtokosok gyermekeinek nevelője. Két év után visszahívást kapott a Rend részéről, amely 1846-ban Nagyenyedre küldte minorita házfőnöknek és a plébánia lelkészének. Így találják e városban az 1848–49-es forradalmi mozgalmak és tragikus események.

A várost közvetlenül fenyegető veszedelem hírére, mely Axente Sever román vezér csombordi táborából érkezett – írja br. Kemény Gábor az eseménynek szentelt könyvében 1863-ban –, a derék és köztiszteletben álló Wiszkoczy Henrik nyomban Prodanhoz, a felenyedi betolakodó román csapatok vezetőjéhez sietett – aki éppenséggel bajtársaival mulatott – s erélyesen fölkérte, hogy miként azt előzetesen megígérte, hasson oda a város megmentésére, mire Prodan kardot kötött s haragosan elhagyta a házat. Kemény Gábor így folytatja: „A prezidens is kisiet, de nem veszi útját egyenesen a »residentiába« (a minorita zárda felé), hanem – ekkor már javában égvén a Magyarutca külső része – arra felé indult segítséget és tüzet kiáltozván. Nemcsak a tűz világolt, de ekkor nagy hó is volt, tehát hóvilág is, és mindezeknek tetőzésére a legtisztább telehold. A járókat, kelőket majdcsak úgy lehetett látni, mint nappal. Nem sokat haladhatott a presidens, míg reá rivalgának, fenyegeték, puskagolyók röpülnek körülötte: sebesítve rogyik össze. Sebe nem volt halálos, a nagy hideg, a havon fekvés, és az, hogy kifosztották nemcsak attól mi zsebeiben volt, de gúnyái egy részétől is, pl. csizmáitól, miben nagy szükséget láttak az oláhok, azt eszközölték, hogy hamar magához tért. Felkelt, vánszorogni kezdett hazafelé. Az oláhok közül ezt észreveszik, utána iramodnak és lándzsa döfésekkel, ütésekkel újra földre terítik. Még a zárdáig nem ért vala az oláh zaj. Hosszas kimaradása a presidensnek aggódóvá tette pap társait sorsa iránt. Keresésére mentek. Meg is találták, másodszori aléltságában, a földön vérében fetrengve. Felemelték, hazavitték. Nem volt még magánál, de ápolás után magához jött. Elbeszélte mi történt vele.” Eme első enyedi áldozat a későbbiekben így örökítette meg a személyével történteket: „Alább írt Isten és a világ előtt, saját tapasztalataim után őszinte meggyőződésemből vallom azt, hogy az 1849. évi januárius 8-án és az ezt követett napokra hivatkozólag, Nagyenyed városa gyámoltalan és fegyvertelen népe minden igaz ok nélkül oláhság által megtámadtatott. A rablást, gyújtást és gyilkolást könnyen meg nem fogható hallatlan kegyetlenséggel jan. 8-án úgy éjjeli 11 óra felé kezdette el. Én elejökbe mentem őket megkérendő s nagy iszonyodással láttam, midőn az egész várost minden oldalról vízözönleg meglepvén, minden háznál, az egyik csoport a házakba ablakokon belőtt, a másik csoport azonnal a házat gyújtotta, a harmadik csoport betörvén a kapukat, ajtókat, házba rohant be kegyetlenül ölvén a benttaláltakat, levetköztetvén meztelenségre csikorgó hidegben, nagyot, kicsinyet, öreget, fiatalt, nemi különbség nélkül. Borzasztó ütések és verések között csak pénzt és pénzt követeltek. Ezek, tanuk cáfolhatatlan vallomása és mindnyájuk tiszta tudomása szerint Axente és Prodan vezérek parancsolatából történtek. Magam valék az első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat elvágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek.”

GYŐRFI DÉNES

Szabadság, 2013. január 19.

Történetek Elekes Károly életéből

Közzétéve Szerző:

Ki volt Elekes Károly? Ha valaki rátekint a nagyenyedi kiskollégium falán található emléktáblára, ismertebb véndiákok, tanárok nevei mellett, szerényen ott lapul az övé is. Sírja is egyszerű, nem olyan díszes, mint más hírneves enyedi tanároké. Rövid megjegyzések találhatók róla, főleg azokban az írásokban, amelyek a Természettudományi Múzeummal foglalkoznak. Kertész József, a hálás véndiák ismert munkájában (Hazajáró lelkek – nagyenyedi képek, Budapest. 1929) néhány oldalon ismerteti az életét. Nincs tudomásunk róla, hogy valaki alaposan tanulmányozta volna azt a gazdag szellemi hagyatékot, amit családja, halála után elhelyezett a Református Dokumentációs Könyvtárban.

Dokumentációs Könyvtárban.

Meglepetésemre, 2011 novemberében, Nagy Tóth Ferenc tanár egy különös, kézzel javított kéziratot juttatott el nekem. Bevallom, hirtelen Elekes Viktorra gondoltam (1880–1957), aki ugyancsak rektorprofesszora volt a Kollégiumnak, (1937–1947), és akinek munkásságával nemrég foglalkoztam. Rájöttem azonban, hogy a korábban élt, múzeumi újjáalapító Elekesről van szó, akinek munkássága eléggé árnyékban maradt, a róla szóló emlékezetünk pedig hiányos. A kézirat 41 éve készült, rég elhunyt kedves bolyaista tanárunk, Nagy Ferenc (1915–1976) írta és a sors úgy hozta, hogy kiadatlan maradt. Olvasása közben döbbentem rá, hogy az utókor eddig mennyire hálátlanul bánt Elekes Károly emlékével. Ő sokkal többet érdemel, mert az életét, tehetségét áldozta iskoláinak, kiemelten a Bethlen Kollégiumnak és példája igazolja, hogy erőfeszítése nem volt hiábavaló.

Ebben az írásban a róla szóló ismert történeteket gyűjtöttük össze egy csokorba, főleg nagyobbik fia, ifj. Dr. Elekes Károly kéziratos életírása, Kertész József munkája, Nagy Ferenc kézirata, a hajdani enyedi újság, a Közérdek, a 375 éves évfordulón megjelentetett Emlékkönyv, és a hagyatékban található más írások nyomán. Abban a reményben adjuk közre ezt a gyűjteményt, hogy segítségével az érdeklődők kikerekíthetik a képet egy kollégiumi tudósprofesszor munkában eltöltött, verejtékes, de eredményekben gazdag életéről, amellyel beírta nevét a Kollégium nagy egyéniségeinek sorába.

Mozgalmas gyermek- és ifjúkor (1844–1866)

Gyulafehérváron született, ott ahol, 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem akadémiai rangra emelte a nagy múltú református iskolát. A kis Elekest születése után egy héttel, március 31-én ugyanitt megkeresztelték. Gyermek- és ifjúkorában átéli az osztrák abszolutizmus ellenszenves korát, de tanúja volt az 1867-es kiegyezésnek is, amelytől mindnyájan nagyon sokat reméltek. Apja id. Elekes Károly református lelkész, anyja Pap Juliánna, anyai ágon német származású, akitől a nyelvet is megtanulta. Apja a gyulafehérvári egyház nagyhírű esperese, majd az Erdélyi Református Egyházkerület jegyzője (generalis notariusa). Egyik nagy érdeme, hogy 1848–49-ben megszervezte a nemzetőrséget és így megmentette a várost a nagyenyedihez hasonló sorstragédiától.

A nagycsaládban összesen hét gyermek nevelkedett. Mindnyájan gondos nevelésben részesültek. A vészterhes 48-as időkben anyjával és testvéreivel együtt a gyulafehérvári vár katonai parancsnokánál nyertek menedéket. Apja ezalatt, nemzetőreivel sikeresen védte a várost a martalócok támadásai ellen.

Kollégiumi diákévek (1852–1866)

A harcos idők végeztével kezdte meg elemi tanulmányait a gyulafehérvári iskolában, majd hosszú „békés időben” folytatta Nagyenyeden. Apja nyolcéves korában átíratja a „tragédia” után éppen csak magához tért Nagyenyedi Kollégiumba. Ő maga ezt így éli meg: „Ekkor léptem be először a Főtanodába, vagy helyesebben ennek dudvával és gyommal benőtt udvarára, fedetlenül égnek meredő falai közé a szegényesen egybetákolt két-három tanterembe.” Itt tartózkodása, tanulmányai hosszúra nyúltak, annak ellenére, hogy a császári önkény a városnak és kollégiumának kezdetben csak elemi iskolát engedélyezett. Folyamatosan gimnáziumi, majd főiskolai tanulmányokat is folytatott és 1861-ben kiváló tanulóként dicsérettel érettségizett. Érettségi bizonyítványát neves tanárai és a Kollégium főgondnoka és egyházkerületi megbízottja, b. Kemény István is aláírta.

Hamarosan megmelegedett egy kicsit új otthonában, de mit is láthatott a nemrég felégetett iskolában? A Kollégium épületeinek egy részében egy osztrák ezred cseh legénysége volt beszállásolva. Így az iskolai udvar az ifjúság zajos hancúrozása mellett a katonák gyakorlatozásaitól volt hangos. Ezt később Elekes Károly kuriózumként emlegette a családban is. Nemegyszer előfordult, hogy az akkori katonai fegyelmezés szerint botozásra ítélt cseh katonák jajgatása verte fel a kollégiumi csendet. Általában hat, tizenkét, vagy huszonöt botütést hajtottak végre a szerencsétlen fiatal katonákon. Ordítozásaikat nemcsak a tanulók, de még a professzor urak is titkos „hazafias kárörömmel” hallgatták. Ilyen körülmények között, bizony, meg-megakadt a tanítás az alig újjászerveződő intézményben.

Nagyobbik fia, Károly, azt is elmesélte, hogy a bennlakó növendékek tanulás közben eléggé összeszorultak a „publica” körül. Egyetlen faggyúgyertya világánál tanulgattak. Valamivel később, akkoriban még ritkaságszámba menő kezdetleges un. „fotogén lámpákat” kezdtek használni. Ennek valóságos csodájára jártak a diákok. Először inkább a jobb módú diákoknak járt ki. Naponta többször is meggyújtották, majd eloltották a „csodalámpát”, hogy eleget tegyenek a fiúk kíváncsi bámészkodásának.

Így teltek az ifjú Elekes napjai a kollégiumban, ahol végül tizennégy évet töltött (1852–1866). Közben bölcselmi, jogi és teológiai tanfolyamokat is végzett, majd a családi hagyományoknak megfelelően papi vizsgát tett. Jogi pályamunkáiért nemegyszer részesült pénzjutalomban, sőt a fejedelmi és az un. Szilágyi alapból stipendiumokat is élvezett. Evvel családját is segítette, hiszen apja a népes család eltartása mellett nem tudta anyagilag jelentősen támogatni.

Egy rövid iskolai évet (1866–67), a Kolozsvári Református Főtanoda középiskolájának V. o. osztályvezető tanítójaként tölt. Vallást, latint, görögöt és történelmet tanít. Szászvárosi és kolozsvári tanárkollégák biztatására, ekkor dönti el, hogy mégis kitart a tanári pálya mellett. Ezt a szándékát az is befolyásolta, hogy az alkotmányos éra hajnalán a Református Egyház három erdélyi ifjú számára évi 600-600 forintos ösztöndíjat hirdetett külföldi egyetemekre. Nagy Péter ref. püspök ajánlása mellett, az egyiket megnyerte az 1867/68–1868/69 iskolai évre.

Külföldi egyetemjárás (1867–1869)

1867. október 22-én már a Berlini Frigyes Vilmos Egyetem hallgatója, ahol teológiai és filozófiai előadásokat hallgat. A fővárosi élet drágasága és a mérsékelt ösztöndíj is oka volt, hogy a II. félévben már a Jénai egyetemre iratkozik, ahol hasonló kurzusokat követ. 1868 már a Heidelbergi Egyetemen találja az ifjú Elekest, akit nagyon segített az anyai ágon megtanult második nyelv, a német. Fordulat következik be életében, hiszen enged belső késztetéseinek és hajlamainak, és a Heidelbergi Egyetemen már csak természettudományi előadásokat hallgat. A világhírű Helmholtz előadásait követi és laboratóriumában praktizál. Ebben szerepet játszottak a díjtalan órák is. Itt találkozik többek között b. Eötvös Loránddal, aki ekkor szintén egyetemista. Később a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, világhírű tudós, akivel Elekes sokáig levelezik.

Egyetemjárása (peregrinációja) során, szülei szerény anyagi támogatásával a nyári és téli egyetemi szünetekben többhetes nyugat-európai utazást tesz. Különösen Párizsban és Londonban időzik. A Louvre-t és a British múzeumot keresi fel, ahol tapasztalatokat gyűjt. Ez az időszak életcélja alakulását is jótékonyan befolyásolja. Véglegesen megválik a papi és a titkon remélt orvosi pálya lehetőségétől. Természetrajzi tanári pályát szeretne magának. Ezt szüleinek írt levelében, sajnálattal, de őszintén közli. Ekkor főleg a darwinizmus megjelenése és ennek kapcsán, Ernst Haeckel tanai keltik fel a figyelmét.

Felnőttkor, munkálkodó évei (1869–1901)

Heidelbergi egyetemjárása idején választják meg a Marosvásárhelyi Református Főtanoda tanárának. 1870 márciusában foglalja el állását. Ekkor 25 éves, telítve tudással, új nyugati eszmei áramlatokkal, de csekély tapasztalattal. Így vág neki első igazi kemény feladatának. Székfoglaló beszédének témája: „A természeti erők egysége”.

Ebből az időszakból, tudománynépszerűsítő és gazdag irodalmi tevékenysége emelkedik ki. Átdolgozza Haeckel tanait magyarra. Az evolúció forradalmian új állításait, a Marosvásárhelyi Nőegylet felkérésére, felolvasóestéken adja elő. Mondanivalójával sok barátot, tisztelőt, de ellenségeket is szerez magának. A támadásokat világos logikával, tényekkel a nyilvánosság előtt veri vissza. Érdekes módon ma is felmerülnek kételyek a darwinizmussal kapcsolatosan, amelyeket Szabó T. Attila A darwini gondolat fejlődése című munkájában sikeresen megválaszol. Ma is megcáfolhatatlan tény, hogy Darwin sejtette meg legelőbb: nem az ember teremtette a hitet, hanem a hit teremtette az embert.

1873-ban a tanári értekezleten Elekes a vegytan tanításáról beszélt. Ez a feltűnő értekezése később napvilágot látott a Magyar Tanügy című folyóiratban is. Hatása lenyűgöző volt, hiszen egy csapásra országszerte megváltozott a kémia tanításának módszertana a laboratóriumi gyakorlatok és a kísérletezés irányába. Elekes közben rendezte a Főtanoda laboratóriumát és ásványgyűjteményét.

Igen érdekesen alakultak emberi kapcsolatai, barátságai a marosvásárhelyi évek alatt. Erdély nagy emberével, gróf Mikó Imrével többször is találkozott Marosvásárhelyen és Kolozsváron is. Végig élvezte a főúr jóindulatú barátságát. Ennek egyik tárgyi kifejezője, bizonyítéka, hogy ezüstkupakos nagy tajtékpipát kapott tőle, ami a család birtokában maradt. Ez az ajándék mai szemmel talán furcsának tűnhet, de ennek akkor igen nagy jelentősége volt. A szokás szerint a nagyurak kedvenc embereiknek, barátságuk jeléül kiszívott tajtékpipákat ajándékoztak. Ilyen megtiszteltetés érte Elekes Károly is.

Mindössze három évet töltött a Főtanodában. Érdekes, ahogyan elmenetelekor értékelték a teljesítményét. Az 1873. november 29-én tartott elöljárósági ülésen jegyzőkönyvileg örökítették meg munkásságát. A következő szavakat, jegyezték fel: „exegit monumentum aere perennius”, vagyis örökké tartó emlékművet alkotott. Kell-e ennél nagyobb, bátorító elismerés egy fiatal, karrierje elején tartó tanárnak?

Nagyenyedi tanárság (1874–1901)

Nagyapjának és apjának is óhaja volt, hogy a fiatal tanár Marosvásárhely után Nagyenyeden, Erdély akkor legelső iskolájában is bemutatkozzon. 1873-ban választották meg a Főiskola tanárává. 1875. június 27-én mondta el székfoglaló beszédét, másik két, akkor beköszönő tanárral egy időben (Székely Ferenc és Lőte Lajos). Ennek az eseménynek a tiszteletére b. Kemény István kollégiumi főgondnok, csombordi kúriájában aznap vendégül látta a Kollégium tanári karát, a város vezetőit és hivatalnokait. Ugyanebben az évben a fiatal tanárt megbízták a tanítóképző ideiglenes igazgatásával (1874–1877). Később kinevezték a Kollégium rektorprofesszorának (1878–1882). Fontos funkcióinak terhei közben maga mellett érezhette, többek között a főgondnok állandó támogatását is. A báró, sokszor váratlanul, felkereste őt lakásán, és magával vitte a Kollégium ügyeiben eljárni. Ilyen esetek választáskor is előfordultak, például amikor valakit „puhítani” kellett. Ebben fontos szerepet játszottak a csombordi ún. „votumok” is, amit a kocsiban ládákba csomagolva vittek. Ez nem volt egyéb, mint a báró neves csombordi szőlője, palackokba zárt különleges minőségű nedűje, aminek rendszerint megvolt a maga pozitív hatása. Amikor Elekes Károly aggodalmát fejezte ki, egy-egy ilyen út várható eredményességét illetően, a báró avval biztatta: „ne féljen semmit, visszük a votumokat is.” Ez úgy tűnik, meggyőző érvnek bizonyult.

1881-ben feleségül veszi Matherny Erzsébetet. A házasságból négy gyermek született, akik később mind felsőbb tanulmányokat folytattak. A házuk mindig nyitva állt a barátok előtt, különösen Károly- és Erzsébet napon, amikor az összejövetelek, felköszöntések a hajnali órákig tartottak.

A Természettudományi Múzeum újjáalakításában különösen fontos szerepe volt Elekes Károlynak. 1874-ben átvette ugyan a múzeumőri feladatkört, de csak később, fontos vezetői funkciói után tudott érdemben foglalkozni a gyűjteménnyel. Hamarosan átlátta, hogy új gyűjtésekre van szükség. A kollégium ifjúsága és a kollégák közül is jó néhányan támogatták, Fenichel Sámuel, az első magyar új-guineai kutató tőle tanulta meg a gyűjtés és a preparálás fortélyait. Gyakori gyűjtőútjai miatt Elekest „zöldvadásznak” nevezték. Akkoriban az iskolának szerződtetett vadásza és preparátora is volt, akik segítségére voltak. A lőtt állatokat egy ún. rothasztó kamrában kezelték, ahol a húst leválasztották róluk és kifehérítették a csontokat. Mindezt csak erős mérgekkel lehetett megoldani. Egyszer Elekes véletlenül saját magát is megmérgezte és egy fiatal, jól képzett orvos, dr. Farnos Árpád szakszerű beavatkozása mentette meg az életét. A dolog könnyen végzetességé vállhatott volna, de ez nem vette el Elekes Károly kedvét a további gyűjtő és preparáló munkától. Mindezt az áldozatos tevékenységet a tanítási munkán kívül végezte.

Közben megírta a kiadatlanul maradt Rendszertan tanulmányok című művét, amelynek segítségével, diákjaival együtt megkezdték a felgyűlt anyag szakszerű meghatározását. Herepei Károly, volt tanára és társa a múzeumi újjáalapításban, 1896-ban nyugdíjba vonul, így Elekes veszi át az ásványtani, kőzettani és kövületgyűjteményt is.

Kevés adatunk van tanári mivoltáról. Egyedül Kertész József írja le, milyen is tanítás közben: „Bemegy lassú, mindig egyetemes, méltóságos, lépésekben, arcán teljes nyugalom. Leül, szétnéz, előveszi jegyzőkönyvét. Kiszólítja a felelőt. Ha jó, ha rossz soha közbeszólással meg nem akasztja, de ha teljesen elakad, egy-egy indító lökést ad neki. Azután következik az ítélet: a jó feleletre megnyugtató fejbólintással, a kevésbé jóra vagy rosszra kézlegyintéssel vagy azzal az elmarasztaló ítélettel: Menj bé! Magyarázata, előadása világos, nyugodt és meggyőző.” (…)

Órán kívül mindig feloldódott látszólagos merevsége, ridegsége és szemeiből a szeretet melege áradt a diákjai felé. Erre elég sok alkalom nyílott, hiszen gyakran együtt gyűjtöttek, preparáltak és ugyancsak együtt határozták meg a növényeket, állatokat.

Elismerések és visszaemlékezések kora (1901–1922)

1901-ben vonult nyugalomba. Nagyobbik fia szerint „ambícióból és lelkesedésből” folytatta tovább a munkát. Kedvelt múzeumában – amelyben annyi időt töltött –, befejezte a meghatározásokat és a rendezést. Ebben az évben 36 000 darabból álló természetrajzi-, földrajzi- és ásványgyűjteményt adott át intézetének és utódjának, Dr. Szilády Zoltán tanárnak.

1900. szeptember 26-án az iskolai év kezdetekor a Bethlen Kollégium Elöljárósági ülésén felvett jegyzőkönyvben „intézetünk valóságos büszkeségének” nevezték, és elhatározták, hogy jubiláló ünnepségen teszik emlékezetessé életművét. A szeptember 29-én megtartott ünnepségen művészi kivitelezésű oklevelet adtak át neki, Halmágyi Antal kollégiumi rajztanár mestermunkáját. Ezt a nagyszabású rendezvényt a Közérdek nevű újság 1900. évi szeptember–október számában részletesen közli. Az ünnepségen részt vett Zeyk Dániel főispán, Csató János alispán, báró Kemény Simon főgondnok. Az egyedül belépő Elekes Károlyt a főispán kedves szavakkal üdvözölte, majd ünnepi beszédet tartott. Este 7 órakor a Főtanoda ifjúsága fáklyás menettel és zenével tisztelte meg szeretett tanárát. Dán Jóska az ifjúsági étkezde ún. „étekadója” jóvoltából a vendégsereg pompás, párját ritkító vacsorával zárta az örömünnepet.

Elekes Károly a nagyszerű ünnepség után, amellyel 31 évig tartó tanári munkásságát értékelték, még egy évig működik az iskolában. Ekkor a Kollégium Elöljárósági ülésén mond beszédet és másodszor – ezúttal utoljára – elköszön szeretett alma-materétől. Múzeumi tevékenységét azzal is elismerték, hogy a Királyi Magyar Természettudományi Társaság tagjává választották (1874). A polihisztor Pulszky Ferenc kecsegtető állásajánlatot is tett neki a Magyar Nemzeti Múzeumba, ahol tekintélyes pozíciót és egyetemi magántanárságot helyezett kilátásba. Elekes azonban, idős korára való tekintettel mégis itthon maradt, a további karrier helyett vállalva az itthoni sorsot.

1901-ben Kolozsvárra költözött, miközben enyedi telkét bérbe adta volt kollegájának, Farnos Dezső tanárnak. Mindezt azért tette, hogy a „kincses városban” könnyebben taníttathassa gyermekeit. Amikor kollegái felzarándokoltak az egyházmegyei közgyűlésekre, egy vacsorára mindig vendégei voltak és volt idejük megbeszélni a régi szép időket. Közben tanácsokat és felvilágosítást kértek a Kollégium ügyeiben jártas kollegájuktól.

1904-ben visszaköltözik Enyedre és leginkább gyümölcsfái között tölti idejét. 1914 után hadba vonuló legnagyobbik fiának sorsa, az iránta érzett aggodalom nagyon megviseli. Néha kisétálgat a város főterére, ahol régi barátaival találkozgat, de otthon is gyakran meglátogatták és elbeszélgettek az elmúlt időkről. 1922-ben a Kollégium alapításának 300 éves évfordulóján, már 21-ik éve nyugdíjasként éli életét. Az aktív tantestület, a szervezők rá is számítottak az akkor gondokkal küszködő iskolában, amikor a gyönyörű ünnepséget megszervezték. Neki kellett volna a véndiákok népes csapatát vezetnie a felvonuláson. Pár héttel az ünnepség előtt súlyos betegség következtében ágynak esik, s így a szép verőfényes őszi napokon (október 6–8) megtartott ünnepségen már nem vehetett részt. Egyedüli vigasza és utolsó öröme, hogy több barátja is felkereste betegágyánál, például Ferenczy Géza hűséges tanítványa és segítőtársa, valamint Nagy Károly református püspök.

1922. december 12- én, iskolájának jubileumi évében hunyt el hűségesen kitartó felesége karjaiban. A temetésen Járai István igazgató helyezte el az iskola koszorúját és Fejes Áron rektorprofesszor mondott búcsúbeszédet, de méltatta munkásságát Bodrogi János tanár is. Így zárult le egy hosszú, színes és tartalmas élet utolsó felvonása.

Bakó Botond

Szabadság, 2012. december 29.

Hívogató

Közzétéve Szerző:

A Fehér Megyei RMDSZ és a Dr. Szász Pál Egyesület 2013. január 26-án, este 8 órától farsangibált rendez Nagyenyeden, a LUK étteremben.
Résztvételi számdékát kérjük jelezze: a feher@rmdsz.ro email címen, telefonon: 0258-861258, vagy a következő mobil számokon: 0745-302207 (Kerekes Hajnal), 0742-096112 (Nagy Mária)