Ki volt Elekes Károly? Ha valaki rátekint a nagyenyedi kiskollégium falán található emléktáblára, ismertebb véndiákok, tanárok nevei mellett, szerényen ott lapul az övé is. Sírja is egyszerű, nem olyan díszes, mint más hírneves enyedi tanároké. Rövid megjegyzések találhatók róla, főleg azokban az írásokban, amelyek a Természettudományi Múzeummal foglalkoznak. Kertész József, a hálás véndiák ismert munkájában (Hazajáró lelkek – nagyenyedi képek, Budapest. 1929) néhány oldalon ismerteti az életét. Nincs tudomásunk róla, hogy valaki alaposan tanulmányozta volna azt a gazdag szellemi hagyatékot, amit családja, halála után elhelyezett a Református Dokumentációs Könyvtárban.
Dokumentációs Könyvtárban.
Meglepetésemre, 2011 novemberében, Nagy Tóth Ferenc tanár egy különös, kézzel javított kéziratot juttatott el nekem. Bevallom, hirtelen Elekes Viktorra gondoltam (1880–1957), aki ugyancsak rektorprofesszora volt a Kollégiumnak, (1937–1947), és akinek munkásságával nemrég foglalkoztam. Rájöttem azonban, hogy a korábban élt, múzeumi újjáalapító Elekesről van szó, akinek munkássága eléggé árnyékban maradt, a róla szóló emlékezetünk pedig hiányos. A kézirat 41 éve készült, rég elhunyt kedves bolyaista tanárunk, Nagy Ferenc (1915–1976) írta és a sors úgy hozta, hogy kiadatlan maradt. Olvasása közben döbbentem rá, hogy az utókor eddig mennyire hálátlanul bánt Elekes Károly emlékével. Ő sokkal többet érdemel, mert az életét, tehetségét áldozta iskoláinak, kiemelten a Bethlen Kollégiumnak és példája igazolja, hogy erőfeszítése nem volt hiábavaló.
Ebben az írásban a róla szóló ismert történeteket gyűjtöttük össze egy csokorba, főleg nagyobbik fia, ifj. Dr. Elekes Károly kéziratos életírása, Kertész József munkája, Nagy Ferenc kézirata, a hajdani enyedi újság, a Közérdek, a 375 éves évfordulón megjelentetett Emlékkönyv, és a hagyatékban található más írások nyomán. Abban a reményben adjuk közre ezt a gyűjteményt, hogy segítségével az érdeklődők kikerekíthetik a képet egy kollégiumi tudósprofesszor munkában eltöltött, verejtékes, de eredményekben gazdag életéről, amellyel beírta nevét a Kollégium nagy egyéniségeinek sorába.
Mozgalmas gyermek- és ifjúkor (1844–1866)
Gyulafehérváron született, ott ahol, 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem akadémiai rangra emelte a nagy múltú református iskolát. A kis Elekest születése után egy héttel, március 31-én ugyanitt megkeresztelték. Gyermek- és ifjúkorában átéli az osztrák abszolutizmus ellenszenves korát, de tanúja volt az 1867-es kiegyezésnek is, amelytől mindnyájan nagyon sokat reméltek. Apja id. Elekes Károly református lelkész, anyja Pap Juliánna, anyai ágon német származású, akitől a nyelvet is megtanulta. Apja a gyulafehérvári egyház nagyhírű esperese, majd az Erdélyi Református Egyházkerület jegyzője (generalis notariusa). Egyik nagy érdeme, hogy 1848–49-ben megszervezte a nemzetőrséget és így megmentette a várost a nagyenyedihez hasonló sorstragédiától.
A nagycsaládban összesen hét gyermek nevelkedett. Mindnyájan gondos nevelésben részesültek. A vészterhes 48-as időkben anyjával és testvéreivel együtt a gyulafehérvári vár katonai parancsnokánál nyertek menedéket. Apja ezalatt, nemzetőreivel sikeresen védte a várost a martalócok támadásai ellen.
Kollégiumi diákévek (1852–1866)
A harcos idők végeztével kezdte meg elemi tanulmányait a gyulafehérvári iskolában, majd hosszú „békés időben” folytatta Nagyenyeden. Apja nyolcéves korában átíratja a „tragédia” után éppen csak magához tért Nagyenyedi Kollégiumba. Ő maga ezt így éli meg: „Ekkor léptem be először a Főtanodába, vagy helyesebben ennek dudvával és gyommal benőtt udvarára, fedetlenül égnek meredő falai közé a szegényesen egybetákolt két-három tanterembe.” Itt tartózkodása, tanulmányai hosszúra nyúltak, annak ellenére, hogy a császári önkény a városnak és kollégiumának kezdetben csak elemi iskolát engedélyezett. Folyamatosan gimnáziumi, majd főiskolai tanulmányokat is folytatott és 1861-ben kiváló tanulóként dicsérettel érettségizett. Érettségi bizonyítványát neves tanárai és a Kollégium főgondnoka és egyházkerületi megbízottja, b. Kemény István is aláírta.
Hamarosan megmelegedett egy kicsit új otthonában, de mit is láthatott a nemrég felégetett iskolában? A Kollégium épületeinek egy részében egy osztrák ezred cseh legénysége volt beszállásolva. Így az iskolai udvar az ifjúság zajos hancúrozása mellett a katonák gyakorlatozásaitól volt hangos. Ezt később Elekes Károly kuriózumként emlegette a családban is. Nemegyszer előfordult, hogy az akkori katonai fegyelmezés szerint botozásra ítélt cseh katonák jajgatása verte fel a kollégiumi csendet. Általában hat, tizenkét, vagy huszonöt botütést hajtottak végre a szerencsétlen fiatal katonákon. Ordítozásaikat nemcsak a tanulók, de még a professzor urak is titkos „hazafias kárörömmel” hallgatták. Ilyen körülmények között, bizony, meg-megakadt a tanítás az alig újjászerveződő intézményben.
Nagyobbik fia, Károly, azt is elmesélte, hogy a bennlakó növendékek tanulás közben eléggé összeszorultak a „publica” körül. Egyetlen faggyúgyertya világánál tanulgattak. Valamivel később, akkoriban még ritkaságszámba menő kezdetleges un. „fotogén lámpákat” kezdtek használni. Ennek valóságos csodájára jártak a diákok. Először inkább a jobb módú diákoknak járt ki. Naponta többször is meggyújtották, majd eloltották a „csodalámpát”, hogy eleget tegyenek a fiúk kíváncsi bámészkodásának.
Így teltek az ifjú Elekes napjai a kollégiumban, ahol végül tizennégy évet töltött (1852–1866). Közben bölcselmi, jogi és teológiai tanfolyamokat is végzett, majd a családi hagyományoknak megfelelően papi vizsgát tett. Jogi pályamunkáiért nemegyszer részesült pénzjutalomban, sőt a fejedelmi és az un. Szilágyi alapból stipendiumokat is élvezett. Evvel családját is segítette, hiszen apja a népes család eltartása mellett nem tudta anyagilag jelentősen támogatni.
Egy rövid iskolai évet (1866–67), a Kolozsvári Református Főtanoda középiskolájának V. o. osztályvezető tanítójaként tölt. Vallást, latint, görögöt és történelmet tanít. Szászvárosi és kolozsvári tanárkollégák biztatására, ekkor dönti el, hogy mégis kitart a tanári pálya mellett. Ezt a szándékát az is befolyásolta, hogy az alkotmányos éra hajnalán a Református Egyház három erdélyi ifjú számára évi 600-600 forintos ösztöndíjat hirdetett külföldi egyetemekre. Nagy Péter ref. püspök ajánlása mellett, az egyiket megnyerte az 1867/68–1868/69 iskolai évre.
Külföldi egyetemjárás (1867–1869)
1867. október 22-én már a Berlini Frigyes Vilmos Egyetem hallgatója, ahol teológiai és filozófiai előadásokat hallgat. A fővárosi élet drágasága és a mérsékelt ösztöndíj is oka volt, hogy a II. félévben már a Jénai egyetemre iratkozik, ahol hasonló kurzusokat követ. 1868 már a Heidelbergi Egyetemen találja az ifjú Elekest, akit nagyon segített az anyai ágon megtanult második nyelv, a német. Fordulat következik be életében, hiszen enged belső késztetéseinek és hajlamainak, és a Heidelbergi Egyetemen már csak természettudományi előadásokat hallgat. A világhírű Helmholtz előadásait követi és laboratóriumában praktizál. Ebben szerepet játszottak a díjtalan órák is. Itt találkozik többek között b. Eötvös Loránddal, aki ekkor szintén egyetemista. Később a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, világhírű tudós, akivel Elekes sokáig levelezik.
Egyetemjárása (peregrinációja) során, szülei szerény anyagi támogatásával a nyári és téli egyetemi szünetekben többhetes nyugat-európai utazást tesz. Különösen Párizsban és Londonban időzik. A Louvre-t és a British múzeumot keresi fel, ahol tapasztalatokat gyűjt. Ez az időszak életcélja alakulását is jótékonyan befolyásolja. Véglegesen megválik a papi és a titkon remélt orvosi pálya lehetőségétől. Természetrajzi tanári pályát szeretne magának. Ezt szüleinek írt levelében, sajnálattal, de őszintén közli. Ekkor főleg a darwinizmus megjelenése és ennek kapcsán, Ernst Haeckel tanai keltik fel a figyelmét.
Felnőttkor, munkálkodó évei (1869–1901)
Heidelbergi egyetemjárása idején választják meg a Marosvásárhelyi Református Főtanoda tanárának. 1870 márciusában foglalja el állását. Ekkor 25 éves, telítve tudással, új nyugati eszmei áramlatokkal, de csekély tapasztalattal. Így vág neki első igazi kemény feladatának. Székfoglaló beszédének témája: „A természeti erők egysége”.
Ebből az időszakból, tudománynépszerűsítő és gazdag irodalmi tevékenysége emelkedik ki. Átdolgozza Haeckel tanait magyarra. Az evolúció forradalmian új állításait, a Marosvásárhelyi Nőegylet felkérésére, felolvasóestéken adja elő. Mondanivalójával sok barátot, tisztelőt, de ellenségeket is szerez magának. A támadásokat világos logikával, tényekkel a nyilvánosság előtt veri vissza. Érdekes módon ma is felmerülnek kételyek a darwinizmussal kapcsolatosan, amelyeket Szabó T. Attila A darwini gondolat fejlődése című munkájában sikeresen megválaszol. Ma is megcáfolhatatlan tény, hogy Darwin sejtette meg legelőbb: nem az ember teremtette a hitet, hanem a hit teremtette az embert.
1873-ban a tanári értekezleten Elekes a vegytan tanításáról beszélt. Ez a feltűnő értekezése később napvilágot látott a Magyar Tanügy című folyóiratban is. Hatása lenyűgöző volt, hiszen egy csapásra országszerte megváltozott a kémia tanításának módszertana a laboratóriumi gyakorlatok és a kísérletezés irányába. Elekes közben rendezte a Főtanoda laboratóriumát és ásványgyűjteményét.
Igen érdekesen alakultak emberi kapcsolatai, barátságai a marosvásárhelyi évek alatt. Erdély nagy emberével, gróf Mikó Imrével többször is találkozott Marosvásárhelyen és Kolozsváron is. Végig élvezte a főúr jóindulatú barátságát. Ennek egyik tárgyi kifejezője, bizonyítéka, hogy ezüstkupakos nagy tajtékpipát kapott tőle, ami a család birtokában maradt. Ez az ajándék mai szemmel talán furcsának tűnhet, de ennek akkor igen nagy jelentősége volt. A szokás szerint a nagyurak kedvenc embereiknek, barátságuk jeléül kiszívott tajtékpipákat ajándékoztak. Ilyen megtiszteltetés érte Elekes Károly is.
Mindössze három évet töltött a Főtanodában. Érdekes, ahogyan elmenetelekor értékelték a teljesítményét. Az 1873. november 29-én tartott elöljárósági ülésen jegyzőkönyvileg örökítették meg munkásságát. A következő szavakat, jegyezték fel: „exegit monumentum aere perennius”, vagyis örökké tartó emlékművet alkotott. Kell-e ennél nagyobb, bátorító elismerés egy fiatal, karrierje elején tartó tanárnak?
Nagyenyedi tanárság (1874–1901)
Nagyapjának és apjának is óhaja volt, hogy a fiatal tanár Marosvásárhely után Nagyenyeden, Erdély akkor legelső iskolájában is bemutatkozzon. 1873-ban választották meg a Főiskola tanárává. 1875. június 27-én mondta el székfoglaló beszédét, másik két, akkor beköszönő tanárral egy időben (Székely Ferenc és Lőte Lajos). Ennek az eseménynek a tiszteletére b. Kemény István kollégiumi főgondnok, csombordi kúriájában aznap vendégül látta a Kollégium tanári karát, a város vezetőit és hivatalnokait. Ugyanebben az évben a fiatal tanárt megbízták a tanítóképző ideiglenes igazgatásával (1874–1877). Később kinevezték a Kollégium rektorprofesszorának (1878–1882). Fontos funkcióinak terhei közben maga mellett érezhette, többek között a főgondnok állandó támogatását is. A báró, sokszor váratlanul, felkereste őt lakásán, és magával vitte a Kollégium ügyeiben eljárni. Ilyen esetek választáskor is előfordultak, például amikor valakit „puhítani” kellett. Ebben fontos szerepet játszottak a csombordi ún. „votumok” is, amit a kocsiban ládákba csomagolva vittek. Ez nem volt egyéb, mint a báró neves csombordi szőlője, palackokba zárt különleges minőségű nedűje, aminek rendszerint megvolt a maga pozitív hatása. Amikor Elekes Károly aggodalmát fejezte ki, egy-egy ilyen út várható eredményességét illetően, a báró avval biztatta: „ne féljen semmit, visszük a votumokat is.” Ez úgy tűnik, meggyőző érvnek bizonyult.
1881-ben feleségül veszi Matherny Erzsébetet. A házasságból négy gyermek született, akik később mind felsőbb tanulmányokat folytattak. A házuk mindig nyitva állt a barátok előtt, különösen Károly- és Erzsébet napon, amikor az összejövetelek, felköszöntések a hajnali órákig tartottak.
A Természettudományi Múzeum újjáalakításában különösen fontos szerepe volt Elekes Károlynak. 1874-ben átvette ugyan a múzeumőri feladatkört, de csak később, fontos vezetői funkciói után tudott érdemben foglalkozni a gyűjteménnyel. Hamarosan átlátta, hogy új gyűjtésekre van szükség. A kollégium ifjúsága és a kollégák közül is jó néhányan támogatták, Fenichel Sámuel, az első magyar új-guineai kutató tőle tanulta meg a gyűjtés és a preparálás fortélyait. Gyakori gyűjtőútjai miatt Elekest „zöldvadásznak” nevezték. Akkoriban az iskolának szerződtetett vadásza és preparátora is volt, akik segítségére voltak. A lőtt állatokat egy ún. rothasztó kamrában kezelték, ahol a húst leválasztották róluk és kifehérítették a csontokat. Mindezt csak erős mérgekkel lehetett megoldani. Egyszer Elekes véletlenül saját magát is megmérgezte és egy fiatal, jól képzett orvos, dr. Farnos Árpád szakszerű beavatkozása mentette meg az életét. A dolog könnyen végzetességé vállhatott volna, de ez nem vette el Elekes Károly kedvét a további gyűjtő és preparáló munkától. Mindezt az áldozatos tevékenységet a tanítási munkán kívül végezte.
Közben megírta a kiadatlanul maradt Rendszertan tanulmányok című művét, amelynek segítségével, diákjaival együtt megkezdték a felgyűlt anyag szakszerű meghatározását. Herepei Károly, volt tanára és társa a múzeumi újjáalapításban, 1896-ban nyugdíjba vonul, így Elekes veszi át az ásványtani, kőzettani és kövületgyűjteményt is.
Kevés adatunk van tanári mivoltáról. Egyedül Kertész József írja le, milyen is tanítás közben: „Bemegy lassú, mindig egyetemes, méltóságos, lépésekben, arcán teljes nyugalom. Leül, szétnéz, előveszi jegyzőkönyvét. Kiszólítja a felelőt. Ha jó, ha rossz soha közbeszólással meg nem akasztja, de ha teljesen elakad, egy-egy indító lökést ad neki. Azután következik az ítélet: a jó feleletre megnyugtató fejbólintással, a kevésbé jóra vagy rosszra kézlegyintéssel vagy azzal az elmarasztaló ítélettel: Menj bé! Magyarázata, előadása világos, nyugodt és meggyőző.” (…)
Órán kívül mindig feloldódott látszólagos merevsége, ridegsége és szemeiből a szeretet melege áradt a diákjai felé. Erre elég sok alkalom nyílott, hiszen gyakran együtt gyűjtöttek, preparáltak és ugyancsak együtt határozták meg a növényeket, állatokat.
Elismerések és visszaemlékezések kora (1901–1922)
1901-ben vonult nyugalomba. Nagyobbik fia szerint „ambícióból és lelkesedésből” folytatta tovább a munkát. Kedvelt múzeumában – amelyben annyi időt töltött –, befejezte a meghatározásokat és a rendezést. Ebben az évben 36 000 darabból álló természetrajzi-, földrajzi- és ásványgyűjteményt adott át intézetének és utódjának, Dr. Szilády Zoltán tanárnak.
1900. szeptember 26-án az iskolai év kezdetekor a Bethlen Kollégium Elöljárósági ülésén felvett jegyzőkönyvben „intézetünk valóságos büszkeségének” nevezték, és elhatározták, hogy jubiláló ünnepségen teszik emlékezetessé életművét. A szeptember 29-én megtartott ünnepségen művészi kivitelezésű oklevelet adtak át neki, Halmágyi Antal kollégiumi rajztanár mestermunkáját. Ezt a nagyszabású rendezvényt a Közérdek nevű újság 1900. évi szeptember–október számában részletesen közli. Az ünnepségen részt vett Zeyk Dániel főispán, Csató János alispán, báró Kemény Simon főgondnok. Az egyedül belépő Elekes Károlyt a főispán kedves szavakkal üdvözölte, majd ünnepi beszédet tartott. Este 7 órakor a Főtanoda ifjúsága fáklyás menettel és zenével tisztelte meg szeretett tanárát. Dán Jóska az ifjúsági étkezde ún. „étekadója” jóvoltából a vendégsereg pompás, párját ritkító vacsorával zárta az örömünnepet.
Elekes Károly a nagyszerű ünnepség után, amellyel 31 évig tartó tanári munkásságát értékelték, még egy évig működik az iskolában. Ekkor a Kollégium Elöljárósági ülésén mond beszédet és másodszor – ezúttal utoljára – elköszön szeretett alma-materétől. Múzeumi tevékenységét azzal is elismerték, hogy a Királyi Magyar Természettudományi Társaság tagjává választották (1874). A polihisztor Pulszky Ferenc kecsegtető állásajánlatot is tett neki a Magyar Nemzeti Múzeumba, ahol tekintélyes pozíciót és egyetemi magántanárságot helyezett kilátásba. Elekes azonban, idős korára való tekintettel mégis itthon maradt, a további karrier helyett vállalva az itthoni sorsot.
1901-ben Kolozsvárra költözött, miközben enyedi telkét bérbe adta volt kollegájának, Farnos Dezső tanárnak. Mindezt azért tette, hogy a „kincses városban” könnyebben taníttathassa gyermekeit. Amikor kollegái felzarándokoltak az egyházmegyei közgyűlésekre, egy vacsorára mindig vendégei voltak és volt idejük megbeszélni a régi szép időket. Közben tanácsokat és felvilágosítást kértek a Kollégium ügyeiben jártas kollegájuktól.
1904-ben visszaköltözik Enyedre és leginkább gyümölcsfái között tölti idejét. 1914 után hadba vonuló legnagyobbik fiának sorsa, az iránta érzett aggodalom nagyon megviseli. Néha kisétálgat a város főterére, ahol régi barátaival találkozgat, de otthon is gyakran meglátogatták és elbeszélgettek az elmúlt időkről. 1922-ben a Kollégium alapításának 300 éves évfordulóján, már 21-ik éve nyugdíjasként éli életét. Az aktív tantestület, a szervezők rá is számítottak az akkor gondokkal küszködő iskolában, amikor a gyönyörű ünnepséget megszervezték. Neki kellett volna a véndiákok népes csapatát vezetnie a felvonuláson. Pár héttel az ünnepség előtt súlyos betegség következtében ágynak esik, s így a szép verőfényes őszi napokon (október 6–8) megtartott ünnepségen már nem vehetett részt. Egyedüli vigasza és utolsó öröme, hogy több barátja is felkereste betegágyánál, például Ferenczy Géza hűséges tanítványa és segítőtársa, valamint Nagy Károly református püspök.
1922. december 12- én, iskolájának jubileumi évében hunyt el hűségesen kitartó felesége karjaiban. A temetésen Járai István igazgató helyezte el az iskola koszorúját és Fejes Áron rektorprofesszor mondott búcsúbeszédet, de méltatta munkásságát Bodrogi János tanár is. Így zárult le egy hosszú, színes és tartalmas élet utolsó felvonása.
Bakó Botond
Szabadság, 2012. december 29.