Figyelem !!!

Megjelent az Áprily-estek emlékkönyv. Az érdeklődők megkaphatják a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban (Nagyenyed, Malom / Morii u. 24. sz.).

Az értelmes közélet megteremtői

 1989-ben egy halálra ítélt nemzeti közösség próbált kitörni egy zárt társadalomból, próbált utat keresni, anélkül, hogy lett volna egy pontos elképzelése arról, milyen változások elé néz, milyen eszközökkel próbálja a céljait elérni. Olyan illúziókat fogalmaztunk meg 24 évvel ezelőtt, amelyekről úgy gondoltuk, hogy elérhetőek, van erőnk, lesznek eszközeink, hogy azokat megvalósítsuk.

A történelem folyamán az Erdélyben élő magyar közösség mindig újra és újra tudta teremteni a saját életét, a saját intézményeit. Az erdélyi magyar emberek értékválasztása és a saját érdekeinek az ismerete egészen pontos: az egységes érdekképviseletet 24 esztendő után is értéknek tartják, erre a hátországra, erre a védettségre szükségük van, és nekünk az a feladatunk, hogy ezt tudjuk biztosítani.

Közösséget megtartó, fejlesztő, modernizáló stratégiákat önmagában és kizárólag a politika nem dolgozhat ki. A teljes értelmiség közti egyetértés talán lehetetlenség, ám az együttgondolkodásra nagy szükség van. Igaz, hogy 24 év alatt sok-sok illúziót tápláltunk, de ezekkel lassan leszámoltunk, például azzal, hogy mások Bukarestben, Budapesten, Brüsszelben a mi helyzetünket elrendezik. Az elmúlt két évtized legnagyobb tanulsága számunkra az, hogy csak saját magunkra számíthatunk. És amit szintén tanulságként megfogalmazhatunk, az a civil szférával való együttműködés fölöttébb szükségesvolta. Az Áprily-estek elnevezésű irodalmi-közművelődési kör megalakítása és tízéves töretlen   evékenysége ennek az együttműködésnek a nagyon szép példája. Hiszen Áprily Lajos sem volt közéleti költő, de az értelmes közéletnek nélkülözhetetlen szüksége van a hozzá hasonló magánemberekre, akik harmonikusan akarnak élni egy diszharmóniákkal teljes világban, rendíthetetlenül emberségesek az embertelenségek közepette, nem akarnak többet tenni, mint amit megtehetnek, de azt hibátlan lelkiismeretességgel teszik.

Köszönet érte!

Kelemen Hunor,

a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke

2013. október 30.

KÖTŐ JÓZSEF

A hely szelleme

A nagyenyedi őrzők mindennapi strázsa-útjaikon ritka kincset őriznek: Nagyenyed város szellemét, közkincsünket. Közkincs – hisz mint cseppben a tenger, egész erdélyi létünket tükrözi. Ezt a közkincset a megtartás és továbbadás szándékával óvják, és a talponmaradás modus vivendijeként rendszeresen idézik a Dr. Szász Pál közösségi házban megszervezett Áprily-estek sorozat működtetői. Olvasom a kötetbe foglalt tudósításokat, tanulmányokat: összegzés és önvizsgálat, felnyitják szemünket múltunk talponmaradást szavatoló modell helyzeteire, szembesítenek a történelmi örökségünkkel való okos sáfárkodás erényeire és hibáira. Magától születik a felismerés: a találkozók témáinak közös üzenetéből kibomlik egy önálló entitást képező transzilván lét ideogrammája.

Egyetemes magyar irodalmunk sugallatait hallgatva nemzetkarakterológiánknak két alaptípusa körvonalazódik. A nemzethalál víziójával küszködők, a Vörösmartyk, a Kölcseyk, a Csoórik, a Szilágyi Domokosok verseiből kicsapó önkorbácsoló indulat a tragikus félelmet jelzi, hogy eltűnünk a föld színéről. A nemzetféltés másik modus vivendije a Csokonaiké és Zrínyiké, akik azt hangoztatják, hogy „nincs sír, hol egy nemzet süllyed el”, és „egy népnél sem vagyunk alábbvalók”. Nemzeti történelmünk Mohácstól Egerig mindkét nézőpont igazolására bőven szolgáltat példát.

Könnyű dolgom lenne, ha az erdélyi irodalomban tükröződő identitásképet egyszerűen be kellene sorolnom valamelyik alaptípusba. Csakhogy az önálló erdélyi fejedelemség 185 éve a mohácsi tragédiától a kuruc kor küzdelmeiig olyan hagyományt teremtett, amely egyik alaptípusba sem gyömöszölhető bele. A tragikus létérzés is állandóan ott kísért, hisz a táj története naponta felvillantotta a nemzethalál vízióját, Kelet és Nyugat határán, hegemóniára törő hatalmak ütközőpontján kellett e vidék népének országpusztulás és otthontalanság közepette élni. De ott kísértett a nagy felismerés is: mindezeket túl lehet élni, tovább lehet élni, egyéniséget, anyanyelvet, kultúrát meg lehet őrizni, cask országépítő politikánk középpontjába a művelődés országmegtartó erejének hasznosítását kell helyeznünk. Nálunk az irodalom és identitás közé iktatott egyenlőségjelet újabb egyenlőségjel követi, s utána ez a fogalom ékelődik: nemzeti lét.

Az országmegtartó erő alaprétege a tanulás, a műveltség. Erdélyben például régi szokásjog – melyet Bethlen Gábor törvényben is szentesített – a tanulási szabadság. A XVI-XVII.

században viszonylag sűrű iskolahálózat volt, Erdély mindenterületén voltak iskolák, 4500 név szerint is ismert, külföldön tanult erdélyi diákról van tudomásunk. Mindezek az erdélyi szellem olyan nyitottságát eredményezték, hogy e földrész műveltségi szintje lépést tarthatott az európai fejlődéssel. Elegendő Apáczai Csere János Magyar encyclopaediájára utalnunk e tétel bizonyítékaként, aki a XVII. század forradalmian új gondolatait, Descartes tanításait hazahozta. A karteziánus Apafi fejedelem a nyugat-európai igényeken nevelődő, de az ország sajátos érdekeit is őrző magyar kultúra központjává igyekezett tenni udvarát, s az uralkodó legfontosabb feladatának az iskolák fejlesztését és a korszerű tudomány intézményes kereteinek megteremtését tartotta. Ha sajátos hagyományról beszélünk, hadd jegyezzük meg, hogy Erdélyben nem csak a műveltséget tekintették országmegtartó erőnek, hanem kötelező korparanccsá vált az erdélyi lélekkel, európai szemmel való világlátás is.

S e jelenségek kimunkálásában nem kis szerepet játszott a Bethlen Kollégium. Nem lehet véletlen, hogy erdélyi kisebbségi létünk legszebb metaforáját, az igazgyöngy elmélete éppen e kötet névadója, Áprily fogalmazta meg egy előadásában, éppen Nagyenyeden, 1921-ben, éppen a Bethlen Kollégiumban: „Túlságosan ismerős talán, de olyan tolakodó erővel jelentkezik (…) egy nagyon találó illusztráció, hogy felhasználása elől lehetetlen elzárkózni. Az igazgyöngyről van szó, melynek keletkezéséről azt tanítja a természettudomány, hogy sebzésből lesz, mellyel idegen test, többnyire homokszem sérti meg a kagylóállatot.

A megsértett állatka testének a fájdalom által kiváltott reakciója indítja meg azt a kiválasztást, melynek végső eredménye az igazgyöngy. (…) A világ fájdalmas vajúdásának ebben az apokaliptikus korszakában nem árt néha a fájdalom teremtőerejéről elmélkedni. Megkínzott százai és ezrei a világvonaglásnak: ma mindannyian gyöngykagylói vagyunk egy felkavart tengerfenéknek, melyeket sebző homokszemekkel szórt tele az elementáris kavarodás. És talán a mi homok sebezte testünk sem szenvedhet haszontalanul, a mi fájdalmunknak is teremtenie kell valamit: az emberiség tömegfájdalmából az emberiség jobb jövőjének igazgyöngye fog megszületni.”

S a homok sebezte test fájdalma teremtő akarattá nemesedett. Áprily enyedi tanártársa, Vita Zsigmond ezt az ideológiát mind a mai napig egész közösségünk számára érvényes, hárompillérű, nemzetnevelő, cselekvő programmá fogalmazta 1932-ben az Enyedi  Hírlapban.

Az „idők követelésének szem előtt tartása” – hangzott az első parancsolat. Világosan látta, hogy csak az a közösség versenyképes, amely szervesen beilleszkedik az egyetemes szellemi körforgásba, és új értékekkel gazdagítja azt. Világosan kellett ezt látnia, hisz kora gyerekkorától azok között a falak között is élt, amelyek még őrizték Kőrösi Csoma Sándor, Pápai Páriz Ferenc, Bolyai Farkas szellemképeit.

„Helyi feladatok teljesítése” – hangzott a második parancsolat. A megmaradás igaz igéje ez, hisz eszerint működve megéltetheted a kisközösségeket, amelyekre egy-egy népcsoport léte alapozódik.

„Határozott nemzetnevelési irányelvek kidolgozása” – hangzott a harmadik parancsolat. Mélységesen bölcs ennek tartalma is, hisz csak egységes s rendszeres kisebbségi nemzetnevelő és nemzetépítő tevékenység teljesítheti küldetését.

Így válhatott Nagyenyed a nemzetépítő dél-erdélyi tevékenység központjává az Antonescu- diktatúra idején is. A Magyar Népközösség enyedi működési problémáival kapcsolatban fogalmazódik meg Márton Áron levele 1944-ben, amely mindmáig a legmozgósítóbb üzenet a mindenkori azonnali cselekvéskényszerre kisebbségi kérdésekben: „Az élethalálharcban,  ami most dúl, nagy népek is aggódnak jövő sorsuk miatt. A kis népek pedig a felkorbácsolt tengeren lélekszakadva keresik a deszkadarabot, amelyben megkapaszkodhatnak.Mindennép és néptöredék vezetői emberfeletti erőfeszítésekkel terveznek, mozgósítják az erőket, összeköttetéseket keresnek, hogy menteni tudják, ami még menthető… Mikorra tartogatják hát magukat? Akkorra, amikor a nép nem lesz: vagy ha lesz, más zászlók alá sorakozik?” Az Áprily-estek szervezői nyitott lélekkel és nyitott fülekkel hallgatták az évszázadok üzenetét, s a kötet tanúsága az, hogy e földrésznek sajátos élete van. Ezt Kós Károly erdélyi pszichének nevezte. Évszázadok történelme bizonyítja: ez a psziché szavatolhatja a talponmaradásunkat. Kós Károly így tanít: „Napnyugat felé pedig ne nézzünk többé. Attól csak nehéz a szívünk és fáj a szemünk. Ott lebukott a nap és csak az ég vereslik. Attól csak a könnyünk csordul ki… Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi nem az egységes magyarságból elszakasztott egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel. Tudtunk számolnimindenhelyzettel, tudtunk kormányozni és tudtunk nehéz vereségek után talpra állni.” Számomra ezt sugallja a kötet is, bízom abban, hogy Kós tanítása a talpra állásról, a  kötet hatására is, közösségi credóvá válik.