Jómagam az egykori tanítvány tiszteletével és szeretetével idézem föl volt osztályfőnököm, földrajz- és rajztanárom becses emlékét, emberségét, szakmai, művészi tartását, önzetlen jóságát, őszinteségét, közvetlen egyszerűségét.
Torockói régi ház (akvarell)
Ötvenhárom évvel ezelőtt, 1959 szeptemberében lettem a Bethlen Kollégium ötödikes bentlakó diákja.
Az első tanítási napon, szeptember 15-én egy közös tanteremben gyülekeztünk, hol névsorolvasás alapján osztottak szét valamennyiünket a beinduló két osztályba. Így lettem az V. A osztály tanulója, s így lett három éven át osztályfőnököm és négy éven át szaktanárom Székely Mihály tanár úr, az V. B párhuzamos osztálynak pedig Tamás Dénes tornatanár lett az istápolója, egyben hét éven át emlékezetes testnevelő tanárom.
Következtek a tartalmas földrajz- és rajzórák, de különösképpen az emlékezetes osztályfőnöki órák, amelyek keretében valóságos atyai gondoskodással tárta föl szíve-lelke gondolatait előttünk s minden igyekezetével a magunk előrehaladását, magatartását, lelki, szellemi tisztaságát szolgálta s tartotta elsődleges feladatának. És mindezeket nagyszerűen sikerült megvalósítania. Középiskolai tanulmányaim befejeztével, rövid időre eltávolodva, majd visszakerülve a kollégiumba, ismételten emberi közelségbe kerültem kedves osztályfőnökömmel és tanárommal. Most már jómagam is viszonozhattam, a könyvtár csendjében, a Tőle kapott útravalót s szolgálhattam művészi alkotásai kiteljesedéséhez megfelelő forrásanyagot, tanulmányozandó értékes kiadványokat. Örvendeztem, hogy némileg viszonozhattam emberi jóságát, hűségét. Ő sem maradt adósa hozzáállásomnak, hisz lakásunkban nyolc becses alkotása – A Bethlen Kollégium télen és nyáron, A kuruc diákemlékmű, A nagyenyedi két fűzfa, Marospart, Kőköz, Torockói ház, Farkaspatak – teszi halhatatlanná emlékét. Ugyanakkor a Bethlen Könyvtár olvasótermében két ajándékozott munkájával – A nagyenyedi két fűzfa és a Kuruc diákemlékmű – gazdagítja a kiállított alkotások sorozatát. 1996-ban beadott önéletírásával pedig a könyvtár szellemi állományát gyarapítja örök idők emlékezetére.
Nos, születése 100., halála 10. évfordulóján (2002. október 22-én hunyt el, Marosújváron) engedtessék meg nekem ezen önéletrajz leközlésével emlékeznem, az egykori tanítvány tiszteletével és hálájával, becses emlékezetű osztályfőnökömre, szaktanáromra, az enyedi táj közismert és elismert festőjére.
Székely Mihály önéletírása
Festői önéletírásom nem akar bölcselkedést, se nélkülözéseimet felsoroló panaszt leírni, a sok visszautasítást felsorolni, amiből nagyon sok adatott nekem, mert nem végezhettem el a Képzőművészeti Főiskolát, s amatőr festővel nem akartak a sajtó műkritikusai foglalkozni. Pedig a festészet nem olyan tevékenység, amelyben egyedül a festő leli örömét és gyönyörűségét, hogy annak eredményeit és kiteljesedését a főiskolán megszerzett diploma értékelje vagy határozza meg.
Festői üdeséget és jó eredményeket diploma nélkül is alkothatunk. Sok író nem szerzett a tudományegyetemen „hivatásos” írói diplomát, mégis értékes műveket tudott adni irodalomtörténetünknek. Így van ez a festők életében is. Sok képzőművészről írt a világ művészettörténete, akik értékes műveket alkottak diploma nélkül is. Tehetségükkel és akaraterejükkel lettek elismert, nagy mesterekké. Azt akarom ezekkel a soraimmal ismertetni, hogy én is munkakedvemmel s a természet varázslatos szépségébe való belemerülésem útján értem el eredményeimet. Ezzel az írásommal meg szeretném őrizni festői bizodalmamat s rendíthetetlenül acélozni további akaraterőmet, hogy vigaszt leljek az életben átélt örömeimben, de a sok elkeseredést is tudjam elviselni. Azt is leírom, hogy értékes és jó festészetért küzdöttem, amely kielégítse a képzőművészeti szakemberek követelményeit és elvárásait. Festményeim realista szemlélettel készült munkák, legfőképpen tájképek, amelyek több mint hatvanévnyi küzdelem eredményei. A tájképeim festésénél igyekeztem elkerülni a modorosságot és a konvencionális tájképek szerkesztését. Lelki megnyugvást kerestem, sok örömöt éltem át. Elérkeztem a veduták és útirajzok festéséhez, s egy-egy munkám a művelődéstörténet számára is hoz fontos adatokat, mint pl. a középkori várromok megfestésénél. Mindezzel azt is bizonyítom, hogy nem akarom festészetemet a feledés homályába süllyeszteni, festői vágyamat elveszíteni.
Sok író, tudós és képzőművész írt önéletírást. A magyar festészetben Barabás Miklós, Rudnay Gyula, Incze János és mások is. Most, amikor festői küzdelmemet leírom, a zavar árnyéka suhan át arcomon, félek, hogy olvasóim dicsekvésnek nyilvánítják törekvésemet. Miért írok? Mit akarok ezzel?
Marosgombáson (Alsó Fehér megye) születtem 1912. április 17-én. Most, idős koromban is visszaemlékezem gyermekkorom viszontagságos éveire. Az első világháború kataklizmájára, mely szenvedést hozott nemzetünkre és családunkra is. Apámat, Székely Lőrinc földművest is bevonultatták a nyíregyházi huszárezredbe, onnan az orosz frontra vezényelték, ahonnan soha nem jött haza.
Anyám, Takács Rákhel, öt árvát nevelt, nélkülözésekkel sújtott körülmények között. Ekkor én, mint kisgyermek, sokat barangoltam a marosgombási tájakon és gyönyörködtem a természet szépségeiben. Átéltem falum virágos rétjeinek szépségét, bámultam a páratelt égboltot, az esti hangulat lenyűgöző szürkületét, a Maros-part fáinak sudarát. Agyamba vésődve, megőriztem a mező változatos csodáit, amely azóta is sok örömet adott nekem.
1918 szeptemberében beírattak a falum Magyar Királyi Elemi Iskolájába. Első tanítóm, Bágyoni Mihály Irén, aki tanóráinak befejezése után olajfestészettel is foglalkozott. Szekrények ajtóira, padládák oldalára festett virágos csendéleteket és tájképeket, amit a falu népe örömmel rendelt meg. Elsőosztályos tanuló voltam, bámultam munkáit, és elhatároztam, hogy én is festő leszek. Rajzolni kezdtem. Megszerettem rajzfüzetembe húzott vonalaimat és ebből szenvedély lett. Az első világháború végén a tanítónő átadta az Állami Iskolát Emil Lazăr román tanítónak. Elbúcsúzott a falu népétől, tanítványaitól, és eltávozott munkahelyéről. A román tanító megkezdte a tanítást. A magyar anyanyelvű szülők magyar oktatást követeltek, amit a Gyulafehérvári Határozat ígéretei alapján meg is kaptak. A Református Egyházkerület megszervezte a felekezeti iskolát. Ehhez nem volt iskolahelyiségünk. Gróf Tholdalagi László kastélyában adott helyet a tanulásunkhoz. A Bethlen Gábor Kollégium Rektori Hivatala iskolapadokat, tantermi táblát, számológépet és egyéb iskolai felszerelést ajándékozott.
Az oktatást Császár Gyula lévita-tanító indította el. Megkezdtem a második osztályt. Tankönyveink a magyar állami oktatástól maradtak meg, addig, amíg a Kolozsvári Református Egyházkerület új református tartalmú könyveket szerkesztett. Két tanév elteltével, Császár Gyula Nagyenyedre költözött és családot alapított. A tanító méltányolta és támogatta festői vágyamat és kezdetleges képeimet, amelyeket könyvtáblákra, kartonokra festettem olajfestékkel. Ezek voltak első festményeim, amelyekből a gróf is vásárolt. A negyedik és ötödik osztályomat Takács József református lelkipásztorral, a hatodik és hetediket Thunyogi Erzsébet, fiatal tanítónő vezetésével fejeztem be. Mindketten azt tanácsolták, hogy végezzem el a Bethlen Gábor Kollégium Tanítóképző Intézetet s legyek tanító vagy kántortanító. A hetedik osztályom abszolváló vizsgáján Elekes Viktor tanár úr elnökölt és kiválasztott a továbbtanulásra. Ekkor a felekezeti oktatás számára szükség volt kántortanítókra.
1926. év szeptemberében anyám beíratott a Bethlen Gábor Kollégium Tanítóképző Intézetbe. Az iskola Rektori Hivatala ösztöndíjat biztosított, ingyenes ellátást adott. Anyám csak az államnak járó tandíjat kellett fizesse, ami akkor nagy összeget jelentett. A tanulásomat szorgalmasan folytattam.
A Tanítóképző Intézet internátusi elnöke Juhász Albert vallástanár volt, aki lélektant is tanított. Rendszeretetre nevelt, minden tettét türelemmel végezte. Hamar megismerte rajzolói és festészeti hajlamaimat. Sokat beszélt Grúzda János becei református lelkipásztor festői munkásságáról és Káli Dénes lőrincrévei ref. lelkipásztor képeiről. Megmutatta a tulajdonában lévő műveket s buzdított a követésükre. A vallásórákon megemlítette Munkácsy Mihály: Krisztus Pilátus előtt, Feszítsd meg, Golgota című műveket. Elmondta, hogy a nagy mester művészete irigylésreméltó, és illik nekem is tudni ezt. Ajánlotta Malonyai Dezső: Munkácsi Mihály élete és művészete című könyvének elolvasását. Megmutatta a művek színes reprodukcióit is. Beszélt arról is, hogy rokonságához tartozik egy szolnoki nagy magyar festő, Vidovszky Béla, akinek tájképei lírai lelkiséggel készültek. Tanácsolta, hogy tanulmányozzam ennek a mesternek bensőséges színeit, legfőképpen tájképfestészetét. Juhász Albert tanárom megbecsült diákja voltam hat éven keresztül. Segítségét nem felejtem el, erkölcsi emberségét örökre megőrzöm.
Az Intézet alsó tagozatának három évében György Ferenc irodalomszakos tanár volt az osztáyvezető tanárunk. Tanárunk az osztályunk falát díszítő „Népiskolai szemléltető képek” sorozatáról íratott fogalmazásokat, amelyeket Túll Ödön grafikusművész alkotott. Rávilágított arra is, hogy mint leendő tanítók, mi is kell fogalmazásokat írassunk a magyar nyelvű tanórákon. Ekkor ismertem meg Túll Ödön képzőművészeti munkásságát. Vágyodással kutattam a Magyar Remekírók képes könyvtárának illusztrációit, amelyeket ő alkotott. Ezek hozzásegítettek akvarelleim gondos megfestéséhez, mivel ő tevékeny és jelentős tehetségű akvarellfestő volt.
A felső tagozatunk négy tanévében Erdélyi Gyula, aki lélektant és pedagógiát tanított, és osztályfőnökünk is volt, festői vágyamat és érdeklődésemet szem előtt tartotta és segítette. Az intim tájképek megértése felé irányította gyakorlataimat. Tőle tanultam meg, hogy az intim tájfestészet rejtett, kevésbé ismeretes motivumok szépségeit kutatja. A vizesések, az alkonyatok, a szürkület, erdőrészletek megfestésekor figyelemmel készítettem intim tájképeimet. Sokszor tértem haza elkésve az internátusba festményeimmel. A késésért nem dorgált meg, tudta, hogy intim-hangulat a késő esti órákban jelentkezik és ennek lefestése erkölcsi tett.
Ez a három tanár nem volt szakember, de mégis törődtek velem, jóindulatú tanártársaikkal segítették festői vágyam érlelődését. Most, majdnem egy emberöltővel haláluk után kezdem őket méltányolni. Különös szeretettel gondolok reájuk, mert képzeletemet magas művészi szintre emelték már diákéveimben.
FOLYTATJUK
Szabadság, 2012. november 28.