Bevallom őszintén, akkor kissé bosszantott, hogy az újságcikk azt sejtette, hogy azért koszorúztunk este, mert félelem hatása alatt tettük, holott tudvalevő volt, hogy 1999-től kezdve minden január 8-án nyilvánosan és nappal helyeztük el piros-fehér-zöld szalaggal ékesített koszorúinkat, melyek aztán elszáradás után is sokáig helyükön maradtak.
Amennyiben most újból nappal fogunk koszorúzni, illetőleg nagy örömünkre a város polgármestere is velünk tart, ki kellene jelenteni, hogy bekövetkezett az „igazi változás”, az áttörés megtörtént. Ezt viszont én nem mondanám, ki-ki maga döntse el ezt, saját szemüvegén keresztül…
Az azonban mindenképpen értékelendő, ahogy a város vezetője támogatta az emlékmű felújítását, anyagilag és szakmailag egyaránt. Értékelendő az is, hogy a városi önkormányzat többsége megszavazta a támogatást. Csak egy kikötés volt, ne függesszünk ki egyéb magyarázó szöveget a meglévő emléktábla mellé. Ha folyamatában nézzük az elmúlt időszakot, akkor látnunk kell azt is, hogy a polgármester és a tanácsi többség nem zárkozott el a köztéri emlékhelyeink, vagy a magyar közintézmények restaurálása elől. Gondolok itt a sétatéri diákemlékmű és az 1849-es emlékmű javításának társfinanszírozására, Miksa Zsuzsanna szobrának engedélyezésére és elhelyezésére a vár udvarán, s nem utolsó sorban a Bethlen Kollégium általános javítására.
Középiskolás diákként, a nyolcvanas években tantermünk ablaka a diákemlékműre nézett. Számtalanszor néztünk ki rajta, de nem tudtunk a titokzatos emléktábla magyarázatáról, nem tudtunk az alája eltemetett áldozatokról és szörnyűséges pusztulásukról. Tanáraink sok mindenről tájékoztattak bennünket, ami az iskolával és történetével kapcsolatos, de erről senki sem szólt…
Először Császár Gyula enyedi mérnöktől, helytörténetünk megszállottjától hallottam a tábla magyarázatáról, s 1994-ben – RMDSZ és Református Egyházközség összefogásával – meg is emlékeztünk az 1849-es pusztulásról a Református Parókia gyűléstermében. A nyilvános megemlékezések és koszorúzások azonban csak 1999-ben kezdődtek. Azt vallottuk és valljuk, hogy jogunk van saját mártírjaink emlékét ápolni, kegyelettel és nyilvánosan megemlékezni.
Mivel a későbbiekben több megemlékezésen ünnepi beszédet mondtam, a dokumentálás során utánanéztem az akkori történések hátterének, a vonatkozó tényszerű szemtanú leírásokat elolvastam. Szilágyi Farkas, az akkori gyászos események túlélője és nagyenyedi református lelkész szomorúan állapította meg, hogy míg az 1850-es évek vártemplomi megemlékezéseken tömeges volt a tönkretett házaikba visszatért túlélők részvétele, addig az elhalványuló emlékezet, az 1890-es évekre jelentősen csökkentette a megemlékezők számát.
A kollégium déli épületszárnyának építésekor használt meszesgödörbe, a magyar óvoda egykori kútjába, illetőleg az Ebhátra hantolt mintegy 800 magyar polgári áldozat emlékére 1899-ben, az 50. évfordulón, Nagyenyed város közgyűlése hivatalos helyi gyásznappá nyilvánította január 8-át.
Amikor az emléktábla avatás hátteréről kutakodtam csak annyira jutottam, hogy 1904-ben Bodrogi János kollégiumi tanár indítványára, Kossuth halálának 10 éves évfordulóján kezdeményezte az enyedi vértanúk közös sírhelyének emlékművel történő megjelölését, de aztán arról nincs információ, hogy az emlékművet mikor is állították fel. Az, hogy 1904-től május és október közötti vasárnapokon friss élővirág koszorúkat helyeztek el az enyedi asszonyok, arról tanúskodik, hogy kellő kegyelettel áldoztak a vértanúk emlékének.
Mostani tudásunk szerint, felállítását követően az emlékművet nem restaurálták. A város magyar polgárainak több éves elvárása volt elöljáróik felé, hogy ez megtörténjen. Az utolsó lökést Kovács Jenő szombathelyi barátunk adta, aki felajánlást tett e célból az Apáczai Alapítványon keresztül. Magyarország Külügyminisztériumának támogatásának megszerzésével még nem volt elégséges a pénz, ezért a különbözetet a Nagyenyedi Önkormányzat pótolta ki.
Köszönjük támogatóink segítségét, és mindazok építő hozzájárulását, akik lehetővé tették a műemlék nehézkes engedélyeztetését és kivitelezését:
Kovács Jenő elnök, Apáczai Csere János Alapítvány, Szombathely
Szilágyi Mátyás főkonzul, Kolozsvár
Mihai Horatiu Josan polgármester
Nagyenyed város önkormányzati képviselőinek
Krecsák Albert alpolgármester
Kováts Krisztián önkormányzati képviselő, Fehér megyei RMDSZ elnök
Bogdanovits Péter tervező
Florea Delia műszaki igazgató, Polgármesteri Hivatal
Rodean Stefan, igazgató, Közterület-fenntartó Vállalat
Nagy Benjámin kőfaragó és munkatársai, Ars Antiqua Kft., Marosvásárhely
Györke Balázs mérnök
Rácz Levente, elnök
Kolozsvár, 2011. augusztus 21., vasárnap