Rákosi Viktor

 Élete
 
Rákosi Viktor 150 évvel ezelőtt, 1860. szeptember 20-án született a Zala megyei Ukkon német származású, magyar nacionalista érzelemvilágú, dunántúli nagybirtokos családban, családi neve Kremsner. Író, újságíró, humorista, országgyűlési képviselő. Rákosi Szidi színésznőnek és Rákosi Jenőnek, a XIX. századvég nép-nemzeti, hivatalos irodalma vezéregyéniségének az öccse, Levente Péter előadóművész dédnagyapja. Mivel gazdatiszt édesapja anyagilag tönkrement, 1862-től 1871-ig, kilenc éven át orvos bátyja, Rákosi Béla neveli Gyergyóditrón.
„Születtem és egy ideig nevelkedtem Kisfaludy Sándor és Deák Ferenc vármegyéjében, ama szép vidéken, amelyre búsan tekint alá a sümegi várrom s ahol Himfy édes dalai keletkeztek. Nagyon szomorú, sovány, halavány fiúcska voltam, se enni, se játszani nem szerettem. Csak néztem, hallgattam, ha más gyerekek játszottak. Aztán elszakadtam erről a vidékről messze idegenbe, az ország túlsó végére, a régi Gyergyószékbe, a székelyek közé. Csak Nagyváradig vittek vasúton, innen Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Szászrégenen és Toplicán keresztül kocsin mentünk Gyergyó-Ditróig. Valami egy hétig tartott az utazás. Ditróban lakott a doktorbátyám, a falu végén, egy terjedelmes faházban.”
Innen bátyja, Rákosi Jenő visszavisz Pestre, ahol a piaristák kollégiumában alapos és sokoldalú műveltségre tesz szert. Irodalmi érdeklődése már diákkorában megnyilvánul: Ambrus Zoltánnal irodalmi társaságot alapított és drámákat írt.
Egy ideig jogi tanulmányokat folytat, de hamarosan félbehagyja, és az újságírásnak szenteli életét. Rákosi Jenő öccse előtt megnyílnak a szerkesztőségek ajtajai. A Nemzeti Hírlap, a Pesti Hírlap közli írásait, bátyja lapjának, a Budapesti Hírlapnak belső munkatársa lesz, a Kakas Márton című élclap alapító-szerkesztője. 1891-ben a Petőfi Társaság, 1897-ben a Kisfaludy Társaság tagjai közé veszi. Közel egy évtizedig függetlenségi párti képviselő. 19-től 1923. szeptember 15-én, Budapesten bekövetkezett haláláig súlyos betegség köti ágyhoz, csak szemlélője, nem részese a társadalmi-politikai eseményeknek.
 
Életműve
 
 „Én jó Istenem! Miért adtad meg nekem azt a gyötrelmes tehetséget, hogy mindig és mindenütt meglássam a kicsinyeket, az elhagyottakat, a fáradtakat, a szenvedőket, a küzdőket… s mindig és mindenütt fülembe csengjen jajkiáltásuk?”
 
Szépirodalmi munkássága rendkívül gazdag, tematikában, műfajokban, kifejezési formákban sokrétű. Az 1880-as évektől gyors egymásutánban jelennek meg alkotásai. Rákosi Viktor „Kétarcú író”: egy országot nevettető humorista és romantikus, néha érzelmesen tragikus patrióta. Irodalmi közmondás volt korában, hogy ketten vannak: Sipulusz és Rákosi Viktor.
Legjellegzetesebb műfajai: a humorszek, novella, tárcanovella, regény, elbeszélés, rajz, vígjáték. Legtöbb művét Sipulusz álnéven közli.
Rákosi származása következtében magában hordja a tönkrement vidéki urak bánatát – ezért érez együtt a kishivatalokba szorult úri leszármazottakkal, az egzisztenciát vesztett városi senkikkel; de meleg rokonszenvvel ír a főváros és az ország szegényeiről is. Jókai Mór és Molnár Ferenc mellett elsőnek mutatja be „a ragyogó tündérváros sötét visszájá[t]: a külváros[t] a Téli rege című regényében, állapítja meg Hankiss János irodalomtörténész Európa és a magyar irodalom című könyvében.
A 90-es években fokozatosan eltávolodik Rákosi Jenő akadémizmusától, és közeledik a könnyed hangú városi írókhoz, költőkhöz: Kozma Andorhoz, Heltai Jenőhöz és a 48-at idéző „függetlenségiekhez”. A századfordulón, 1890-ben Kiss József A Hét címen alapított lapja köré csoportosult nép-nemzeti epigonokkal szembeforduló fiatal írócsoport tagjai közt Rákosi Viktor is ott van Kozma Andor, Benedek Elek, Reviczky Gyula mellett.
Jelentősebb kötetei: Verőfény – elbeszélések(1886), A bujtogatók – regény(1886) Szipulus tárcái – tárcák (1891), Egy falusi Hamlet –  regény (1891), Rejtett fészkek – elbeszélések (1892), Téli rege – regény (1893), Zuboly Gyula és társai (1894), Barnabás rabsága és egyéb elbeszélések, (1896), Humoreszkek, (1897), Polgárháború, (1897), Aranylakodalom – látványos színmű (1898), Újabb humoreszkek (1899), Korhadt fakeresztek, Novellák a szabadságharcból (1899), Hős fiúk (1900), Tartalékos férj – bohózat (1901), A brezováci hős bohózat (1902), Egy tutaj története (1904), Elnémult harangok – regény (1903), melyért az Akadémia 1906-ban Péczely-díjjal tüntette ki, Buzáki királyság (1911), Őszi termés (1911), Rejtett zugok (1911), Kis emberek világa (1911), Új fakeresztek (1917), Don Karaszkó – elbeszélések (1917), Palozsnaky Tamás elbeszélések (1918), Emmy regény (1918), Galambos Pál naplója (1920), Magyar Íliász, regény a cseh megszállás idejéből (1922), Amikor még jókedvűek voltunk elbeszélések (1922.)
Összegyűjtött művei, három és fél évtized irodalmi termése a Révai Testvérek kiadásában 1902-től húsz kötetben jelent meg.
 
A humorista
 
Laczkó Géza: „Sipulusz volt az első modern magyar író, akin az olvasó halálra nevethette magát.” (Nyugat, 1917/7.)
Rákosi Viktor áradó ötletű humorista, aki évtizedeken át csak úgy árasztotta, fröcskölte magából az egész országot nevettető fura históriákat, képtelen történeteket (innen a Sipulusz álnév is). Ezért is rokonítható Mark Twain-nel és az angol reneszánsz költészettel; nem egy bizarr ötletét a legmodernebb abszurdok is vállalhatnák.
Gyermeki derűjével és nevettető kedvével ő is, akárcsak barátja, Sebők Zsigmond, a modern magyar gyermekirodalom jeles alakja, felnőtteket és gyermekeket egyaránt akart nevettetni.
Elsősorban humoreszkjei miatt lett az ellentétektől izzó Magyarország egyik legnépszerűbb írója a századfordulón, hiszen az átlag olvasótömeg ezt a könnyed, a bajokat feledtető, szórakoztató műfajt igényelte. Azok is szerették, akiket kigúnyolt vagy támadott, igazán senki sem vette komolyan, de nagyon sokan a magukénak vallották. Gyulai Pál ugyanolyan szeretettel írt róla, mint Ignotus.
„Egymaga népszerűbb humorista volt, mint valamennyi vicclap munkatársa együttvéve… Sipulusz azonban nemcsak a sekélyes kordivatnak hódolt humoreszkjeivel, hanem alapvető alkati sajátosságának, fiatalos jókedvének is.” – állapítja meg A magyar irodalom története (1971) A szubjektív nevettető Rákosi azonban nem annyira szatirikus, mint Mikszáth, azonban humora sokkal urbánusabb. Mindketten a középosztály írói, de Rákosi az osztályából kiesett, kishivatalokba, az újságíró kenyérre jutó úriember kifejezője és szórakoztatója, Mikszáth hőseinek jelentős része pedig a politikai életben még szerepet játszó dzsentri rétegből kerül ki. Rákosi Viktor hősei az egyelőre kényszerből értelmiségi foglalkozást űző deklasszáltak, címereken és ősökön álmodozók. Ezeket a “száműzötteket” megillető részvéttel, rokonszenvvel vette körül. Volt ebben valami a vagyonilag tönkrement ember iránt érzett sajnálkozás, együttérző polgári félelem is. Ezért társul stílusában a humorhoz a líra is. A humorista Rákosi ugyanakkor finom pszichológus, a társadalmi problémák részvevő megértője is.
 
A novellista
 
Rákosi Viktort „Történelmi “emlékgyűjtése ” hozta közelebb a néphez, s bár keveset látott meg a szociális nyomorúságokból, ez a felfedezés is előzménye lett… a népélet valóságát tudományos igazsággal tükröző irodalomnak.” – állapítja meg A magyar irodalom története (1971).
E „történelmi emlékgyűjtés” legszebb eredménye, egyik legnépszerűbb alkotása, az 1899-ben megjelent Korhadt fakeresztek című novelláskönyve (Képek a magyar szabadságharcból. Fiúk és lányok számára), amelyben „1848 hangulatát fogalmazta meg, ahogy az a saját nemzedékében élt, bár jellemzően mindezt megható őszinteséggel és szelíd romantikával tette.” – állapítja meg Ignotus Hugó. Az érdekfeszítő, harmincegy lírai hangvételű kisebb-nagyobb írásban az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc hőslelkű, névtelen kisembereinek állított szép emléket a szerző. Ezt egészíti ki öt novella a Kuruc időkből. Nem véletlen, hogy 1848-49-et idézve Jókai példáját követi. Az erősen hazafias töltetű novelláknak óriási hatása volt a korabeli ifjúságra, a szabadságharc hőseinek, Rákóczynak és kurucainak példájával önfeláldozó hazafiságra, hazája iránti hűségre nevelte olvasóit. A kritika szerint színvonalban csupán Jókai Mór Csataképek című művéhez mérhető.
A kötet novelláiból kitűnik, hogy a humorista Sipulusz egyik leglíraibb romantikus prózaírónk…Figurái csak a mesében és egyszer, valamikor a távoli múltban lehettek hősök, amikor rájuk volt bízva a nemzet sorsa, 1848-1849-ben és a kuruc függetlenségi harcok idején. A nagy dolgokat ugyan mások vitték végbe, a nagypolitikát mások irányították, de ők adták hozzá a legtöbbet, legdrágábbat, vérüket, életüket.
A kötet előszavában a szerző írói szándékát így mutatja be:
 „Évekkel ezelőtt a Hargitán, a nagy székely havason utaztam keresztül. Teljes pompájában állt az erdő, az ég felhőtlen volt s a hálás madarak legszebb dalukkal dicsérték a teremtőt, s mikor lassan kapaszkodtunk felfele, egyszer csak egy sírdombot pillantok meg, korhadt fakereszttel. Azután egy másik sírdomb, harmadik sír…kereszttel vagy a nélkül. A kocsis megemeli kalapját.
         Micsoda sírok ezek?
         Honvédsírok. – Kik vannak alattuk eltemetve?
         Ki tudná a nevüket megmondani? Negyven esztendeje annak, uram! Elestek a forradalomban. Isten nyugosztalja meg őket haló porukban.
         Ámen.
Hallgatagon haladtunk odább, a vadvirágos sírok elmaradtak…
És akkor megértettem, hogy mit mondanak ezek a fakeresztek.
Az ismeretlen hősök, a névtelen vértanúk, a kicsinyek, az elfeledettek emelik fel száraz csontkarjukat… (hasonló látvány Branyiszkón, Tápióbicskén)
És akkor felemelkedtem, levettem a kalapomat és két ujjamat a sápadt holdvilág felé emelve megfogadtam, hogy ami tehetséget Isten belém adott arra fogom használni, hogy az utolsó nemzeti éposz kicsiny alakjainak egy szerény monumentumot fogok állítani. Így született meg ez a könyv…Vannak benne való történetek, poros aktákból egykorú levelek megsárgult betűiből, még élő kortársak szóbeli előadásaiból kihámozva. Vannak benne fantasztikus históriák, melyekkel az akkori emberek szilaj lelkét óhajtottam jellemezni. Némelyik történetbe a magam merész álmait regélem el… Itt ott vidámabb húrok pendülnek meg a mindennapi tábori életnek, a jókedvű, egyszerű katonafiúk, nemzetőrök gondolkodásmódjának ecsetelésére… Szívemből jött. Fogadják a szívükbe.” (Rákosi Viktor Budapest 1899. február 17.)
A könyvben számos, hozzánk nagyon közel álló, erdélyi vonatkozású írás és motívum található. Ilyenek például A priszákai árnyak, a Sír az erdőben, A gyerek, A kis vértanú, Történet, amely álom, A kísértet, A két testvér.
 
A regényíró
 
Rákosi Viktor legértékesebb, igazán komor hangulatú műve az1903-ban megjelent Elnémult harangok című regénye.
Schöpflin Aladár írja e könyvről a Nyugat 1922. 17-18-i számában:
„Az Elnémult harangok az erdélyi nemzetiségi probléma legnagyobb sikerű szépirodalmi feldolgozása a háború előtti magyar közvélemény szellemében… Rákosi Viktor a román tengerben élő és magyarságát küzdve védő magyar szórványok sorsát ragadta ki… az egész erdélyi magyarság szimbólumává nőtt meg az ő kálvinista papja, a fiatal Simándy tiszteletes. Sajátságosképpen a politikai szituáció, amelyből ez a regény íródott nemcsak megváltozott, hanem egyenesen az ellenkezőjére fordult és a regény nem avult el, sőt még szélesebb szimbolikus hátteret kapott.
Az erdélyi faluról szól, ahol a magyarok lassanként kisebbségben maradnak a szaporodó és öntudatosodó románokkal szemben. Nacionalista szorongással veszi tudomásul ezt a történelmi tényt, de a maga korában szinte csodálatos humanizmussal érti meg a nemzetiségek nacionalizmusát is.”
Ignotus Hugó állapítja meg: „Legnagyobb erőfeszítéssel megírt munkája a népismeretet és szociális érzékenységet tükröző Elnémult harangok az erdélyi nemzetiségi problémáról, a magyar szórványok sorsáról.”
A romantikus szerelmi történettel át-meg átszőtt regény cselekménye két színhely köré csoportosul.
Az utrechti diákok című első részben két erdélyi teológussal ismerkedünk meg, akik tanulmányaik tökéletesítése érdekében Hollandiába indulnak.
 
 „A kölni Studentenheim ősrégi olcsó diákfogadó ó-német éttermében két magyar fiú fogyasztotta a fekete árpalevet egy őszi estén. A magasabbik és feketébbik Simándy Pál volt, az alacsonyabbik, egy kékszemű, egérszürke hajú, tömzsi, joviális képű legény, Puskás Gábor. Mind a kettő erdélyi református teológus, Simándy hunyadmegyei, Puskás háromszéki. S miután Nagyenyed gazdag emlőin fölnevelkedtek, most stipendiummal Utrechtbe mentek teológiai tanulmányaikat tökéletesíteni. Simándy, magas, kidudorodott homlokával, nagy kemény nézésű, sötét szempilláktól beárnyékolt fekete szemeivel, vastag nyakával és széles mellével ezt a gondolatot ébresztette a szemlélőben: Még az a fal se szeretnék lenni, a melynek ez a bika nekitámad. Puskás, akinek folyton járt a szája, olyan benyomást tett mellette, mint a komor bikát körülcsaholó kis szürke kutya.”…
Uthrechtben erdélyi barátjuk, Bótai Barna végzős teológus várja őket, aki megismerteti velük új otthonukat. A szerző itt betekintést enged a hollandiai peregrinus diákok életébe. Közülük emeli ki a legkiválóbbat, a főhőst, Simándy Pált, aki tudatosan készül hivatására: a hit és a haza ügyének szolgálatára. Azonban magánéleti válságai, barátja, Bótai halála, szerelmi csalódása (erdélyi menyasszonya férjhez megy, egy holland lány, aki titokban szerelmes belé, öngyilkossága) fokozatosan önmagával meghasonlottá teszik. Az események súlya alatt összeroppan, megbetegszik. Gyógykezelésre Hamburgba utazik. Elhivatottságára első ízben a hamburgi kikötőből Amerikába kivándorló székelyek éneke ébreszti rá.
A 90. zsoltárt, e csodálatos éneket hallgatva döbben rá hősünk arra, hogy neki hol a helye:
“…Egyszerre Simándy keble elkezdett hullámzani, arca vonaglott, eltorzult, s két szeméből kicsordult a könny forró patakja. Aztán összekulcsolta, majd kitárta karjait, s a zokogástól elfulladt hangon suttogta:
 – Hitem, hazám kiált hozzám, nem hallod? Veszendő népem, pusztuló hazám… óh! Értelek, köszönöm Istenem az égi hangot!
… – Világosság és melegség virrad ránk keletről: ott a mi hazánk! Újra élek. Van már célom, van már föladatom: hazamegyünk.”
A havasok közt című második fejezet cselekménye Erdély földjén játszódik le. Színhelye az erdélyi havasok közt meghúzódó Magyar-Garabó, az erdélyi szórványtelepülések szimbóluma, Bod Péter ősi temploma és harangjai a sokat szenvedett Magyarigenre is utalnak.
A kitűnő bizonyítvány, amellyel Simándy visszatért Erdélybe, a fiatal papot feljogosította volna arra, hogy Kolozsvárt telepedjen le, káplán vagy hitoktató legyen. Ő azonban Magyar-Garabó szegény eklézsiáját választotta, ahol “immár kizárólagosan a két nagy ideálnak szentelheti magát: a hitnek és a hazának.”
 
“Simándy Pál tudta, hogy mit cselekszik, mikor a magyargarabóiak meghívását habozás nélkül elfogadta. Erdélyi fiú volt. Hunyad vármegyében született s ott töltötte gyermekéveit, ami annyit tesz, hogy a régi dicsőség képei, emlékei már legzsengébb korában belevésődtek lelkébe. Ő, a késő ivadék, már romok közt jött a világra. A szétzüllött magyarság romjai közt… Százával, ezrével látott magyar típusú, magyar nevű parasztokat, kik elvesztették őseik nyelvét, őseik vallását s lelke kínosan vonaglott, mikor látta, hogy e tömegek immár idegen eszme, idegen nemzet szolgálatába hajtották erejüket, s magyar öntudatuknak utolsó szikrája is kihamvadt bennük.
S a-mint nőtt-nőtt, lelkébe nőtt egy bús kép a szomorú, a beteg, a szenvedő Erdélyről. ” …
…“Ott volt tehát Magyar-Garabón , a havasok közt, Bod Péter, a híres tudós református pap eklézsiájában…A patak egyik partján, magas dombon, állt a kétszáz éves református templom, tornya tetején a csillagos buzogánnyal. Csakhogy mikor küszöbét a külföldi akadémiákon tanult Bod Péter taposta, még akkor e völgyben magyarul dicsérték az Istent…”
Itt lát hozzá nemes hivatásának teljesítéséhez, a maroknyi református gyülekezet fáklyája, “a magyarság megmaradásának végvári vitéze akar lenni. “ Bízik abban, hogy ha emberfeletti küzdelmek árán is, megvalósítja célját: a pásztor nélküli és uraitól magára hagyott kis református gyülekezetet össze tudja fogni, vissza tudja téríteni a kálvinista hitre. Igét hirdet és magyarul tanítja a gyermekeket. A tudatosan elbutított, babonás nép azonban jobban hisz a vallási külsőségek csodatevő erejében, védőszentjének az ortodox pópa kieszközölte segítségében, mint a tiszta, őszinte imádság erejében.
A bepezsgőzött ortodox pópa szemébe mondja ezt a rideg valóságot:
Én tudom, hogy nem vagy közönséges legény, minek jöttél hát ide, az Isten háta mögé?…Én mondom neked, bolond vagy, ha itt ülsz…Itt már nincs mit tenned. Itt én parancsolok. A butaságnak nagyobb ereje van, mint az okosságnak. A mi népünk elmaradt, tudatlan, babonás. Ez az én erőm, ez az ő ereje, mellyel rátok fekszik, kik az Egy Élő Istent imádjátok és semmi mást…”
Simándynak valóban csak egy eszköze van: az egy Isten imádása és személyes példája. Sorsát az pecsételi meg, hogy beleszeret Todorescu ortodox pópa leányába, Floricába, ennek ellenére annak apját, aki a bukaresti liga fizetett ügynöke, a titkos nemzeti komité tagja, “a havasi oláh konspiráció vezére”, feljelenti a főispánnak.
A főispán, Zágoni Albert gróf azonban nem ad hitelt szavainak, a pópát hűséges emberének tekinti.
 
“…Ugyan fiatalember, pap létére hogy hihet el ilyen agyrémeket? Hiszen azért, hogy maga előre menjen, nem kell ilyen meséket kitalálnia. – szólt a főispán – ….Badarság. Todorescu a legmegbízhatóbb emberünk. Mindig beszállítja híven, egy szálig a voksait…Az installációmon ő mondta a vidéki papság nevében a beszédet, olyan hazafiasat, hogy már szó van arról, hogy kitüntetésre terjesszék föl… – Örokké a református papokkal van bajom. Micsoda nyughatatlan vérű, megférhetetlen emberek maguk. Több bajom van magukkal, mint az oláhokkal… Azt ajánlom magának, hogy menjen haza, és húzza meg magát.
…Simándy pedig szó nélkül kitántorgott. Súlyos ütést kapott. Egy világ omlott össze benne. Hite a hazában, hite az államban.”
Miután megtudta, hogy kedvesét az apja Bukarestbe vitte, betelt a pohár, Simándy tiszteletes sorsa végleg megpecsételődött. Még csupán egy biztos pont van számára a földön:
“Ha mindenben csalódott is, az Istenben nem csalódott. S homályosan derengett benne, hogy van egy pontja a földnek, hol neki kötelessége az Isten dicsőségét hirdetni.”
A feltámadás esti harangzúgásban tér vissza a székvárosból falujába.
Szomorúan kellett tapasztalnia azonban, hogy református hívei hűtlenek lettek ősi templomukhoz, hitükhöz: az ortodox templomba mentek a feltámadást ünnepelni, ahol “az aranyos ruhájú pap” köré gyűlve ünneplik a feltámadást:
 
“Közben zászlókkal, kettős keresztekkel, égő gyertyákkal megkerülték a templomot, s a föltámadás ünnepi himnuszának hangjai betöltötték a völgyet, s a komoran alátekintő bércek tetejéig verődtek…
… S ekkor a hallgatag templom összedőlt kőkerítésén egy tépett alak jelent meg. Kiterjesztette karjait és belekiáltott a hasadó hajnalba:
– Légy áldott, hatalmas Isten, ki megteremted a világosságot! A sötétség a tietek volt, hagyjátok nekem a világosságot! Jertek, imádjuk az Urat!”
Ezzel a torony alá rohant, s egyszerre megszólalt Bod Péter hatalmas szavú öreg harangja, s vele a kisebbik harang. Végigkongott a völgyön, s hosszú, mély zengése, mintha zokogás volna…A pap húzta, szakadatlanul húzta…Homlokát elborította a verejték…És nem jött senki…A magyarok ott térdeltek a fatemplom körül és az oláh pap aranyos ruháját csókolgatták…És egyszerre egyet roppant valami…a kötelek elszakadtak. A harangok ércnyelve egyet-kettőt kondított még, egy darabig rezgett még a hang, aztán vége…
A harangok elnémultak. A pap ott állt egy darab rothadt, véres kötéllel a kezében. Meghalt az Isten!
A pap egyet lépett, aztán elesett, összedőlt, leomlott, s hatalmas koponyáját egy éles kőbe ütötte.
Az oláhok mentek hazafelé, arra, a magyar templom mellett. Egyszerre csak néhányan megálltak. – Te, Petru, nézd-e, a magyar pap ott fekszik a temploma előtt. – Nagyon be talált pálinkázni a szent húsvét tiszteletére.
Sára néni sietve tört át a tömegen s nehézkes kocogással ment föl a templomajtóhoz. A parasztok látták, hogy ráborul a gazdája testére és keservesen zokog.
– Te Petru, ez alighanem meghalt.
Mind levették a süvegüket és bátortalanul közeledtek. De egyszerre félresompolyogtak az útból. Úr jött gyors léptekkel: a vén Zalathnay.
Látták, hogy letérdel a pap mellé, fölemeli a fejét és megnézi. Aztán fehér kendővel letörli arcát, s homlokát megcsókolja. Aztán leereszti lassan a földre és görnyedten utána hajol. Imádkozik. Vagy tán sír… Aztán fölkel, körülnéz. – Oláhok, vigyétek a holttestet a házába.
És lehajtott fővel ment Bod Péter ősi templomának utolsó papja után. ”
 
Az elnémult harangok üzenetének tovább élése
 
Az Elnémult harangoknak óriási hatása volt az olvasókra korában és az 1918 utáni Erdélyben is, ahol felgyorsult a kisebbségbe került magyarok elnemzetietlenítése.
Többek között ezt igazolja Pomogáts Béla megállapítása: „Reményik Sándor Atlantisz harangoz című verse Rákosi Viktor egykor igen népszerű erdélyi tárgyú ( a magyar falu lassú pusztulását megörökítő) regényének, az Elnémult harangoknak a szorongásos közérzetét idézi fel.” (Helikon, 2008./8.sz.)
Fényesen bizonyítják eztReményik Sándor alábbi sorai is, az Atlantisz harangoz című, 1925-ben megjelent verseskötetének ajánlásában:
 
 „Rákosi Viktor elnémult harangjait vettem elő sok esztendő múltán… Mi megértük a költő lázálomnak hitt látását százsorosan meghaladó valóságot. Transzszilvánia elsüllyedt és harangjai elnémultak. De a valóság kegyetlen regénye nem itt végződik. Isten különös kegyelméből elváltozott, elfinomult, átszellemült hangon az »Elnémult harangok« újra megszólaltak a mélyben. Azóta egyre szólnak. Atlantisz harangjai: gyászban győzelem. Atlantisz harangjainak harangjátékából egy pici lélekharang ez a könyv. 1925. Mindszent havában”
 
Reményik Sándor: Atlantisz harangoz
 
„Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Elmerült székely falu hangja szól
Halkan, halkan a tengerfenéken.
Magyar hajósok, hallgatózzatok,
Ha jártok ottfenn, fergeteges éjben:
Erdély harangoz, harangoz a mélyben.”
 
Az Elnémult harangok témájának továbbélésével kapcsolatban VetésiLászlóállapítja meg egy nagyobb, a Művelődésben megjelent tanulmányába, hogy „Az erdélyi magyar népi felszámolást, a pusztulást rögzítő jajszó-irodalom…nemzeti lelkiismeret-irodalom” megszületésének korai előzménye, elindítója Rákosi Viktor 1903-ban írt Elnémult harangok című regénye. E téma első erdélyi feldolgozója Nyírő József (Néma küzdelem, 1940), folytatói, követői Makkai Sándor, Bözödi György, Ignácz Rózsa, Szabó Dezső, Wass Albert, a XX. század második felében Sütő András, Bágyoni Szabó István.
 
 Az utókor értékelése:
 
Ignotus Hugó, Nyugat, 1923. 19. szám Nekrológ
„Rákosi Viktor mondanivalójánál becsesebb, maradandóbb, jogcímesebb a mód, ahogyan ír, s a lélek, mely áthatja…A lélek pedig, amely belengi minden írását…mintegy túlorgonálja a törékenységet: valóban a bús magyar lélek.”
„Rákosi Viktor valóban úgy ír, mintha írna egy francia író, ha magyarnak születik, ebben az utána bekövetkezett nemzedékből csak Heltai Jenő hág nyomába és néha Molnár Ferenc. …krisztusivá nemesedett lendülettel dolgozott, küzdött és utolsó leheletéig nem hagyta magát. Dolgozni, küzdeni nem hagyni magunkat!
Életében nagyon népszerű volt, még utána is jó ideig, tulajdonképpen ma is helyet érdemelne legjobb és főleg legmulatságosabb műveivel az irodalmi köztudatban.
Amikor 1923-ban meghalt, egyformán gyászolta mind a hivatalos ellenforradalmi sajtó, mind a Nyugat.”
A szocialista-realista irodalomtörténet vagy agyon hallgatta vagy szidta, nacionalistának, sovinisztának nevezte Rákosi Viktort. Legjobb műveit olvasva azonban megállapíthatjuk, hogy nacionalizmusa hazája önzetlen szeretetét, sorsa iránti aggodalmát fejezi ki, ami nem róható fel az írónak. Nyilvánvaló és érthető, hogy fáj neki az erdélyi magyarság fokozatos elszórványosodása, háttérbe szorulása, azonban nem elfogult nemzetével szemben: látja és feltárja bűneit, észreveszi, hogy az úri világ nem törődik saját népe sorsával. Bizonyos mértékig megérti a nemzetiségek keserűségét is, látja azt, hogy a magyar szegény épp oly elnyomott és megtévesztett, mint a vele együtt élő román.
 
Schöpflin Aladár:
„Álláspont dolga, hogy milyen kritikát alkalmaz valaki Rákosi Viktor művei fölött, de azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy írni tudott, elbeszélni frissen, jóízűen, zamatosan, tele élénkséggel, szuggesztív módon.
Ez a pompás adomány nem hagyta el.”
 
Hegedüs Géza:
“Tulajdonképpen ma is helyet érdemelne legjobb és főleg legmulatságosabb műveivel az irodalmi köztudatban.” (A magyar irodalom arcképcsarnoka)
 
“Rákosi Viktor halálával nem szakadt lék a világirodalmon. De a magyar géniusz lefelé fordítja fáklyáját.”
(Ignotus Hugó nekrológjából)
 
 
Nagyenyed,
2010 szeptemberében, az író születésének 150. évfordulója havában

 

Fotó: Admin