Az 1849. január 8-án kezdődött vérengzés ártatlan áldozatainak emlékére.

A sok vihart átvészelt „álmodó és nagyra törő város” az évszázadok folyamán „Ötször, ha nem, hatszor pusztult el, hogy csak kövei maradtak és eltipratlan lelkisége, mely ha minden veszett is, a kövekből mozdult ki, sugárzott fel mindig újra.” – írja Berde Mária Enyed című monográfiájában.

 Áprily Lajos, aki tizenhét évig a Bethlen Kollégium tanáraként e város polgára volt, városképében írja:

„Ha Erdély a hagyományok földje, ez a kicsi város az erdélyi hagyománysűrűség városa. A történelmi levegőnek ez a nagyobb sűrűsége, ez az erős múlt-íz fogja meg azt, akit a sors a lélek fogékony korában esztendőkre ideplántált. Aki múltat és lélektörténetet egy szűk keret egységébe foglalva nagyon erősen akar élni, telepedjék meg Enyeden.”

A 165 évvel ezelőtt, 1849. január 8-án kezdődő vandál pusztítás, amelyet Kossuth Lajos is megkönnyezett, romba döntötte a virágzó Maros parti színmagyar települést. Templomait, Kollégiumát, házait felégette, vagyonából kifosztotta, több mint nyolcszáz polgárát elpusztította, másokat menekülésre kényszerített.

A tragédiát átvészelt enyediekhez intézett üzenetében írja Kossuth: „Enyednek fel kell épülnie és szebb lesz, mint volt, mert Enyed nagy hivatással bír Erdélyben.” Az életben maradt „jó enyediek” meghallgatták a buzdító szavakat, lassan megindult az élet az üszkös romokon. Halottait megsiratja, eltemeti, és építkezni kezd, a romokon új életet teremt.

1853 májusában, amikor Jókai első ízben látogatott Enyedre, a város még romokban állt. „A képzelet megtagadja a színeket a rajztól, és lelkem fél visszagondolni rá.” – írja enyedi tudósításában. A nagy író „leégett, romos, lakatlan házakat, kormos falakat, gyom felverte udvarokat, az ablakokon kikandikáló, embermagasságra nőtt dudvát” lát… – olvasom Vita Zsigmondnál.

E nyomasztó kép mögött azonban az író megsejti a jövőbe vetett hit, az újrainduló élet jeleit: „nagy áldás az égtől, hogy az emberek feledni tudnak, s hogy a sírokon is szabad virágnak nőni. Egyébiránt az ittlakók azt állítják, hogy Enyed már nagyon sokat épült.”

A sebek begyógyulásával párhuzamosan alakul ki Enyed, még ma is meghatározó városképe.

1850-től Vajna Antal és Mihályi Károly kollégiumi professzorok áldozatos munkája nyomán fokozatosan megindul az élet Bethlen Kollégiumban is, 1858-ban Gáspár János igazgatóságával megkezdi munkáját a tanító-és kántorképző; 1862-ben teológiai és jogi karral bővül Bethlen Gábor iskolája; Mikó Imre, a kollégium véndiákja, majd főkurátora nagylelkű adományával megalapozza az elpusztult kollégiumi könyvtár helyett a mai Bethlen Könyvtárat; gazdagszik a híres természetrajzi és történelmi gyűjtemény is.

Ezért írhatja Berde Mária e korszakról: „Itt sarjadhatott ki ismét új és új nemzedéke annak a Bethlen-ifjúságnak, melynek tagjaiból ötnek van ma szobra a szegedi Pantheonban, és akikből ma is tízen ülnek magyar és román egyetemi tanszékeken. Ahogy reformát püspöke sem volt Erdélynek egyetlen kivétellel, ki nem a Bethlen-kollégiumban növekedett…az élet újra elindult, és a XIX. század második felében meghozta a város számára mindazt, amit egy megyeszékhely a béke éveiben elnyerhetett.”

1878-ban átadják Alsó-Fehér vármegye első közkórházát (melynek berendezéséhez Blaha Lujza enyedi fellépésének bevételével járult hozzá); 1884 októberében, Jókai második enyedi látogatásáról írja: „… a város egészen újjáépült, készen állott – már egy éve – az új városháza (dísztermében rendezik tiszteletére a fényes bankettet), s épülőfélben volt a kollégium új, főépülete.” A neoklasszikus keleti szárny 1885-1889-közt fel is épül, és a református vártemplom mellett a város szimbólumává vált és ma is az.

A polgári életforma kibontakozásának jele a számos intézmény, szervezet, társaság létesülése: a Nagyenyedi Daloskör, az Iparos Önképzőkör, a Szabad Líceum, a szegény tanulókat segélyező kör, a Fillér Egylet, a Minerva Egylet, a Római Katolikus Oltáregylet, a Szentlélek Társulat, a Kossuth Lajos Asztaltársaság, a Magyar Kaszinó, a Függetlenségi és a 48-as Kör, az Önkéntes Tűzoltó Egylet, az Erdélyi Kárpát Egyesület fiókszervezete, a Lövész Egyesület, a Sport Egylet; népszerű újságok kerülnek ki az enyedi nyomdákból, a Közérdek, Alsófehér és az Enyedi Hírlap.

A szellemi felvirágzás mellett a XIX. század utolsó évtizedeiben tovább folytatódik az építkezés, amelynek célja a megyei adminisztráció szükségleteinek kielégítése, az iskolahálózat bővítése, a kisipar, mezőgazdaság, kereskedelem fejlesztése.

Ennek következtében fokozatosan új városszilüett alakul ki. Felépül a Baromvásár (Ecaterina Varga) utcában a Pánzügyigazgatóság hatalmas épülete (napjainkban üres, az enyészet jeleit mutatja az arra járónak), az Állami Fiúiskola (üresen áll, eladó) , a Polgári Leányiskola (ma Titu Maiorescu Líceum) , a Vincellérképző (Tüdőszanatórium) impozáns épülete, a Szentkirály (Ion Creanga) utcában 1901-ben Alpár Ignác tervei alapján az új, Rákóczi-stílusú Vármegyeháza (napjainkban az Avram Iancu Nemzeti Kollégium), a Búza piacon (Cuza Voda) az Állami Leányiskola Ovidiu Hulae Általános Iskola), a Kossuth Lajos, később Magyar (Transilvaniei) utcában az impozáns Szeidl hotel és étterem, (kihasználatlan) a Posta és a Kultúrmérnökség (az utóbbi üres, eladó) épülete, a Pataksoron az új gőzfürdő (ma szórakozóhely), a Szénatéren (Malom utca) emeletes óvoda (részben üres, a csendőrség lakja egy részét) épül; a 70-es évek végén felépült a Magyar Királyi Országos Fegyintézet, mellette a Királyi Járásbíróság épülete kap helyet; Kowrig Tivadar nagykereskedő anyagi áldozata révén tornyot kap a római katolikus templom, az Alsó Porond (Simion Barnutiu) utcában görög katolikus (ma ortodox) templom és új zsinagóga (elhagyatott, üres) épül. A Felszeg (Mărăşeşti) utcában Winkler Albert női és férfi kolerakórházat létesít. Fellendül a polgári építkezés is, amelynek maradványai még ma is hirdetik az egykori jólétet a Vártéren, az egykori Kossuth, Magyar (ma Transilvaniei) utcában, a Szentkirály utcában, a Miriszlói (Bethlen Gábor) utcában és másutt.

Jóllehet a Magyar Állami Vasutak Tövisen és Kocsárdon kialakított két vasúti csomópontja elvágja Enyed iparát a módosabb piacoktól, mégis jelentős ipari létesítmények működnek a Fegyházban, megkezdi termelését a diesel-rendszerű villanytelep, felépül a közvágóhíd, a jéggyár, a vasút számára (üresek) talpfa telítő telep létesül, híresek a Lingner-féle dobozgyár (étterem, lakóház) a Bálint-féle szőttes-gyár (Járásbíróság) termékei, rendkívüli módon fellendül és virágzik a kézműipar, a malomipar, a szőlőművelés. A város életében jelentős szerepe volt a az 1910-ben Enyedre telepedett bajor Fischer Lajos oltványtelepének 3711 katasztrális holdon, mely fogalommá vált a kertészkedők körében (feldarabolva, részben visszaszolgáltatva, eladva) Híres pénzintézetek működnek Enyeden: a Kisegítő Bank, a Gazdasági Bank, az Agrár Takarékpénztár.

Tökéletesedik a város infrastruktúrája. Varró László polgármester és Winkler Albert városi főorvos munkájának nyomán korszerűsítik Enyed fontosabb utcáit, ahol gyalogjárókat képeznek ki, a Kossuth utcában, a város korzóján a kiöregedett gesztenyefák helyett akácsort ültetnek, tovább építik a már korábban létesített sétateret (az Erzsébet sétányt), ahol teniszpálya, cukrászda létesül, itt épülnek fel Váró Ferenc és Szilády Zoltán kollégiumi professzorok villái, a Kápona dombon felállítják a Diákemlékművet.

„És ha Enyed utcaképéhez ősidők óta tartozik hozzá a városba belovagló átalvetős havasi amazon…a cărbun-t kiabáló szenesmokány, a kackiás torockói meg a sudárszép bükkösi cselédlány, rövidesen és simán beilleszkedik e különlegesek közé az útkaparó fegyencnép…” – jegyzi fel Berde Mária.

„Az enyedi fin de siécle, melyet 1914-ig kinyújthatunk, valódi Halál fiai fejezet…” – állapítja meg Enyed monográfusa: A Törvényszék Gyulafehérvárra költöztetésével megkezdődik a fokozatos leépülés. A kollégiumot is nagy veszteség éri: megszűnik a jogi fakultás, majd 1896-ban a teológiát Kolozsvárra helyezik át…

Az igazi nagy, tragikus fordulat a város életében azonban 1918 után kezdődik. Az első legnagyobb érvágás 1929-ben következik be, amikor a több mint másfél évszázadig, 1756-tól Enyeden működő Alsó-Fehér vármegye székhelyét Gyulafehérvárra helyezik át.

Ennek következtében fokozatosan elszíntelenedik, elnéptelenedik a város: „Üres lakóházak, szegényedő forgalom.” – írja Berde Mária. Habár a változó időkkel megváltoznak az etnikai arányok, „az álmodó és nagyra törő” kisváros magyar jellegét még sokáig megőrizte, hála három magyar templomának és napjainkban felújítás alatt álló Kollégiumának.

Az enyedi születésű Makkai Sándor, Erdély jeles püspök-írója Séta bölcsőhelyem körül című emlékező esszéjében írja: „…a várfalon kívül vasrácsos sírkert sötétlik, melyben az enyediek tudomása szerint az 1849. január 8-án elpusztított város halottai pihennek. A kollégium diáksága minden évfordulón ki is világítja a sírkerttel szemben lévő ablaksorait s szépen zengő szónoklatokkal és dalokkal emlékezik a vértanukról.”

A mai enyedi magyarok, e hagyományhoz híven minden év januárjának 8. napján ökumenikus istentiszteleten emlékeznek a város ártatlan áldozataira és koszorúikat elhelyezik a sírkert felújított emlékfalánál.

Adja Isten, hogy még sokáig legyenek emlékezők Enyeden!

  A Bethlen Kollégium a vérengzés után.

Józsa Miklós

Jékely Zoltán: Nagyenyed, 1850

Üszkök között port verve, átkozódva,

dögletes, füstös szél dudált;

Vajna Antal és Incze Dániel úr

így tölték ott az első éjszakát.

„Fejedelmünk legyen a közbejáró

fohászkodék a két bátor tanár – ,

ő menjen el a Csillagok Urához

s esedezzék dicső lábainál.

Mert háromízben zúgott ránk az átok,

romban hever a szellem csarnoka;

mondja meg ott a csendes-szavú, bátor:

ha tűrte mindezt, Ő is az oka!

Hát ezt érdemli ez az árva nemzet,

hogy fája ne gyümölcsözzék soha,

s hogy bár kiömlött véréből teremnek,

másé legyen a bor, a gabona?

S a könyveket, melyeket úgy hozának

száztornyú városokból fiai,

kódexeket, mappákat, bibliákat

írástudatlan horda írtsa ki!

Ideje már, hogy lássa tévedését

(– Nagyságod mindezt bátran mondja el – )

hogy porbasújtott skólánk építését

utólszor még nevében kezdjük el…”

Így szóltak ők. Eloltották a mécset;

földre hevertek, mint a katonák.

Pokrócukból gyilkos sötétbe néztek,

imádkoztak s álmodoztak tovább.

1937