Nagy enyediek vallomása városukról

Már itt az erdős völgyszoros, amelynek hadállásaiból Básta kicsalta, Erdély sorsát eldöntő ravasz mozdulattal Mihály havasalföldi vajda seregét. Már itt futunk a drága kollégiumi szüretek emlékét idéző miriszlói szőlőhegy alatt. Balról ideint a honfoglaláskori sírokat rejtő gombási hegy a Magurával. És itt a síkon álltak régi enyedi majálisok kidöntött tanúi: a Holtmaros óriási tölgyfái. Jobbkéz felől a Bükkös erdős hosszú vonala fut a vonattal versenyezve előre. Ahol az erdős éken túl gyümölcsösök felett hullámozva szalad, s azután megtörik és karódárdás lejtőkkel és teraszokkal lehajlik a völgyre, ott áll – most még csak háttal fordulva felénk – a város szőlős és temetős öreg hegye: az Őrhegy. A kálvinista templom fényes toronygombbal bukkan ki alóla. És a bástyákkal kerített templom köré tömörülve, fő útereit Gyulafehérvárnak, Torockónak, Felvincnek és Csombordnak szalasztva, erős idegekkel kötve bele magát Erdély életébe, a kora-tavaszban ott lélekzik a város.

Egylovas, lassú fiáker ringat be a ritka népességű főutcán az állomástól a kollégiumig és onnan a régi Kápolnadombig emelkedő tanárok-utcájába. Meg tudnád-e állni, hogy az újralátás első öröme és kézfogása után az enyhe napsütésben fel ne menj a tanári kertek mögött, és szét ne nézz az Őrhegy szélben borzolt ormáról a hegyek felé és a vizekkel csillogó völgybe?

A nap már a remetei sziklák felé közeledik s a felhőszakadékokon át archaikusan ömlő, szélesedő alsóküllőkkel ereszkedik a földre. A régi kollégiumi erdőkből a felsőorbói részen a Bethlen-fa óriása kiemelkedik a fényességben. Ha fehérvári palotájából estefelé nyugatra nézett, ezt a lilába mélyülő pompás hegyvilágot, az erdélyi tündérkertnek ezt a zordon ékességét éppen ilyennek láthatta Bethlen Gábor. Opitz Márton is, európai hírű költőprofesszora, Zalatnára és elmúlt római dicsőségre gondolva, ebben a felséges naplementi színjátékban gyönyörködhetett. Az Erdélyi Érchegységnek ebben a Marosvölgyre néző szirtes oromsorában, a Kecskekőben, a Csáklyában, a Remetei sziklaszoros falaiban, a messzirelátó kopasz Pilis-tetőben és a Székelykőben, Jókai „holdszigetének” ebben a különös szépségű darabjában.

Városkép ez? Ez a havasok képe de együtt él az enyedi ember életével. A kollégium diákja reggel erre a képre tárja ki a felsősori ablakot, a Várszeg-utca sétálóját ez a színeiben változó hatalmas külső keretezés állítja meg; a kiránduló Intregáld dúsan termő gyopáraira és a Csáklyakő messzire illatozó nárciszaira gondol. Aki pedig fenn a temetőben régi kedvesek és súlyos nevű professzorok sírját keresi, az omladozó sárkövek betűiről a látóhatáron hegyekbe kristályosodott örökkévalóság felé fordítja a szemét.

Lenn az áldott termékenységű Marosvölgy s vele szemben, Torockó és az aranybányavidék irányában, a hegyeknek ez az ősi panorámája: ez az a keret, amelyben a sűrűmúltú kisváros élete kialakult. Amerre nézel, sorsról és történelemről vall a völgy. De sorsról vallanak a hegyek is. Amott a Csáklyakőn belől, a Parãul Turculuiban valamikor Hóra és Kloska népe gyülekezett vészes hasvasikürtjellel a völgyekbe-zúdulásra. Jobbra pedig a Székelykő mellől, azon a magas gerincen nyargalt le hajszás lovon a hidasi pór, akinek híradására a Maros túlsó partjáról megindult, a kemény januári jégen átkelt és a Szentkirály utcán át a gyanútlanul alvó városra tört Axentie tribun pusztító tábora.

Ha Erdély a hagyományok földje, ez a kicsi város az erdélyi hagyománysűrűség városa. A történelmi levegőnek ez a nagyobb sűrűsége, ez az erős múlt-íz fogja meg azt, akit sorsa a lélek fogékony korában esztendőkre ideplántált. Aki múltat és lélektörténetet egy szűk keret egységébe foglalva nagyon erősen akar élni, telepedjék meg Enyeden.

Tizenhét esztendeig laktam ebben a dús hagyományú és dús gyümölcstermésű kisvárosban, a legszebb jonatán- és pónyikalmák és a legpompásabb szőlők és borok istenáldotta földjén. Ezer és ezer gyermeki szemen át nézve a világot, felfokozott örömmel éltem át a barackvirágszagú őrhegyi tavaszokat és a kollégiumi erdők, meg a Szabaderdő városig-világító őszeit. Éltem az enyedi jelent és könyvtári kötetek, iskolai gyűjtemények és kirándulókedvű geológus- és történelemprofesszorok társaságában éltem az enyedi múltat.

Tudtam, hol van a kollégiumi erdő alsó őrházánál a régi tengerhatár. Herepei professzor úr régi kövesedés gyűjteménye mitológikus őstörténeti korokba világított. Skythák és dákok után római élet volt itt, – a rómaiak városát Bruclának hívták. A magyar honfoglalás után jó 300 esztendővel szász települők jöttek, a váras templomépítkezés, a Varcagás-utca (Swarzegasse ), a Frankut gyümölcsös határrész neve (Frauengut) és mások, akárcsak a kolozsvári Házsongárd, a német település emlékei. A régi erdélyi Strassburg emlékét (ez volt a város német neve) már csak oklevelekben találja meg a kutató. A XVI. század előretörő kálvinizmusa, mint Kolozsvárt is, eldöntötte a város teljesen magyar irányú fejlődését.

A középponti, irányító marosmenti élet, a történelem fősodra nem itt ás magának medret, hanem innen egynapi járóföldre, a fejedelmi Gyulafehérvárt, a püspökség és a káptalan közelében. De az enyedi öbölben is ott lüktetnek az erdélyi sors – sokszor halálos ölelésű – hullámai.

Enyed történelmi sorsa több felvonású vér- és koromszagú tragédia. De a tragikus vonal mellé, mely a XVII. századtól fogva mélyül, felvonul és végzetes megszakadások ellenére is egyre magasodik a város szellemi életének ritka nemességű hőskölteménye. Várost mondtam, de mondhattam volna kollégiumot is.

Amikor Bethlen Gábor a gyulafehérvári iskola megalapítása után hét esztendővel meghalt, nem sejthette, hogy 33 évvel később Enyed fogja folytatni azt a munkát, melyet a fejedelmi lélek az erdélyi művelődés megépítésére – több intuitív bölcsességgel és jövőbelátással, mint iskolás tanultsággal – megálmodott.

1658-ban, a török-tatár fergetegben Enyeddel együtt Bethlen fehérvári sírja is elpusztult. Élete dédelgetett művét, legnagyobb szellemi alkotását: az Iskolát később a csendesebb Enyedre telepíti át Apafy Mihály. Ettől kezdve a város története egy a kollégium történetével. A város vére reáfreccsen a kollégiumra és a kollégium dicsősége besugarazza a várost.

Városképet kellene adnom, s minél többet foglalkozom vele, annál jobban érzem, mennyire a tanári szállás és a kollégium ablakaiból láttam ezt az életet. De bizonyos vagyok benne, hogy ez a szemlélet sem egyedül az enyém. Fényesebb korok professzoraiban, kollégiumi és vármegyei nagyságok kortársaiban sokkal fokozottabban és önérzetesebben élhetett és érvényesülhetett.

Nem tudom, volt-e még fejedelmi fundációja a világnak, amelynek fizikai bőségéből háromszáz esztendőn keresztül annyi erkölcsi és művelődési áldás fakadt, mint a Bethlen-kollégiumból. Háromszék havasáig ellátszott ez a székely fiúkat hívogató magas kollégiumi homlok és a szellem messzire futó finom idegszálain a nyugat büszke protestáns fényforrásaival tartott magát termékenyítő érintkezést. Volt szolgadiákja és grófi sarjadéka; a szegény Kőrösi Csoma Sándor és a történelmi fényességű nevet viselő Kemény Zsigmond báró között a diákoknak mennyi ezre nőtt fel ebben a fejedelmi és mégis demokratikus levegőben.

Egész Erdélyországra és a tőle elszakadókon át Erdélyen túlra is kisugárzott a százados csodatevés ereje, amely a szántók, a kaszálók, a szőlők és a hegyeket borító erdők termését megújhodásokra kész szellemmé tudta értékesíteni. A szegényen és szűkölködésben nevelkedett Bethlen Gábor legfejedelmibb cselekedete volt ez az alapítás. Magvető mozdulatának ehhez a nagyszerűségéhez az a megragadó tette is hozzátartozik, amellyel – kicsi Erdélyben, a harmincéves háború szellemtapodó korában – elrendelte, hogy a főiskola teológiáját végzettek a szellem jogán nemesi rangra emelkedjenek és ezt a nemességet utódaik is megtartsák.

Az első nagy korszak alakjai, Alstedius és Bisterfeld, Piscator és a kolozsvári sorsába száműzött Apácai Csere János még nem tartoznak ennek a városnak a képéhez. De „holtig nagy haszonnal tanító” professzorok sorában hadd sétáltatom meg a bástyák körül a piactéren Csernátoni Pált és Dézsi Mártont, új filozófiai és teológiai eszmék kemény vitákba szálló bajnokait. És hadd állítsam meg a sort tudós Pápai Páriz Ferencnél abban a pillanatban, amikor 1704 virágvasárnapján sírva hajtja le nagyfürtű professzor-fejét Rabutin és csatlakozó csőcselékének szellemirtása, a felperzselt és rombazúzott kollégium felett. A brit fülekig ható fájdalmas kiáltásával ő lesz – angol pénzen – az iskola második fundátora. A virágvasárnapi pusztulás gyászát és a városért elesett diákok dicsőségét a kollégium múzeumában feliratos emlékkő őrzi. Spártai férfiasságú hang hirdeti rajta, hogy fiai a vérhullatás legmagasabb törvényének engedelmeskedtek: Supremae legis subscribentes.

És a megújult életű században ott botanizál a tavaszi hegyek alján Benkő Ferenc, a jénai természettudományi társaság tagja, az első magyar múzeum megalapítója. Nagyálmú diákok járják megtermékenyült lélekkel a várost és ülnek feszülten a nagy auditóiumban: Báróczy Sándor, Naláczy József és Barcsay Ábrahám. Néhány esztendő még és a bécsi testőrségből küldözgetik újhangú leveleiket a honi magyar íróknak. Ott hallgatja Hegedüs tanár úr régi-történelemért lelkesedő előadásait a lázas szemű székely fiú, aki ha felmegy a hegyoromra, messzenéz. Esztendők múlva visszatér ide és innen vág neki szíjas akarattal a leghősiesebb elszántságú magyar útnak Kőrösi Csoma Sándor. A Burgnak nevezett mágnás-kúriából halavány fiatalember jár fel az iskolával szemközt emelkedő professzori házba, és arról beszél, amit Köteles tanár úr filozófiai órái érleltek meg benne. Kant keményen csengő neve tér vissza a beszélgetésben és különös magyar szavak az anyanyelven tanított bölcselet prelectióiból. Ez a diák: báró Kemény Zsigmond, a tanár pedig, az ifjúság szellemi fejedelme: Szász Károly, a legidősebb. A csombordi hídon át Bolyai Farkas is ide érkezett falusi szekéren kollégiumi stúdiumokra és tűzeszével bámulatba ejti tanítóit. Barabás Miklós a kollégiumi coetusban még quodlibet-et rajzol, de lesz idő, hogy sok más híres alkotása mellett a nagy fejedelem képét fogja megfesteni. Jancsó Pál itt szövögeti a magyar színészet első álmait.

A század közepéig emelkedő kor nagyjait, akik a kollégiumnak és városának lélek- és eszmetartalmat adtak, ez a sűrű írás nem is akarhatta hiánytalanul felsorolni. De Zeyk Miklós és Mihályi Károly professzorok neve mégse maradjon megemlítetlenül.

A fejedelmi kertre ismét jégverés érkezik. 1849. január 8-án leégett utcasorokkal, feldúlt kollégiumával és közel 1000 vértanújával hozza meg a város, a múzsák álmodó és nagyra törő városa, az erdélyi sors legvéresebb áldozatát. A kollégiumi könyvtár megmenekült 300 kötetéből az egyik ma is ennek az iszonyatnak a kormától fekete. És hadd boruljon le a tisztelet a két kemény professzor: Vajna Antal és Incze Dániel emléke előtt, akik a lidércnyomásos csendesség után újra megkezdték az üszkös falak között az élet toborzását.

 Erős segítő kezek nyúlnak ki a legvéresebb sorsú iskola újraépítésére. Nézd itt a nagykönyvtárban azt a gyönyörű két szekrényt azzal a pompás óklasszikus könyvgyűjteménnyel. Gróf Mikó Imre ajándéka ez a kis théka, az a dédelgetett kincs, melyet fiának oda nem ajándékozhatott.

A szabadságharcot követő sötétség korának fojtott magyar életén túl újra emelkedik a vonal. A 90-es évek elején már belső vihar rázza a lelkeket: nagy hullámzású harc a teológia Enyeden maradásáért. A kolozsvári párt győz és a kisvárosnak le kell mondania a főiskolai  tekintély – a régi bethleni nemesítő hagyomány – jelentőségéről. De Erdély református tanítóit még mindig ez az iskola neveli. Kettős intézetével lép át a kollégium a XX. század küszöbén. Ott él tanáraival és tanulóival a századelőt jellemző politikai gyanútlanságban. A nemzetiségi kérdés óriási árnyékát még a várfalba illesztett vértanútábla tövében is csak kevesen veszik észre.

Feljegyezték, hogy 1849. január 8-a előtt – a táblának ez a dátuma az egyetlen, de minden görög epigrammánál súlyosabb felirata – külföldről érkezett fizikai műszerek várták a kollégium udvarán a kicsomagolást. Az emelkedő szellem áldozatos újabb mozdulattal készült magasabb területek meghódítására. Jött az irtózatos éjjeli megrohanás és a szellem emelkedő szárnya belehanyatlott a kiomló embervérbe.

1914-ben lelkes fiatal tanári gárda sorakozott fel az idősebb mellett, telve az új idők nevelői lendületével. Komoly tervezgetésekben hullatták egymás lelkébe a kollégium jövendőjének magjait és új magyar távlatokat látó reménykedésekkel készültek a nagyszerűnek érzett feladat megvalósítására. Jött 1914 augusztusa és jött 1918. És a kivirágzott terveket letarolta.

A magyar Enyed utolsó képei pedig így élnek az emlékezetemben: November volt és a város sorsa ismét végzetesen egy lett a kollégiuméval. A hegyekről nyugtalanító hírek érkeztek, a történelem szelében inogott az emberi élet és mindha ismét vér- és koromszag terjedezett volna a levegőben.

Lázas órákon át ott ültünk a vármegyeháza tanácstermében és birkóztunk az idők morzsoló kerekének a lendületével. November volt és mégsem ültünk a kathedrán, mert nem volt tanítás a kollégiumban.

Szemben velem abban a teremben egy kép függött, nagy történelmi festmény, amely az egész falat elfoglalta: Munkácsvár átadása. Kurucok véres fejjel állnak a szomorúan dacos Zrinyi Ilona körül, két gyermeke riadva húzódik melléje. A háttérben a kitárt kapun át diadalmas kürtöléssel és kibontott zászlókkal nyargal fel a várba a császári sereg. (Pataki László festőművész munkája. A gyulafehérvári Történelmi Múzeumban található, eldugva egy iroda falán. Ott láttam én a hetvenes években. Józsa Miklós)

A hosszú vármegyei asztal mellett a polgári lakosság védelméről és a havas lecsendesítéséről folyt a nyugtalan tanácskozás. Az a kép pedig napokon keresztül szembenézett velem. Az erő és a kezdeményezés egyre jobban átsiklott gyengülő enyedi magyar kezünkből a velünk szemben ülő gyulafehérvári urak kezébe.

És a kép rendre megtelt a felleges idők súlyos szimbólumával, Munkácsvár átadása. Egy reggel a történelmi nyugtalanságnak egy nagyobb hulláma öntötte el a várost. Azon a napon a néptömeg a tanácsterem kétszárnyú ajtaján át beömlött a terembe. A remetei jegyző, aki a havasiak golyózáporos dühe elől darócruhába öltözve csak nehezen tudott feleségével és egy olasz hadifoglyával az erdőkön át a városba menekülni, paraszti öltözetében ott állt az össze-vissza tömeg előtt és a támadó havasiak ellen emelt vádjával a tanács elé lépett. A fiatal olasz, akire úgy mutatott rá, mint megmentőjére az ádáz önvédelmi harcban, kopott katonaruhájában most véletlenül odaállt a festmény erős színei elé. A feje át volt kötve és a fehér kötésen át széles foltban szivárgott a vér. A feje úgy volt átkötve, mint a kurucoké. De Amicis, a Szív költője, nem láthatta ezt az egészen fiatal hősi alakot, de én a lelkembe véstem. Mert éreztem rajta, hogy olyan pillanatban találkoztam vele, mikor a véres és szomorú jelen belevitte vonásait a véres és szomorú múltba.

Azután katonaság jött. Aznap este a kollégium előtt a nedves sötétben belebotlottunk a háromszínű lobogóba. Tegnap még ott hirdette a múltat, azt a fejedelmit is, a magas kollégium homlokzatán. Sáros volt és ázott, amikor felemeltük.

Azután jött a csend. Csak akkor nem volt csend, amikor a bevonult katonaság heves ritmusú, magas síphangú trombitaszava járta a várost.

És azóta – most már húsz esztendeje – a város és a kollégium, a háború előtti évtizedek fejedelmi eredetű bősége és bárányfelhős történelmi optimizmusa után, keresi életét az új erdélyi sorsban.

A fejedelem is árva volt és megedződött, megnőtt és felemelkedett az árvaságban.

 

 

 

A három enyedi témájú szép írás lemásolását 2004. augusztus 15-én fejeztem be. A szöveget a korbeli helyesírás szerint másoltam le

 

 

(Józsa Miklós)