A tavalyi ünnepségen, amikor Szabó Csilla óvónő a színpadon bejelentette, hogy a rendezvénynek lesz folytatása, a csoport tagjai és néhány jó ismerőse – a több éves kitartó munkájából kiindulva- biztosnak vehették az ígéretet. És nem is csalódott senki, hiszen május 6-án újra megrendezésre került a fesztivál, ezúttal is a születésnapi bulival egybekapcsolva, hiszen a Miriszló Gyöngye Néptánccsoport idén ünnepli megalakulásának 5. évfordulóját.

A csoport 2012-es alakulásakor néhányan már meg is jósolták a végét, olyan hihetetlennek tűnt, hogy két falu, Miriszló és Marosdécse fiataljait hosszú távon össze lehet fogni és néptáncot lehet tanítani ott, ahol ennek nincs kimondott helyi hagyománya, sőt, nagyjából minden fiatalt be kell kapcsolni ahhoz, hogy egy megfelelő létszámú együttes kialakuljon. A kishitűek pedig nagyot csalódtak, mert azóta már kezdő csoport is létrejött és ők is szépen haladnak, a nagyobbakat pedig nem csupán a szorgalom és kitartás jellemzi, hanem az a hagyományos előadásmódhoz való ragaszkodás is, melynek köszönhetően a kifinomult, kecses mozgásokra törekednek, ütemeik ropogósak de nem durvák, csujjogatásaik vibrálóak és nem túlordítottak. Látványos előmenetelük a kolozsvári Szarkaláb Néptáncegyüttes két nagy tapasztalattal rendelkező oktatójának köszönhető: Varga Orsolya és Pillich Balázs irányításával pár év alatt a környék egyik legismertebb és legelismertebb néptánccsoportjává váltak.

A helyi kultúrotthonban megszervezett ünnepséget megtisztelte jelenlétével Lőrincz Helga, az RMDSZ Fehér Megyei Szervezetének elnöke, Nagyenyed alpolgármestere, aki felszólalásában a néptánc összetartó erejéről beszélt, továbbá Csép Tamás, Miriszló alpolgármestere valamint helyi és nagyenyedi tanácsosok. Szabó Csilla megköszönte a Miriszlói Polgármesteri Hivatal valamint a Gyermelyi cég támogatását és oklevéllel illetve virágcsokorral jutalmazta a rendezvényt anyagilag és önkéntes munkával támogató magánszemélyeket valamint a jelenlevő néptánccsoportok vezetőit, oktatóit.

Nagy meglepetést okozott mindenki számára Dévai Nagy Kamilla jelenléte, aki torockói vendéglátóival érkezett az eseményre és végül szívesen előadott néhány alkalomhoz illő, a népzenéből ihletett dalt.

A Miriszló Gyöngye nem ünnepelt egymagában: kezdő és haladó csoportja mellett felléptek a Szentmihályi Rügyek , a Torockót és Torockószentgyörgyöt képviselő Kis-és Nagy Szilas, a csombordi Pipacs és nem utolsó sorban a Györgyfalvi Ifjúsági Néptánccsoport, akik egytől-egyig elkápráztatták a közönséget, mely vastapssal jutalmazta teljesítményüket. Megérdemelték tehát a Szabó Csilla által készített, fél asztalnyi nagyságú ünnepi tortát, melyből a közel 300 érdeklődőnek is mind jutott, a darázsfészekhez és egyéb ételfinomságokhoz hasonlóan.

A színpadi fellépés egy közös tánccal, az est pedig táncházzal ért véget, az együtt ünneplők pedig a „Sok születésnapokat vígan megélhess…” kezdetű népdallal köszöntötték fel a házigazdákat.

BASA EMESE

Id.Lőrincz Zoltán két hobbijából származó legújabb alkotásainak tárlata nyílt meg 2017. május 11-én a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház galériájában. A bemutatón a környék templomairól készített dokumentum- és művészfotókat majd a fametszés különleges technikáit és ennek szép példányait mutatta be az érdeklődőknek.

Toronyba zárt történelmünk…

…parafrazálhatnánk a nemrég Nagyenyeden, ugyanabban a teremben bemutatott Szucher Ervin könyvének címét, miközben id.Lőrincz Zoltán vetített képsorait szemléljük. A bemutatott református templomok fotói híven tükrözik a belső- és dél-erdélyi szórványsorsot, felidézik történelmünk minden nagyságát és ismétlődő kínszenvedéseit. A romokban is impozáns épületek, melyek közül egyeseket talán csak a megmentésre vágyó álmodozás tart egybe a végső pusztulástól, ugyanakkor néhány felújított templom reményfakasztó képe tökéletes keresztmetszetét nyújtja a környék magyarságának léthelyzetéről, lelkiállapotáról.

A bemutatót id.Lőrincz Zoltán kísérőszövegei, kiegészítő magyarázatai tették színesebbé. A nyugalmazott református lelkipásztor szinte betéve ismeri a templomok történetét, mindenikről tud valami érdekeset mesélni. Felhívta például a figyelmet az Erdélyi Hegyalja egyik legszebb templomára , a boroskrakkóira, amely sok hasonlóságot mutat az enyedivel. A borosbenedeki templomról is kevesen tudják, hogy valaha várfal vette körül, először ezt hordták szét a környék lakosai, majd a templom következett… A szép rozettás ablakairól könnyen felismerhető alvinci templomnak nemcsak az emberek, hanem az árvíz is ártott, megmaradt viszont néhány azokból a milleniumi fenyőkből, amelyeket anno a Magyar Kormány rendeletére ültettek (t.i. az intézményeknek tíz darab nemes fát kellet ültetniük a jeles alkalomra). A Maros ártalmasnak bizonyult a borbereki templom számára is, annyira feltöltötte talaját, hogy az ablakok már csak egy méterre vannak a földfelszíntől. Sok templom esetében a hajóhoz viszonyított kicsi torony a szembetűnő, ami a pusztulásokat követő újjáépítésnél felmerülő költséghiánnyal magyarázható; e tekintetben Sárd templomának rövid, tompa tornya Erdélyben is ritkaságnak számít. Különösen érdekes adatot szolgáltatott id.Lőrincz Zoltán a marosszentimrei templomról: épp egy forrás mellé építették, amely az ősmagyar vallás szokásainak továbbélésére utal.

Az eseményen bemutatott 28 fotó közül öt darabot kinagyítva a május 13-án megrendezésre kerülő, a reformáció létrejöttének 500. évfordulója tiszteletére rendezett emlékünnepségen is megcsodálhat a közönség.

A legrégebbi sokszorosítási mód

A rendezvény második részében id.Lőrincz Zoltán fametszet-kiállítását nyitotta meg, melynek bevezetőjében érdekes információkat szolgáltatott e sajátos művészetről.

A  fametszet a legrégebbi sokszorosítási mód, a kínaiak kezdték el a 9. században, Európában pedig a 14. században terjedt el. Ennek leghíresebb művelője az az Albrecht Dührer volt, akinek ősei a Gyula melletti Ajtósról származtak, a falu nevét mint nemesi előnevet használták („ajtós” németül Türer, ez alakult át Dührer-ré).

A  fametszetet (xilogravúra) eleinte lapdúcra metszették, ami azt jelenti, hogy a fát hosszában a szálára vágták és erre metszették rá a képet. A későbbiekben a harántdúc-vésést alkalmazták, azaz a fát keresztbe vágták. Míg az elsőnek az a hátránya, hogy a fának a szála könnyen kiszakad, utóbbinál ez a veszély nem áll fenn, mivel végfába van metszve.

Id. Lőrincz Zoltán elmagyarázta, hogy mindkét esetben ugyanazt a technikát alkalmazzák: felviszik a rajzot a fára és ezt meghagyva V-alakú vésővel a rajz körül kifaragják, a nagyobb felületeket pedig U-alakú vésővel távolítják el. A kimagasló felületeket hengerrel bevonják és erre ráhelyezik a papírt s lehengerelik, így maga a rajz átkerül a papírra. A fametszés hátránya, hogy a levonat tükörképe lesz az eredetinek, azaz a jobb- és baloldal felcserélődnek, ezért elkészítésükkor legtöbben tükröt használtak, nem úgy a kiváló tehetségű Gy. Szabó Béla, akit Európa-szerte a műfaj egyik legmagasabb szintű művelőjeként ismernek.

Kisvárosban is van lehetőség az újításra

A hagyományos fametszet-technikák birtokában, id.Lőrincz Zoltán két sajátos módszert alkalmaz. Az első az, amikor magát a rajzot V-alakú vésővel kivési, ezért a később rákerülő festéknek tulajdoníthatóan a rajz sötétebb lesz, míg a többi felületet megszínezi. Érdekes, hogy azért, hogy a festék csak a vésett részekbe hatoljon be, a felületet egy politúrréteggel kell bekenni, így a festék csak a vésett részeket fogja meg. A vésés- politúrozás-festés módszerét egyik nagybátyjától, Lőrincz Jánostól leste el, aki az 1980-as években újításával nagy sikert aratott Németországban. A másik módszer az, hogy diófapáccal „antikolja” a munkákat, a régies hatáskeltés érdekében és ezt is nagybátyja, Lőrincz László dolgozta ki.

Id.Lőrincz Zoltán cseresznye-, szilva-, mahagóni-, kőris- és tiszafenyőből készült munkáit nagyra becsültek a jelenlevők. Az alkotások Erdély nagy fejedelmeit, híres írókat, címereket, templomokat valamint szabadon választott témákat ábrázolnak. A megnyitó végén négy munkát kisorsoltak , a többiek pedig a következő hetekben megtekinthetők és megvásárolhatók a galériában.

BASA EMESE

Már tavaly elkezdődött a tanítóképző megalapítójára való emlékezés

A programsorozat zárórendezvényére 2017 május 5-én, a Dr. Szász Pál Közösségi Házban került sor. Bakó Botond ny.kollégiumi tanár értekezletet tartott a neves személyiség életéről és munkásságáról majd kiértékelték a gyerekek számára meghirdetett versenyt. Az ünnepélyes díjkiosztáson jelen volt Aknay Tibor író, Gáspár János ükunokája, akivel meglátogatták a maroscsúcsi egykori kúriát és megkoszorúzták a református parókián levő emléktáblát.

Az ünnepség a „200 éve született Gáspár János” című előadással kezdődött. Bakó Botond ny.kollégiumi tanár, Gáspár János életútjának egyik legjobb ismerője, részletekben gazdag, vetítéssel fűszerezett értekezletet tartott a neves személyiség életéről és munkásságáról. Az eseményen jelen voltak nem csupán a Bethlen Gábor Kollégium diákjai és tanárai, hanem a környékbeli tanintézmények képviselői is. A Gáspár Jánosról való ismeretek gyarapításához jelentős mértékben hozzájárult az is, hogy előzőleg az előadó ellátogatott a kollégiumba és a képzősök számára rövid összefoglalót nyújtott át, ekképp már tájékozottan követhették az előadást.

„Egy igazi magyar mindenész”

Bakó Botond nem csupán bemutatta, hanem méltatta is a gazdag életutat, a fenti sorokat Berde Máriától kölcsönözve. Gáspár János elsők között rájött a gyermekirodalom fontosságára, rátalált a népköltészet gyermekeknek szóló részére és azt megismertette a hazai óvodákkal, Csemegék című- 3 kötetes- gazdag gyűjteményével pedig megalkotta az első, igazán gyerekeknek szóló könyvet. Ő volt a Bethlen-kollégium tanítóképzőjének megalapítója és első igazgatója, szívvel-lélekkel végzett munkásságának lenyomata még hosszú évtizedekig tapasztalható volt a nagyenyedi alma materben.

Gáspár János 1816. október 27-én született Torockószentgyörgyön. Kezdetben a helybeli és a torockói iskolában tanult, majd tizennégy éven át Bethlen Gábor Kollégiumban, ezt külföld, Bécs és Berlin követte, ahol megismerkedett Pestalozzi nevelési elveivel. 28 éves korában sok ismeret, tapasztalat és barátságok birtokában tér haza, utóbbiakat egész életén át gyarapítja, például kapcsolatot tart fenn Arany Jánossal, Bajzával, Tompával. Hazatérése után rövid időn belül  megalakítja a Kolozsvári Nevelői Kört, olvasókönyvet, tankönyvet szerkeszt, nevéhez fűződik a Magyar Könyvtár és Kulturális Egyesület megalapítása. 1845-ben megjelenik a „Fűzérkék” amelyben a népnyelv kincseit gyűjti össze és Nevelői Körének jegyzőkönyveit a Vasárnapi Újságban jelenteti meg. Fő törekvése az volt, hogy a gyerekek könnyedén elsajátítsák a szép magyar nyelvet, amit szólásokkal, közmondásokkal, találós kérdésekkel egyaránt elősegített.

Pedagógiai hivatástudat és iskolaszeretet

Gáspár János fontos szerepet játszott a erdélyi tanítóképzésben is, szorgalmazta tanítóképző iskolák alapítását és fejlesztését. 1852-ben kinevezik a Kolozsvári Református Kollégium magyar nyelv és irodalom és nevelés segédtanárának, ekkor kezdődik tanári munkássága. 1853-ban átvette a Kolozsváron indított tanítóképző igazgatását, majd 1858 szeptemberében az intézettel együtt hazatérhetett Nagyenyedre, neki köszönhetően az enyedi tanítóképző virágzó intézetté fejlődött. „Az alapítás korának nagy és hosszan tartó áldásos munkáját (…) már a kinevezett igazgató, Gáspár János végzi el, így jogosan tekintjük őt a képző enyedi alapítójának. Utána Nagy Lajos következik, aki kiemelkedő szerepet töltött be az intézet további fejlődésében”- állapítja meg Bakó Botond. 

Irodalmi munkásságának jelentős része erre korszakra esik. Gáspárnak továbbra is  fontos tevékenységei közé tartozik a tájszavak gyűjtése: az általa összegyűjtött tájszók száma, becslések szerint, 1100-ra rúg. Tájszavak mellett népdalokat, gyermekszavakat és gyermekdalokat is gyűjtött folyamatosan. Nagy megbízást kapott: Eötvös 1869-ben őt nevezte ki Alsó-Fehér és Kisküküllő megyében tanfelügyelőnek és ezzel együtt királyi tanácsosi címet is kap. Lelkiismeretesen bejárta a megyének iskoláit, felmérte helyzetüket és erről részletes jelentéséket írt. Mindent megtett az iskolák továbbfejlesztéséért.

Gáspár János családi életéről is sok adat maradt fenn. Fiatalon megházasodik Bogdán Lajos csombordi gazdatiszt leányát veszi el. Hat gyermeke születik, három fiú és három leány. Szerteágazó munkássága mellett mindig tudott időt szánni a családjára is. 1891-ben 50 év munka után nyugdíjba vonul. Egy évre rá, 1892 március 6-án,  tele tervekkel, váratlanul éri a halál. Újra sajtó alá akarta rendezni kedvelt „Csemegéit” és meg akarta írni Emlékiratait, amely egy érdekes, törekvő magyar világról adott volna hiteles képet. Mindez már csak megvalósulatlan lehetőség maradt. A Vártemplomban ravatalozták fel és Maroscsúcson helyezték örök nyugalomra.

Életmű, melyet a diákok is érdemesnek tartanak folytatni

Az Ethnika Kulturális Alapítvány kezdeményezésére 2016-ban, Gáspár János születésének 200. évfordulóján, versenyt hirdettek a diákok számára a neves előd életének és munkásságának minél szélesebb körben való megismertetésének érdekében. Az alapítvány már több regionális jellegű, nagy sikernek örvendő versenyt szervezett, melyeket legtöbb esetben a Fehér Megyei Magyar Pedagógusszövetség kiemelt projektként kezel, ilyenek például a Fehér megyei magyar iskolák színjátszó versenye, a megye magyar óvodái számára meghirdetett mesemondó- és szavalóverseny, különféle nép- és táncdalversenyek, megyei szintű legendamondó verseny stb. Mindezek kettős cél elérése érdekében történnek: elsősorban az anyanyelv ápolása és fejlesztése a fő szempont, ugyanakkor kiváló alkalmat biztosítanak a szórványban levő tanulók és pedagógusok találkozására, egymás megismerésére, az összetartozás érzésének elmélyítésére.

A Gáspár János emlékversenyen több kategóriában nevezhettek be az érdeklődők, mindenik szorosan kötődött a nagy előd munkásságához, annak szellemében fogalmazódtak meg.

Az egyéni versenykategória elsősorban a tanítóképzősöket szólította meg: Gáspár János újszerű neveléselméletéről kellett értekezni. A jelentkezők helyesen felismerték az általa meghonosított Pestalozzi-módszer fontosságát és utalások történtek a Rousseau, Campe, Curtmann által gyakorolt hatásokra is. A diákok kihangsúlyozták, hogy az akkori pedagógiai vezérelvek, új áramlatok ma sem tűnnek teljesen elavultnak, hiszen a szemléltetés fontossága, a belső lelkierő kifejlesztése, rend a tananyagban, valamint a népiskolai nevelés lélektani és erkölcstani alapjainak kidolgozása manapság is sikeresen alkalmazható.

A csoportos néprajzi gyűjtőmunka elsősorban a vidéki iskolákat célozta meg. A környék mondókáinak, szólásainak, találós kérdéseinek, közmondásainak versenye, a tájszó- és gyermekszógyűjtő-verseny, egy közeli természeti ritkaság leírása valamint a gyermekdal- és népdalgyűjtő-verseny komoly munkára szólította a gyerekeket és az őket irányító pedagógusokat egyaránt. Szorgalmukkal kitűntek a nagyenyedi, magyarlapádi, torockószentgyörgyi , miriszlói és vajasdi iskolaközösségek. Néhányan kis ízelítőt nyújtottak a népi gyűjtésből, pár önkéntes pedig kis kiállítást szervezett Gáspár János és családja fotóhagyatékából illetve nevéhez fűződő képzőművészeti alkotásokból, amelyeket Szakács Ferenc és id. Lőrincz Zoltán hoztak el erre az alkalomra. Aknay Tibor sem jött üres kézzel Budapestről, elhozta, többek között Gáspár János fiatalkori fényképének egy másolatát, melyet először láthatott a nagyközönség.

Az alapítvány egyéni díjakat és okleveleket osztott ki, a verseny megszervezésében az Emberi Erőforrások Minisztériuma az Eötvös Lóránd Tudományegyetem közreműködésével nyújtott anyagi támogatást.

„Egy öregúr képe a falon, akit nagyon tisztelnek”

Az ünnepség fénypontja Gáspár János ükunokájának, Aknay Tibor írónak, a Szabó Ervin ny. könyvtárosának a bemutatója volt, aki behatóan tanulmányozta és 2003-ban írásban megjelentette híres ősének életét, munkásságát. A kerekasztal jellegű beszélgetésen elsősorban a Gáspár Jánoshoz fűződő személyes jellegű viszonyáról beszélt, felidézve, hogy kisgyerek kora óta felcsigázta érdeklődését „egy öregúr képe a falon, akit nagyon tisztelnek”. Sajnos a családban kevés írásos, eredeti dokumentum maradt fenn Gáspár Jánostól és a levéltárakban is elég nehezen jutott hozzá a szükséges forrásmunkákhoz, a rendületlen kutatómunka viszont meghozta gyümölcsét. A diákoknak is hasonló kitartásra van szükségük: „Menjünk tanolni, nincs jobb, mint tudni!”- báró Jósika Miklós jelmondatát Gáspár kiírta és elfogadta magának mint mottót a Neveléstani jegyzeteiben- emelte ki az előadó.

Aknay Tibor azt is kihangsúlyozta, hogy nagyon örvend az enyedi látogatásának, a megújult kollégiumnak. Első ízben 1990-ben járt a városban, és annak ellenére, hogy az elszakított területeken több helyütt is van családi kötődése, Erdély, Nagyenyed mindig a legvonzóbbnak tűnt számára, egy olyan hely, mely –megmagyarázhatatlanul- mindig visszaszólította őt.

A megújuló maroscsúcsi kúria nagy lelki elégtétel

Elmondása szerint Aknay Tibornak szerencséje volt jelen lenni a torockószenygyörgyi kopjafa-avatáson is, viszont a maroscsúcsi emléktábla-avatáson nem. Erről tudomásuk lévén, az ünnepséget követő napon, a szervezők egy maroscsúcsi látogatást iktattak a programba, amely igazi meglepetéseket tartogatott mindenki számára.

A Nagyenyedtől mintegy 35 km-re fekvő maroscsúcsi birtok Gáspár János feleségéé, Bogdán Juliannáé volt. Egyébként mindketten nemesi származásúak voltak, a zoltáni illetve a kovásznai előnevet használták és az 1850-es években költöztek az idillikus hangulatú faluba. Itt helyezték őket örök nyugalomra, a sírhelyet viszont  csak páran gyanítják, hol lehet, hiszen a domb tövében levő családi temetkezési hely később a TSZ útjában volt….Ismert okokból a birtokot is elkobozták, a kúriában óvoda működött, jelenleg súlyosan elhanyagolt állapotban van.

Szerencsére -az 1990-es években kialakult holland testvérközösségnek köszönhetően – a maroscsúcsi magyar közösségnek megoldása került az égető problémára, hiszen a családi birtokok egy része a református egyház tulajdonába kerültek, a hollandok pedig egy új parókia építését támogatták. Erre az épületre helyezték el 2006-ban a Gáspár János-emléktáblát, melyet ezúttal sikerült a leszármazottnak megkoszorúznia. 

Szilágyi Zsuzsanna,  a gondnok felesége, örömmel számolt be a további tervekről is. A régi parókia épületét teljesen felújítják és a közeli Marospartig hosszabbítják meg, ahol majd csónakázásra alkalmas helyet alakítanak ki. A kúriát pedig, ahol Gáspár János lakott, eredeti formájához hűen igyekeznek felújítani és vendégszállót rendeznek be az épületben. Aknay Tibor, az ükunoka, megelégedéssel fogadta a hírt, számára nagy elégtétel, hogy az emlékezetes  épület megmenekül a végső pusztulástól.

BASA EMESE

Különleges majális, ahol „Dezsőnek meg kell halnia!”

A Maros- és Kis-Küküllő-mente szórványközpontjaként számontartott Magyarlapád egyik legszebb, leghangulatosabb rendezvénye az Ethnika Kulturális Alapítvány által szervezett Tavaszi népi vigalom, amely sok érdeklődőt vonz a faluba Erdélyből és az anyaországból egyaránt. A rossz idő ellenére is nagy sikert aratott a rendezvény

Idén április 29 és május 1 között rendezték meg az eseményt, immár tizedik alkalommal, mely ezúttal is feledhetetlen élményt biztosított mindenkinek. A tavaszi vigadalom mindig a megújulás, a jövőbe vetett remény, a magyar-magyar kapcsolatok ápolása, a természetszeretet és az egymásra való odafigyelés szellemében zajlik, ennélfogva Lapádon az ĺgéret vagy Pünkösd havának jellegzetes tömegünnepe mindig több az egyszerű majálisozásnál.

A tartalmas programnak köszönhetően a résztvevők száma évről-évre nő: idén  100-nál is több  helyi és környékbeli lakos, több erdélyi nagyváros fiatalja valamint 75 magyarországi vendég vett részt. A rendezvényre minden évben ellátogat a Budapesti Kertészeti Egyetem Néptánccsoportja és muzsikusai, akikkel a falubeliek immáron 14 éve ápolnak kiváló kapcsolatot. A szervezők elégedettek lehetnek, hiszen  soha ennyi résztvevője nem volt a rendezvénynek. 

A tavaszi vigadalom egyik sikere abban rejlik, hogy az érdeklődők, akik közül sokan visszajáró vendégek, pontosan tudják, mire számíthatnak, hiszen a programot évente a folytonosság jegyében állítják össze. Előre lehet például tudni, hogy a Pirospántlikás zenekar húzza a talpalávalót, a fugadi Bánffy-kastély is rendkívül vonzó célpont, de nagy népszerűségnek örvend a hagyományos disznóvágás is, ahol pár éve valaki egyszer csak kitalálta a rendezvény szállóigéjét: „Dezsőnek – mármint a disznónak- meg kell halnia!”.

A jubileumi majálison  új ötletekkel is sikerült gyarapítani a három napos programot. A  szokásos néptánc-és népdaloktatás, táncház és egyéb hagyományőrző tevékenységek, kulturális programok, templomlátogatás, sajt- és borkóstolás  mellett újabb “akciók” kerültek megrendezésre. A vendégek meglátogatták a helyi asztalosműhelyeket és rózsatermesztőket, ezáltal ötletekben gazdag tapasztalatcserére is sor kerülhetett.

A helyszín is “színt váltott”, ugyanis az Ethnika Kulturális Alapítványnak sikerült fölépítenie a szórványkollégium udvarán egy új csűrt, mely autentikus környezetet biztosít a néptáncoktatáshoz, de az új létesítményt számtalan más alkalommal is kihasználhatják. Körülötte szép zöld övezetet alakítottak ki, erdélyi almafákkal ültették körbe, továbbá somot, szedret, málnát, mogyorót, egrest,ribizlit, diót, cseresznyét, körtét, hársfát ültettek. És persze a virágok sem hiányozhattak, a kerítés mellé orgona, az épület elé pedig piros és fehér színű rózsa került. Bárki, aki Magyarlapádon megfordul, érzékelheti, hogy itt – a legváltozatosabb eszközökkel és a legnagyobb szeretettel – a magyar jövőt építik.

BASA EMESE

A rendezvényen készült fotók megtekinthetőek itt.

Támogatók:

Bethlen Gábor Alapkezelő

COMMUNITAS ALAPÍTVÁNY