Erdélyi szórványzarándoklatok

           Nemzetmegtartó felelősségét, magyarsághűségét, a nemzeti múlt iránti tiszteletét kifejező szándékkal nemes kezdeményezést vált valóra 2003 óta minden esztendőben az erdélyi, Fehér megyei nagyenyedi magyar közösség a Dr. Szász Pál Egyesület szervezésében: évente augusztus 20-án felkeresnek egy-egy Árpád-kori települést, ahol már a történelmi próbák miatt fogyóban van a magyar közösség és temploma is veszendőbe került, s ott ökumenikus istentisztelettel emlékeznek meg Szent István szellemi-lelki örökségéről. Az idén a szásznagyvesszősi  templomban gyűltek össze katolikusok, reformátusok, unitáriusok Nagyenyedről s a környék aprófalvaiból.

A szórványzarándoklat 2003-ban Marosszentimrén kezdődött, majd évenkénti sorrendben Magyarigenben, Verespatakon, Alvincen, Boroskrakkóban, Abrudbányán, Sárdon, Magyarszentbenedeken, Asszonynépeiben, Szászsebesen s az idén Szásznagyvesszősön folytatódott. A megemlékezések célja felmutatni, hogy az évszázadok zivataraiban nagyon megfogyatkozott Fehér megyei magyarság élni akar, erősíteni szándékszik hitét a megmaradásban, ápolni szeretné épített örökségét.

Marosszentimre, az első felkeresett, istentisztelettel megszentelt hely akár jelképes értelmű választásnak is tekinthető, hiszen e XIII. századi kisfalu, mint neve is jelzi, Szent Imre hercegről nyerte nevét, aki a falu és templomának védőszentjeként őrködött évszázadokon át a magyar közösségen. A reformáció idején reformátusok vették át a templomi szolgálatot, s a XX. század elejére, a trianoni csonkítás után fokozatosan elfogyott magyar lakossága, megfogyatkozott gyülekezete, és a templomépület is leromlott, európai ritkaságú freskói ma is az enyészetnek vannak kitéve. Jékely Zoltán híres verse (A marosszentimrei templomban), mely erről a drámai pusztulásról szól, ezért mottója lett a nagyenyediek kezdeményezésének, hogy évente egyszer, a Szent István-napokon felkeressék Isten elhagyott hajlékait és töltsék meg ünneplő lélekkel, jövőt remélő imádságos lelkülettel. Jékely gondolatai az idén is felidéződtek Szásznagyvesszősön: „Fejünkre por hull, régi vakolat, / így énekeljük a drága Siont… de énekelünk mi százak helyett… – azt bünteti, akit szeret az Úr -, / s velünk dalolnak a padló alatt, / kiket kiírtott az idő gazul.”

Szásznagyvesszős XIV. században alapított település, katolikus közösség élt itt is, majd a reformációban protestánssá lettek, ma már a településnek csak a 6 százaléka magyar ajkú, a faluban már csak 18 református magyar ember él. Az idei ökumenikus istentisztelet érkezettek Gudor Botond, a nagyenyedi egyházmegye esperese, gyulafehérvári református lelkipásztora, Csécs Márton Lőrinc, torockói unitárius lelkész, Táncos Levente György dicsőszentmártoni római katolikus plébános, Simon János, szásznagyvesszősi és Nagy Ferenc szőkefalvi református lelkipásztor szolgálatával imádkoztak hálaadással az elődökért és könyörögtek reménységgel a jövendőért. Igét hirdetett Gudor Botond esperes, az összefogás fontosságát hangsúlyozván. Táncos Levente György plébános pedig rámutatott: Vissza-visszatérő ünnepünkön megérezzük, hogy magyarnak lenni büszkeség és fájdalom is egyben. Az ökumenikus megemlékezés jeles eseménye volt, hogy a nagyenyedi származású, ma a Veszprém megyei Peremartonban élő és alkotó festő- és grafikusművész, Holányi Julianna ajándékaként egy grafikai kiállítással is gazdagodhatott az ünnep. A művésznő elkészítette az eddig felkeresett szórványtemplomok tusrajzait. A képeket a kórus karzatán állították ki, s folyamatosan bővülő vándorkiállításként viszik majd tovább az ünnepelt településekre ezentúl. Az értékes tárlatot a nagyenyedi származású Rácz Levente, a szórványzarándoklatok elindítója, a kolozsvári Sapientia egyetem munkatársa nyitotta meg. Mi, mai nemzedékek, sajnos megfordítani már nem tudjuk a több évszázadon át kialakult, számunkra hátrányos demográfiai helyzetet, melynek eredményeként templomaink már csak a dicső múltról beszélnek, mutatott rá. Mindössze abban reménykedünk, hogy a hanyatlást meg tudjuk fékezni közösen. Éppen ezért feladatunk, hogy Fehér megyei szellemi végvárainkba zarándokolva a mindenkori magyar egységet és összetartozást megerősítsük. Befejezésül Lyka Károly művészettörténész A falucska temploma című írásából idézett: „…A templom a falucska őrszeme, vára. Harangszavára rögtön válaszol a falu szíve: a rémület sikoltása vagy az öröm kurjantása vagy pedig az estvéli ima halk mormolása a válasz. A templom a falu akadémiája, parlamentje, meteorológiai intézete, telefonja…, szíve-lelke. Van templom falu nélkül, de nincs falu templom nélkül, így lesz ez, míg a falu falu lesz…”

Toldi Éva (Veszprém)

Augusztus 25-én, egy verőfényes vasárnapi délutánon Magyarlapádon nagy volt a nyüzsgés. Sokan siettek a falubeli templom felé, ahol Molnár József Károly nyugalmazott református lelkipásztor Asszonynépe – Egy királynői birtok virágzása és hanyatlása című könyvét mutatták be.

A templom előtt Borbándiné Banta Erika tiszteletes asszony vezetésével a falubeli gyerekek énekszóval köszöntötték a hazaérkező Molnár József Károly nyugalmazott lelkipásztort és kedves feleségét, Ibolyát. Igen, a hazaérkező Molnár József Károlyt, mivel itt, Magyarlapádon született 1925. február 18-án és 1981-től nyugdíjba vonulásáig, azaz 1995-ig szülőfalujában szolgált református lelkipásztorként.

Molnár József Károly

A könyvbemutató előtt Borbándi András, a helybeli református lelkipásztor rövid istentiszteletet tartott. A prédikáció után a tiszteletes úr köszöntötte a jelenlévőket s méltatta az írót és a könyvet: „Nem királyi írnokok írtak e faluról, hanem egy olyan valaki, aki szeretetből tette, hogy az utókornak megmaradjon, s ingyen írta!” Megtudtuk, hogy az asszonynépi templomot lassacskán felújítják, eddig megtörtént a külső-belső vakolás, ajtó- és ablakcsere, teljes tetőfelújítás, a torony vakolása, a padlócsere, de egy komoly gond van még: a templom hátsó fala megrokkant és néhány centiméteres dőlése van a felújítás óta. De ha ez a munkálat is meglesz, akkor ismét gyülekezőre hívják az Asszonynépéről elszármazottakat a templomszentelés miatt.

Borbándi tiszteletes úr után következett maga az író. „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett.” Az Apostolok Cselekedeteiből a 20. rész 28. versével kezdte rövid beszédét Molnár József Károly nyugalmazott református lelkipásztor. „Anyagi érdekeltség nélkül írom e könyveket, írom, mert szeretem. Mindig érdekelt a mi népünk és az egyházi múltunk megismerése, hogy értékeinket megőrizve megbecsülésre a jövő nemzedéknek tovább adhassuk.” Az író megköszönte a magyarlapádi református lelkipásztornak és a gyülekezetnek, hogy szeretetükkel és imádságukkal segítettek rajta a betegségből való felépülésben s örvend, hogy újból itt lehet szülőfalujában. Asszonyok s férfiak szemében egyaránt könny csillogott, amíg Molnár tiszteletes úr beszélt.

Dr. Gudor Kund Botond, az egyházmegye esperese és gyulafehérvári lelkész bevallotta, hogy már az első oldalak vonzották a könyv elolvasására. Ez már az ötödik monográfiája Molnár József Károlynak, s mindezekben megtalálható az író sorsa, a lelkipásztori élete, a családi élete, de a közösségének a sorsa, az álmatlan éjszakák, az örömök, az elkeseredettség, a barátság, de azok az ellenségek is, akik időről időre sarkalták arra, hogy hátrább lépjen – s ő előre lépett! Az esperes úr szerint e könyvben felismerhetjük a magyar múltunkat, a magyar történelmünket lépésről lépésre, részletezve van, hogyan lett királyi birtok, hogyan virágzott s hogyan veszett el. Beszéde végén dr. Gudor Kund Botond felhívta a figyelmet: ez a könyv egy felkiáltójel, amely arra figyelmeztet, hogy addig él a népünk, amíg a harang szól, zug az igehirdetés, s amíg léteznek olyan családok, melyek kinyitják az ajtót, hogy beengedjék az embereket ünnepelni, s kinyitják a pénztárcájukat, amikor templomot kell építeni és szegényeket segíteni. E szavak hallatára könnyekkel telt meg a szeme Solymosi Feri bácsinak, mivel ő az egyedüli magyar, aki még Asszonynépén él!

Derzsi Ákos parlamenti képviselő és a könyvkiadó igazgatója is méltatta az Asszonynépe Egy királynői birtok virágzása és hanyatlása című könyvet s hangsúlyozta, e monográfiában egy erdélyi magyar nemzeti ügy van leírva, s ez egy intő példa a fiatal generáció számára, hogy ne tűnjünk el!

Szilágyi Erzsébet, a magyarlapádi iskola volt igazgatónője megköszönte a nyugalmazott tiszteletesnek a nagyszerű munkát s elmondta: „Molnár József Károly követte Isten igéjét, úgy, ahogy az meg van írva a 78. zsoltárban: Megnyitom az én számat példabeszédre; rejtett dolgokat szólok a régi időből. Nem titkoljuk el azokat az ő fiaiktól; a jövő nemzedéknek is elbeszéljük. E könyv Asszonynépe és a környék monográfiája, számos feljegyzést és közös tevékenységet, részletes bemutatást, fényképeket tartalmaz Magyarlapádról is. Ez természetes, hiszen határaink szomszédosak, Asszonynépe a lapádi egyháznak szórványa és a tiszteletes úr 1981–1995 között beszolgáló lelkipásztor volt. A könyv alcíme jelzi, hogy e monográfia történelem is, amely Asszonynépe és a szomszédos falvak, sőt Nagyenyed és környéke és a magyarság múltjára tekint vissza.

Győrfi Dénes, a nagyenyedi a Bethlen Gábor Kollégium Dokumentációs könyvtárárnak nyugalmazott könyvtárosa is méltatta a könyvet s szerzőjét. A könyvtáros szakmai együttműködése Molnár József Károllyal mintegy negyed századra néz vissza. Régen nehéz idők voltak, nem volt egyszerű az adatokhoz való hozzáférés, s 1989 novemberében az utolsó saját kezű bejegyző a Dokumentációs könyvtár olvasói naplójában nem volt más, mint Molnár József Károly tiszteletes. Persze 1990 után a könyvtár ajtaja nyitva volt állandó jelleggel. Nyugdíjba vonulása után Molnár tiszteletes úr Nagyváradra költözött, de levelezés által folytatta a kutatást, s Győrfi Dénes állandó levelező társa lett. E két személy közti együttműködés is megerősíti azt, hogy a távolság nem akadály, ha valaki kitűz magának valamit célul. Molnár József Károlynak sikerült a célt elérni, egy értékes monográfia megírásával.

A méltató beszédek után a magyarlapádi református női kórus énekszóval köszönte meg a tiszteletes úrnak fáradozását és munkásságát.

A Magyarlapádon töltött néhány óra hasznos volt mindenkinek, mivel felhívta a figyelmet, hogy egy falu, egy nép hanyatlása megtörténhet. Sajnos, elég kevés fiatal volt jelen a templomban, sokkal többen kéne legyenek az ilyen eseményeken, hogy hallják az intő szavakat! Vigyázni kell, hogy a jövőben e hanyatlás ne következzen be, építeni kell a jelent meg a jövendőt, de nem szabad elfelejteni a múltat, mivel egy nemzedék gyökerei szilárd talajban kell kapaszkodjanak, s nekünk e szilárdságot a múlt biztosítja.

Nyugati Jelen, 2013. augusztus 27.                                                  Érsek Attila