Az RMDSZ Fehér megyei szervezete az érdekeltek tudomására hozza, hogy 2013. november 4-én tartja tisztújító küldöttgyűlését.
Az elnökjelöltek 2013. október 28., 16 óráig nyújthatják be pályázatukat a Fehér Megyei RMDSZ Választási Bizottságához, Nagyenyeden, a Malom utca 24. sz. alatti székházba. További információk: a Fehér megyei RMDSZ székházban (tel: 0258-861-258).
DR. JUHÁSZ TAMÁS: EMLÉKEIM KARSAI ZSIGMONDRÓL
Készültem arra a presbiteri gyűlésre, amelyen hivatalosan át kellett vennem a helyettes segédlelkészi szolgálatot 1970 novemberében. Beszédet rögtönöztem, s ebben nemcsak saját, jó szívvel várt szolgálatkészségemről akartam szólni, hanem valami helyi érdekű dologról is. Ezért a beszédbe szőttem azt az olajfestménybe rögzített falusi idillt, amelyet Káli Dénes lőrincrévei lelkipásztor festett, s amelyet enyedi nagyapám lakásában sokszor megbámultam.
Hová is készülsz te papnak? – szólt bele készülődésembe Lenke néni, a nálunk vendégeskedő tanító néni- s mikor mondtam, hova, lelkendezve felkiáltott. Nem tudom, hol van, de azt tudom, hogy 1947-ben a lőrincrévei tánccsoport nyerte meg Vásárhelyen a fesztivált. Kiderült, hogy a Magyar Népi Szövetség országos népdal, népzene és néptánc versenyéről beszélt, amelynek döntője Vásárhelyen volt, s ezen a dicsőség és a pálma lőrincrévei tánccsoporté lett. Felvonulással zárult a nagy ünnepi népviseletes seregszemle, s a vásárhelyiek még ott az utcán is követelték, hogy mutassák be a pontozójukat.
Na ezt is belefoglaltam a mondókámban, s erre az emlékre felcsillant a 60 év körüli presbiterek szeme- mind számon tartották az emlékezetes eseményt, s volt, aki részt is vett az akkori tánccsoportban.
Ezek után némi csalódás volt számomra, hogy amikor az első lakodalom volt, ott alig-alig akadt egy-két ember, aki a legényest eljárja. Inkább a középkorúak álltak ki, virtusból, Székely Árpi és Jóka (Molnár) Zsiga figuráit őrzöm emlékezetemben. De aztán amikor a Karsai rokonságban volt esküvő, s arra eljött a Magyarországon élő Karsai Zsigmond, nem hittem el, hogy aki azt a fergeteges táncot járta, akkor már elmúlt 50 éves. Ma bárki megnézheti a Youtube nevű világhálós honlapon 80 éves (!!) Karsai Zsigmond pontozóját.
Jókai Mór idejében ezt még így nevezték- a magyar magántánc. Ezt mutatta be az író egyik regényhőse az előkellő társaságnak. “Testre öltött nyalka nemzeti ruhát viselt, bal keze csípőjére volt téve, jobbjával egyet törlött bajusza hegyén, s a hegedű jelszavára elkezdte délcegen, büszkén lejteni azt az úrnak való táncot. Elragadóan szép volt amikor ezt a nemes táncot lejtette. Gyönyör volt nézni délceg mozdulatait. Amint a zeneművészről mondják, hogy érzi, amit játszik, ő is érezte, amit táncolt. Minden lépésében kifejezés volt.”
Talán még nagyobb volt a meseíró lelkesedése, amikor a hatást írta le, amit ez a tánc az ünnepelt öregemberre tett, akinek a főhős táncolt.
Az öreg gróf arcán egyszerre két szokatlan tüzű piros folt kezdett kigyúladni, a feje kiemelkedett vállai közül, fehér haját felborzolta kezével, azután felállt a székről, mellét kifeszítette, fölegyenesedett, szemei villogtak, elkezdte a taktust ütni a tánchoz tenyereivel, ő is utána lejtett a félvállával a táncolónak, s dobbantott a lábával, mikor büszkén dobbantani kellett , s pengőtlen sarkantyúit, maga sem vette észre, hogy össze kezdte veregetni sarkaival”.
Kányádi Sándor pedig a magyar néptánc ősi, spontán erejére csodálkozik rá
Honnan járják, honnan hozták / honnan e mozdulat-ország / Szétlőtt várak piacáról / csűrföldjéről, még a sátor / vagy a jurta / tüze mellől röptette föl / a csípők, a csuklók, térdek / katapultja? / Vagy régebbről, húszezerből / még a nyelvelőtti ködből / teremti újra az ösztön?
Karsai Zsigmondnak “több mint 60 táncrögtönzését őrzi a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének Néptánc Archívuma. És tőle származik e vidék (a középső Maros mente, a Maros és Kis-Küküllő közötti dombság, amelynek része Magyarózd, Magyarlapád, Búzásbocsárd vagy Magyarpéterfalva is) népzenei hagyományáról készült legteljesebb gyűjtemény, mintegy 800 énekelt és fütyült dallam “- írja róla egy méltatója ” az általa őrzött lőrincrévei táncokat, dalokat hagyományőrző fesztiválokon, táncházakban mutatta be, tanfolyamokon tanította. Pécelen 25 esztendeje hagyományt teremtett a farsangi lőrincrévei bállal, amelyen a művész szülőfaluja, az erdélyi Lőrincréve folklórszokásait mutatják be.
Táncaiból számos együttes készített koreográfiát, köztük az Állami Népi Együttes és a Mojszejev Együttes is.
Kevesebbet tudtam a festő Karsai Zsigmondról. Pedig ebben éppen olyan jelentős életművet hagyott hátra, mint a népzenében és a néptánc művészetében. 1942-ben Kolozsvárra, majd 1943 őszén Budapestre ment festeni tanulni. Elvégezte a Képzőművészeti Főiskola festő szakát. Pécelen telepedett le. Megfestette emlékeit szülőfaluja táncéletéről, s a visszaemlékezéseit alapos néprajzi leírásokban fogalmazta meg. A Népművészet Mester címet 1962-ben kapta meg. A Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje 1993.
Kiss Lajos, Lőrincréve Népzenéje – Karsai Zsigmond dalai című monográfiája 1982-ben jelent meg
Felföldi László, Karsai Zsigmond festőművész a Népművészet Mestere MTA Zenetudományi Intézet, 2010.
Emlékkiállítás 2010-ben a péceli Ráday kastélyban, Szőcs Géza megnyitójával, Sebestyén Márta énekkíséretével és a Csillagszemű Táncegyüttes fellépésével.
Édesanyja Bárdi Sára – a seprűnyeles Sári néni-1971-1972 telén minden kedden nálunk ebédelt a parókián. Gyakran jött, hogy a kitelepedési útlevél kérelmét kitölteni segítsek. Nem értette, hogy neki mi keresni valója van Magyarországon. Azt is mindig bánta, hogy a fiai elmentek. Zsigáról az egyetlen pozitívum, amit emlegetett, az volt, hogy ahol lakik, ott van egy kis szőlője.
Mi már többet tudunk, jobban értjük, mit akart az Isten, amikor egy lőrincrévei legényt kiemelt szülőfalujából és a messzi Budapestre vitte. S ahol ez a lőrincrévei legény 70 éven át, újraélte és újraalkotta, amit szülőfalujában az első 20 évében kapott. Lőrincréve és Erdély nagyobb dicsőségére. A magyar természetfestészet és magyar táncművészet nagyobb dicsőségére, Isten dicsőségére.
(Horhát Miklós festménykiállítása az Áprily-esten)
(2013 szept. 19)
Az Estek 2013. őszi évadjának megnyitó rendezvénye egy református lelkész művészi munkáinak kiállítás megnyitója volt a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. Horhát Miklós első kiállítását, ezelőtt 37 évvel, 1976 november10–én mutatta be. Nem kezdő festőről van tehát szó. Az eltelt időszakban egy tucat körül jár a kiállítások száma. Egy érett festő, élénkszínű, gazdag gondolatvilágát, kifejező festményeit láthattuk. Témái a szokott Maros menti és más közeli ismert tájak, amelyeket nem egyszerűen másol, hanem új gondolati megvilágításba helyez. Nagyon sokan eljöttek a megnyitóra, talán száznál is többen, közöttük a lelkész kollegák. Nem csalódtak, hiszen egy művész, kollega, – olyan elődökkel, mint Gruzda János,- mutatta be sajátos színezetű művészetét.
Szám szerint a 97. Áprily-est a megszokott módon kezdődött. Józsa Miklós főszervező a szépszámú közönség előtt József Attilát idézve a „szépség koldusairól” beszélt. Mint elmondta Horhát Miklós bemutatójával a „szépség szigetére” érkeztünk meg a mai napon. Már az első percekben szép kórusművek keretezték a gyönyörű kiállítást. Fórika Éva ny. zenetanárnő – karnagy vezetésével fellépett ez egyházmegye kórusa. Franz Scubert művet és József Attila verssoraira írt dalokat adtak elő.
Megnyitó beszédet tartott Lőrincz Konrád református lelkipásztor, az Egyházmegye főjegyzője, aki nem művészettörténészként vagy akár műkritikusként, hanem a húsz éves barátságra visszatekintve vállalta a megtisztelő feladatot. Különben is, mint beszéde elején megemlítette „a festészet amúgy is olyan valami, amit nem lehet elmondani, vagy leírni, csak megfesteni, de szavakkal nagyon könnyű mindezt elrontani” Nos a barátság alapján mégis sikerült a legalkalmasabb szavakkal közelebb hozni a közönséghez a szemet és lelket egyaránt megérintő alkotásokat. Lőrincz Konrád egy új kifejezési formáról beszélt, amely nem a kivitelezési technikát ünnepli, hanem az impressziókat mélyíti el. A lelkész barát szerint színvilágában és festékkezelésében páratlan biztonsággal és nyitottsággal találkozunk, amely egy csodálatos szabadság érzéssel tölt el. Horhát Miklóst nem láthatjuk a természetben az Őrhegyen, a Sétatéren vagy a természet valamelyik sarkában festőállvány mellett dolgozni. Nem a pillanatnyi állapothoz ragaszkodik, hanem érzésekben, víziókban kódolva viszi magával a látottakat és a mű a műterem magányában születik meg.
A megnyitó utáni beszélgetésekben sokáig és sok minden elhangozhatott, hiszen a közönség valósággal ott ragadt a felemelő látvány és az elhangzott színvonalas baráti értékelés bűvöletében. Horhát Ildikó tiszteletes asszony elmondta, hogy férje a műteremben mindig zene mellett fest. Lőrincz Konrád legutóbbi látogatásakor a lőrincrévei parókián annak ima-műtermében éppen tetten érte, amint Pink-Floyd háttérzenében elmélyülten alkotott. Volt még egy ide kívánkozó gondolat a megnyitó beszédben a lelkipásztorság és a festészet találkozásáról. A nagy példa Vincent van Gogh, aki maga is egy időben lelkipásztorkodott írja testvéréhez Theohoz írt levelében: „Minden, ami az emberben és munkáikban igazán jó, ami szép és belső erkölcsiségről bír, ami fenséges lelki gyönyörűség, az gondolom, hogy Istentől való.”
Az elemző lelkész kollega egy kis használati utasítással is szolgált: (…) „ne a valóság iskolás másolatát keressük a képekben, hanem azt a többletet, amit a művész a maga érzésvilágán áttörve közölni akar” (…) tapasztalni fogjuk, hogy nem egy tárlattal, hanem, élő világgal van dolgunk, ami él és élményben részesít minket is.”
Székely László (XII. o) és Lőrincz Dávid (VIII.o) kollégiumi tanulók alkalomhoz illő gitármuzsikájában gyönyörködhetett a közönség, amibe a végén, Farkas Szabolcs földrajz tanár is bekapcsolódott. Szőcs Ildikó igazgató emlékeztetett a közeledő ünnepségre Bethlen Gábor alapító fejedelem emlékére (okt. 26.-27) amikor találkoznak a Kárpát medence a fejedelem nevét viselő iskolái. Ennek első napja Nagyenyeden, a Kollégiumban lesz.
2013-09-22 Bakó Botond
Megvallom, hogy amikor HM barátom felkért e megnyitó beszéd megtartására, akkor a megtiszteltetés öröme töltött el, utána viszont megijedtem, hogy miből is áll tulajdonképpen ez a feladat, hiszen sem művészettörténész, sem műkritikus nem vagyok, és csak amatőrként szólalhatok meg ilyen összefüggésben, ami viszont nem illik egy ilyen nagy horderejű kiállításhoz. Aztán az nyugtatott meg, amikor a meghívón és plakáton azt láttam felírva, hogy HM lelkipásztor (noha a festőművész megjelölős is teljesen helyénvaló lett volna) – Ez a megfogalmazás felszabadított engem arra, hogy nem műelemzőként, hanem fogyasztóként vagy éppen lelkipásztorként, az elemző bükkfanyelvtől mentesen fogalmazzam meg a saját benyomásaimat mindarról, amit HM művészete jelent számomra.
A festészet amúgy is olyan valami, amit nem lehet elmondani vagy leírni, azt csak megfesteni lehet. Szavakkal nagyon könnyű mindezt elrontani. Egy kicsit irigykedem most azokra, akik a zene hangjaival jobban meg tudják közelíteni azt a világot, amit itt magunk körül láthatunk. És bizonyára olyan impresszióink lesznek a zene hallatán, melyek egy hullámhosszon mozognak a festmények lelkületével. Mert ez itt – ha nem is azt mondanám, hogy egy sajátos világ, – de a világ sajátos látása, ahogy azt HM a lelkipásztor, a festő, az ember látja, tapasztalja, érzékeli, vagy éppen átéli. Egy átértékelt, vagy talán jobb, ha azt mondom, egy felértékelt valóság, amely átszűrődik az alkotóművész érzés és gondolatvilágán, átcsorog az erein, idegrendszerén és úgy csapódik le a vásznon (vagy más felületen) – minek következtében lesz az anyag szellemiséggé, lelkiséggé, impresszióvá. És a nagyszerű, hogy e tárlaton mindezt megosztja velünk.
Közel 20 éve tartó szoros barátságunk ideje alatt volt alkalmam végig követni azt a folyamatot, ami festészetében végbement (tudatosan nem fejlődésnek nevezem, mert a legkorábbi festményeiben is ugyanazt a megdöbbentő élményt fedeztem fel, mint a mostaniakban). De e folyamatban olyan változatosság gazdagította lépésről lépésre festményeit, mely annak ellenére, hogy változatlanul hagyta markáns stílusát mind a mai napig meg tudott lepni valami újdonsággal a kifejezési formát illetőleg. De az új kifejezési forma nem a kivitelezési technikát ünnepli, hanem az impressziókat mélyíti el bennünk, nézőkben. Nézzünk most valamelyik festményre, amely megragadta tekintetünk. Színvilágában és festékkezelésében (mert itt már nem egyszerűen ecsetkezelésről van szó) olyan páratlan bátorsággal és olyan nyitottsággal találkozunk, ami hasonló érzést kelt bennem, mint amikor valaki kimondja azt, amit én szerettem volna, de nem mertem kimondani, mert megrekedtem a kifejezési formák merev sablonjai mögött. Nos, ezeket a sablonokat csontig levetkőzik a HM festményei és egy csodálatos szabadságérzettel töltenek el. Ezért – nem akarok jósolni – de az az érzésem, hogy Horhát Miklóst nem fogjuk az Őrhegyen, a Sétatéren vagy a természet valamely sarkában festői állványa mellett dolgozva látni, mert nem ragaszkodik a pillanatnyi állapotot behatároló formákhoz, hanem gondolatokban, érzésekben, víziókban kódolva viszi magával a látottakat és a műterem magányában születik meg a mű a lélek élményeként. Ezért lehet, hogy a rövid székelyföldi tartózkodás 20 év távlatából is előtör székelyföldi tájképekben, mert az élmény – ha frissítésben van is része – kitörölhetetlenül ott van a lélek mélyén. (példa színhasználatra: Pilis marosban tükröződő fákkal. A szerzőnek is mondtam: ha rám hárult volna a feladat, hogy ezt a tájat megfessem, akkor biztos, hogy nem nyúltam volna ehhez a kékhez, ehhez a zöldhöz, a fák megfestéséhez piroshoz – és érthetetlen számomra, hogy mégis hogyan valósul meg ez a lelket nyugtató szín-harmónia)
Bizonyára van, aki felteszi magában a kérdést, hogy lelkipásztorság és festészet hogyan férnek meg egymással. Állítom, hogy jobban, mint bárki gondolná. Noha nem akartam teletűzdelni idézetekkel beszédemet, itt nem tehetem meg, hogy ne idézzek Vincent van Gogh egyik leveléből, aki maga is rövid ideig lelkipásztorkodott, és nem azért hagyta félbe, mert nem fért meg festészetével (mindkettőt szent hivatásnak tartotta), hanem azért mert annyira átélte a szegények sorsát és próbált velük azonosulni, hogy emiatt felettesei alkalmatlannak tartották a szolgálatra. A levelet, amiből idézek, testvéréhez Theohoz írta: „Minden, ami az emberekben és munkáikban igazán jó, ami szép és belső erkölcsiséggel bír, ami fenséges lelki gyönyörűség, az gondolom, hogy Istentől való”. Ugyanitt írja: „Próbáld utolsó szóig megérteni, amit a nagy művészek, a legkomolyabb mesterek mesterműveikben mondanak, és magát Istent fogod felismerni abban”(1880 június). Az ő munkáiról mondta valaki, hogy annak ellenére, hogy alig van kimondottan vallásos jellegű festménye, mégis festményeit szemlélve az ember érzi Isten jelenlétét. Ezt érzem ezeken a képeken is. Mert nem kell ahhoz angyalokat festeni, hogy vallásos, lelki élményt nyújtson egy kép. Elég sokszor rácsodálkozni a teremtett világra. Elég felismerni a kegyelmet, amely átsegít a kísértéseken. Mert egy-egy festményen, drámai vagy absztrakt megjelenítésben a legyőzött kísértés is ott van. A csontig vetkőztető őszinteség és a velőig vágó igazságvágy pedig egy magasabb moralitást idéznek. Portréi is, melyekből most csak egy van jelen (a szerző humoros megjegyzése szerint teremőrként) többek, mint arcképek. Inkább lemeztelenítő lélektükörképek. Isten előtt megnyíló erkölcsi bizonyítványok.
Hadd mondjam el, hogy legutóbbi látogatásunkkor a lőrincrévei parókián, annak ima-mű-termében, tetten értük a művészt, amint a Pink Floyd ihlető háttérzenéjében alkotott, s volt ebben a momentumban valami az imádság intimitásából. Az elkészült munkák pedig a zsoltárok drámaiságát vagy fenséges áhítatát sugallták. Az volt az érzésem, hogy Isten megosztja igazi művészekkel az alkotás katartikus élményét.
Nos, mielőtt túl feszíteném a húrt (ezt majd a gitárosokra bízom), a szakmai túlkapások után egy kis használati utasítást szeretnék nyújtani az itt látható kiállításhoz (nyilván a magam meglátása szerint): ne a valóság iskolás másolatát keressük a képekben, hanem azt a többletet, amit a művész a maga érzésvilágán átszűrve közölni akar; biztosítsunk távlatot a képeknek térben és időben, hogy ne a pillanatnyi benyomással maradjunk, hanem hagyjuk, hogy mélyre hassanak, tovább dolgozzanak az ember lelkében. Szánjunk időt rájuk, hogy árasszon el a levegőjük, hogy körbefogjon a hegyek ölelése, hogy megmozgasson a lelkiismeret-ébresztő dinamikájuk, hogy érezzük Isten közelségét bennük. Vándoroljuk be itt körbe a Torockói hegységet, Pilist, Búvópatakot, Kőközt, Székelykövet, a Várhegyet, sétáljunk végig a Maros partján, érintsük meg a vizében lángoló fák lágy tükrét, nyargaljunk fel a Hargita fenyveseinek magasságába és tapasztalni fogjuk, hogy nem egy tárlattal, hanem élő világgal van dolgunk, amely él és él-mény-ben részesít minket is.
Mindjárt rájövünk, hogy ebből nem elég egy falat. Megoldásként én magam is több falat szántam otthonomban HM festményeinek (amit akár éppen terápiás céllal is tudok ajánlani), mert tulajdonképpen ez is kiszáradófélben levő lelkünknek egyfajta gondozása.
És most papos leszek (de ebben legalább szakképzett vagyok) kívánom, hogy Isten áldja meg Horhát Miklós festői munkásságát a lelkészi munkássága mellett, gyarapítsa ihletforrását, hogy tovább gyönyörködtessen minket az az élményvilág, amely színekben kel életre. Mi pedig hálásak lehetünk, hogy elszórványosodó Nagyenyedi Ref. Egyházmegyénknek nemcsak Gruzda Jánosa volt, hanem Horhát Miklósa is van.
Nagyenyed, 2013 szeptember 19 / Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház
Lőrincz Konrád A. lelkipásztor
