Nagyenyed bejegyzései

Herepei Ádám

Közzétéve Feltöltötte:
 

A nagyenyedi református temetőben a Dr. Szász Pál Egyesület kezdeményezésére folytatják a régi tanári sírok rendbe tételét, kiszabadítását a bokrok fogságából. Egy szép áprilisi délután, a virágzó orgonabokrok közt, a temető régen elhagyott, nyugati részében meghatódva pillantottuk meg Herepei Ádám kollégiumi professzor impozáns síremlékét, amelynek meglétéről hosszú ideje nem tudtunk. A sírra Rácz Levente, az Egyesület elnöke és László István, a Fehér megyei RMDSz irodavezetője bukkant rá a tél folyamán, amikor a lombtalan bokrok látni engedték a már eltűntnek hitt sírkövet.
Kertész József: Hazajáró lelkek – nagyenyedi képek című 1929-ben megjelent könyvében örökítette meg Herepei Ádám sírkövének, napjainban már nehezen olvasható feliratát: „Maradéki becsüld emlékezetét, tanítása az eltölt időt ismertette; a jelen való állása okait magyarázta. Ékesen szólása beszédét foganatossá, a papi chatedrát kedvessé tette. A nagyenyedi főiskolában XXIV esztendők alatt nevelvén fiakat a hazának. Az élet LVIII-ikában elnyugodott MDCCCXIV-ben. Emlékét barátai és tanítványai tisztelik.”
           „ A „sírkő” déli, völgy felé néző oldalára sugaras nap van bevésve, amely az örök életet és annak a sötétség fölötti didalát jelképezi. Vagy talán napkeletet, ahová híres tanítvány elindult az őshaza felkutatására.” – olvasható         Vita Zsigmondnál.                  Herepei Ádám a Hunyad megyei Lozsádon született 1756. február 22-én református lelkészi családból. Négy évig Szászvároson tanul, majd 13 évig a nagyenyedi kollégium diákja. 1872-től Bázelben, Genfben és Marburgban folytat egyetemi tanulmányokat. 1875-től báró Kemény Simon „statustanácsos”- a és Alsó-Fehér vármegye főispánja fiának, Simonnak a nevelője. Ilyen minőségében kíséri el tanítványát külföldi tanulmányi útjára. Ez alkalommal a marburgi és genfi akadémián tökéletesíti szónoki tehetségét. 1790-ben meghívják az enyedi kollégiumba, ahol történelmet, költészettant, classica literaturát tanít.
Váró Ferenc iskolatörténetében így jellemzi nagy elődjét: „Herepei Ádám nagy erejű szónok volt, főképp gyászszertartásokon, élénk és elragadó tolmácsa a történelemnek. Valószínűleg az ő leckéi ébresztették Kőrösi Csoma Sándorban az ábrándos elhatározást, hogy az ős magyar haza fölkeresésére induljon. Fáradhatatlan vezetője az alsóbb osztályok tanításának.”
          Kőrösi Csoma Sándor egész őstörténeti felfogásának kialakulásában és ujgurokra vonatkozó értesüléseiben neki lehetett döntő szerepe, hiszen diákoskodása idején Herepei tanította történelemre, aki a Kollégium uralkodó szellemisége, vezéregyénisége volt. Következésképpen   meghatározó szerepe lehetett az ifjúság nevelésében. „Kortársai egyöntetűen kiemelik, hogy Herepei nem a történelem eseményeit tanította, hanem a történelem lelkét ragadta meg, elbűvölően érdekes és színes előadásokat tartott .” – írja Csetri Elek.
Szónoki tehetségének bizonyítékai temetési beszédei. „Ritka nevezetesebb nagy temetés vala, hol az ő beszédi ne kísérték volna a halottat örök nyugodalmára.” – jegyzi fel Zeyk János. Sajnos, kéziratban maradt művei az 1849-es vérengzés alkalmával megsemmisültek.
Herepei Ádám 1814. szeptemberében halt meg Nagyenyeden. Temetésén Hegedüs Sámuel „A közhasznú professzor és historikus” címen mondott beszédet, amelyben a híres enyedi professzor hazafias szellemű tanítását dicséri.
                   Sírja fölé Baczkamadarasi Kis József, a hálás tanítvány emelt „szép emléket”, amelyet sok évtizedes fogságából szabadított ki ez év áprilisában a múltjára büszke enyediek egy kis csoportja.
A súlíosan megrongált állapotban levő sírkövet a Dr. Szász Pál Egyesület szándékszik fejújíttatni.
                                                        Józsa Miklós 

Herepei Ádám síremléke

Bakó Botond fotója

Holányi Julianna, a „tájvallató, szépség – és fénykereső alkat”

Közzétéve Feltöltötte:
Holányi Julianna városunkban, a Kollégium közvetlen közelében született és nevelkedett, az óvodává alakított egykori Sisak vendéglő szolgálati lakásában, meghatározó jellegű tanári családban, itt kapja az első indítékokat később kibontakozó művészetéhez is. Ennek egyenes következménye, hogy kisgyermek korától a kollégium és a természet bűvöletében élt. Ahogy kilépett lakásuk ajtaján, történelmi levegő, a természet friss fuvallata vette körül: a régi kollégiumi épületek, a mosolygó Őrhegy, az akkor dús lombú tornakert, a hatalmas kollégiumi udvar, amely nyáron, a nagyvakációk idején csak néhány tanárgyermek birodalma, játszótere volt. Az emlék a hasonló életérzés, eltérő művészi megformálásban ugyan, de ott van a költő és a festőművész alkotásaiban:
Jékely Zoltán egyik versében így jelenik meg az üres kollégiumi udvar: „Üres a fejedelem oskolája, / ő maga ott ül az egyik falon, / mohásodó fehér márványba vágva, / hogy szakállát ne bántsa fuvalom. // Csak néz maga elé a kúriára, / mintha a földön látna valamit: talán azoknak lábnyomát vizsgálja, / kik egykor régen futkorásztak itt. // Hol vannak most a nagy-fiúk, a hősök, / futballista lábuk most merre fut? / füzetükkel szél játszik kergetőzőt, / s cigány fején elhagyott kalapuk. //… A folyosón csákóban festeget / egy létralábú mázolósegéd, / döngő dalától a fal is remeg / s úgy visszhangozza, mint kísértetét. // Így énekeltek itt azok a hősök! / Vajon hol cseng most zsoltáros daluk? / Füzetükön, amely bevizeződött, / a verestinta kékkel összefut…”
A gyermekkori emlékek Holányi Julianna emlékezetéből se tűntek el nyomtalanul, tudatában maradtak, majd munkái hangulatában tükröződtek. A kiváló kollégiumi diák minden tantárgyhoz vonzódott, szerette és értette a matematikát is, de valahol génjeiben ott volt a művészetek iránti hajlam. Ezt erősítették fel tanítómesterei: Vass Albert, Szász Árpád, Gazdáné Olosz Ella. Az enyedi, Székely Mihály vezette amatőr-festőmozgalom tagjai közül emelkedik ki ő is, talán a legmagasabbra. (Később Horhat Horea festőiskolájában tökéletesíti tudását.) Ez nem véletlen, hiszen a Bethlen Kollégium szelleméhez hozzátartozott a tehetségek felkutatása, felkarolása. Innen indult Barabás Miklós, Barcsay Jenő, Dóczyné Berde Amál, Gruzda János, Incze János, Göllner Elemér, Vass Albert, Székely Mihály és még sokan mások.
A művésznő szülőföldjétől első ízben kolozsvári egyetemi tanulmányai idején távolodik el, de pár év múlva diplomával a kezében tér vissza oda, és az enyedi fémipari üzemek villamosmérnökeként doldozik. A festészethez azonban egy pillanatra sem lesz hűtlen.
1989-ben a sors életútját más irányba terelte. Családjával Magyarországon telepedett le, a Veszprém megyei Peremarton biztosít számukra emberhez és művészhez méltó körülményeket. Állandó tanulás, önképzés közepette itt teljesedik ki művészete. Martonvásáron elvégzi a Beung-Kun Sou dél-koreai festőművész professzor vezette akvarell és kollázs mesterkurzust, melynek hatása harmonikusan épül be munkáiba.
Festői munkásságának két alapvető pillére: „a meghatározó erdélyi emlékvilág” és „az anyaországban meglelt otthon áradó késztetése…” – állapítja megegyik méltatója.Erdélyi korszakának fő témája: a festői erdélyi táj, különös tekintettel Nagyenyed és vidéke világára.Legfontosabb magyarországi témája a veszprémi, balatoni, balatonfelvidéki táj. De művészete nem országhatárokhoz kötött.
Mivel térben eltávolodott szülőföldjétől, az állandó visszavágyás őt is nyugtalanítja, akárcsak a tragikus sorsú enyedi diákot, Sipos Domokost: „Szívem visszavágyik az ódon udvar, a nagy kúria megszokott szögletébe, s a tornakert egyik sarkában egy daliás juharfa azóta is minden tavasszal nekem bontja ki levelét. Ó, drága Bükkös, gyönyörű Farkaspatak, andalító Holtmaros!…Csudaszép kertek mosolygó huncutkodással néznek rám most is viruló batuljaitok és arisztokratikus sápadt pónyikok hűvösen simulnak bőrömhöz a keblemen.
Szép Őrhegy, őrt álló silbak a kollégium háta mögött – emlékszel-e még lában nyomára, s isteni Marosvölgy és ti sötét hegyek: Pilis, Csáklyakő, Kőköz, Székelykő, hordoztok-e még egy parányit milliószor rátok tévedt töretlen szemem sugarából?”
Jékely Zoltán, az Enyeden született költő, e lelkiállapotot egyik versében így fejezi ki: „Nemcsak álmomban, napvilágban, ébren / mind arra járok én, hol itt, hol ott,…”, „A megtett úttal egyenes arányban/ hatalmasodik bennem otthonom:/ mennél többet kódorgok a világban,/ Enyedről annál többet álmodom.”
Ezek az álmok Holányi Júlianna esetében gyönyörű festményekké, grafikákká minősülnek át. Az enyedi vár a bástyák, a templomok, a Kemény-Zeyk kúria, a Bethlen utca, az Áprily ház, a sétatér a diákemlékművel állandóan visszatérő témái, amelyeket változatos festői és grafikai technikák rendkívül sajátos, egyéni alkalmazásával hoz létre. Színvilága káprázatosan finom, tájképei, virág csendéletei valósággal ragyognak, illatoznak, jól illik rájuk Áprily egyik versciklusának a címe: Évszakok zenéje ez is. Hiszen hasonló Áprilyverseinek és Holányi Julianna festményeinek tájszemlélete, hangulatisága. A festészet és költészet kölcsönhatása figyelhető meg itt: a vers festőisége a költőnél nyelvi eszközökkel valósul meg, a festmény líraisága a színekben ölt testet. A négy évszak egy-egy megörökített táj-szelete a festő képein ugyanolyan hűségesen, ugyanolyan líraisággal ábrázolja a természetet, mint Áprily versei. „Már barna bokrok közt bujkál a tél. / A szélben hangos varju varjut űz. / Vörösbegyünk még koldulgatva él. / De lám: szőkül a patakparti fűz…/ A fán bolyongatom tekintetem / s a futó fény is éppen arra tűz. / Te szőke folt, adj gyógyulást nekem, / te sárga-szőke patakparti fűz.” (Szőkül a fűz); „Új rügy s új fű, és újra mondhatom, / és örvendezve mondhatom, hogy élek, / Kékes vihar-fekete alapon / a cseresznyefa-gömbök habfehérek.” (Tavaszi pillanat); „Engem az erdő véd s szeret, / utaimon erdők kisértenek: / bükkök, gyertyánok, égerek / tölgyek. Fenyők is. Égig értek. // Most is, hogy visszagondolok / hajdani erdőim sorára, / a hegy felől gyönyörűen / zúg bükkös erdőnk orgonája.” (Szeret az erdő)
Holányi Julianna akvarelljeivel, tusrajzaival több kiadványt illusztrált. A hozzánk legközelebb állóak Hantz Lám Irén: Város az Őrhegy alatt és a 123 vers Nagyenyedről című kötetek, amelyekben együtt csodálhatjuk meg városunk épített örökségének legszebbjeit.
Eddig több mint száz csoportos és száz önálló kiállításon mutatta be alkotásait Magyarországon, Erdélyben, Bukarestben, Kölnben, Bécsben, Szöulban, Salsburgban, Bernben.
A most megnyíló, Enyedi tájakon című 101. önálló tárlata újból igazolja, hogy a szívéhez legközelebb áll a szülőföld és környéke. Ezek az enyedi és Enyed környéki, főleg torockói témájú pasztellek, akvarellek, tusrajzok, akrillek, kollázsok (tempera és akvarell) rendkívüli művészi-esztétikai értékük mellett jelentős értékmentéssel, értékmegőrzéssel is birnak. Általuk valósággal megáll az idő, természetet, örökségünket nem becsülő, romboló világunkban megörökítik az Örök Természet egy-egy szeletét, pusztuló kincseinket.
A művésznő is vallja, hogy a festészet maga a költészet. Valóban, ezek a munkái is olyanok, mint egy-egy finoman megkomponált lírai költemény. Ezért illik hozzájuk egy-egy Áprily vers vagy versrészlet. Képeiből ugyanúgy sugárzik az erdélyi táj hangulata, varázsa, mint Áprily verseiből. Ezért vallja ő is a nagy helikoni költővel: „Csudáltalak ezer szemmel / ezerszemű szerelemmel… / Szépségedből örök lázban / ezer szemmel lakomáztam. / De te mind az ezer szemnek / megmaradtál rejtelemnek.” Ezt a rejtelmet kutatja Holányi Julianna is munkáiban, az itt kiállított képben is. „Amikor alkotok – mondja –, úgy érzem, mindig ott van képeimben az erdélyi táj, ha formailag nem is, de kisugárzásában és lelkiségében igen.”
Mennyire illenek rá is Áprily vallomásos, az örök természethez, a „tiszta forrás”-hoz intézett sorai: „Kút vagy nekem / s vágyat bugyogtatsz, fogyhatatlan újat. / Patakjaid / bennem el nem apadnak, / mélységeid / mélységeimben kiccsel felfakadnak. /Vadméheid / a rétemen toroznak, / havasaid / nárcisszaim csokrában illatoznak. / Ösvényeid / a két talpamban élnek, / harangjaid / hajnal körül a tornyomban zenélnek. / Fellegeid az én tetőmre szállna, / viharaid / az én barlangjaimban orgonálnak…”
Őszintén kívánjuk Holányi Juliannának, hogy áldozatos munkájához adjon az Isten egészséget, erőt és hosszú, boldog életet! Képeivel ezután is jöjjön el szülővárosába, hogy részeltessen bennünket a műveiből áradó szépségben, adjon erőt számunkra, hogy továbbra is hűségesen helyt álljunk „az örök talajon”, itt, Nagyenyeden.
 
Ezennel Holányi Julianna 101. önálló kiállítását megnyitom.
 
Nagyenyed, 2010. május 26.
 
Józsa Miklós

 


 
 

 
 

Fotók: Holányi János

Egybefonódott Bethlen- és falunapok

Közzétéve Feltöltötte:
„ A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma.”
(Széchenyi István)
A VII. Bethlen Napok a tudományok és a testi nevelés, valamint a hozzá kapcsolódó rendkívüli látvány jegyében zajlottak. Az utolsó napon a felenyedi református templom építésének 200. évfordulója, ennek hálaadó ünnepsége egybeesett a kollégiumi zárónapokkal, amelyet a gyülekezet és az iskola együtt tartott.
Esti tornavizsga és koncert
Több száz szülő és városi érdeklődő jelenlétében igazi tömeges szórakozásként zajlott május 28-án az esti tornavizsga. A véndiákok Kelemen Csaba vezetésével előzőleg már rendbe tették a tornakerti tribünt és környékét. A bemutatót, egyben a Bethlen Napokat ezúttal is Szőcs Ildikó igazgató nyitotta meg, aki örömmel állapította meg, hogy élet van a kollégiumban. Sütő András gondolatával élve: fügevirág ifjúság áll előttünk, hiszen a füge az a gyümölcs, amely soha nem hullatja el a virágát, hanem körülnövi azt gyümölcseivel. Részvevői voltak a nem mindennapi rendezvénynek Borbély Károly államtitkár, a kollégium véndiákja, Kató Levente egyházügyi tanácsos, Mihai Horaţiu Josan polgármester és Krecsák Albert alpolgármester, akik néhány szóban köszöntötték a is jelenlévőket.
Bevonultak a nagydiákok a kollégiumi zászlóval az élen. A régi hagyományú rendezvényt néhány éve megújították, és a késő esti programmal a speciális világítás fényében rendkívüli látványban részesítették a közönséget. Ez valósággal elbűvölte a mind lelkesebb nézőket, akik ezúttal is tornagyakorlatokat, ritmikus táncokat és akrobatikus mutatványokat láthattak. Egy ütemre mozgott az iskola szinte minden diákja. Röviddel este 10 óra előtt különös varázst kölcsönöztek a sötétben foszforeszkáló tornászok gyakorlatai, amelyet nagyszerű tűzijáték követett. A tornászok „BGK!” kiáltásaitól visszhangzott a Tornakert.
A koncertet a Tornacsarnokban tartották meg. Nem feledkezhetünk meg a különleges élmény megvalósítóiról, Ferencz Gábor és Kerekes Ferenc tornatanárról, valamint az óvónőkről és tanítónőkről, akik rengeteget dolgoztak a szép produkciók érdekében (Tomai Gyöngyi, Simon Edit, Joó Orbán Katalin, Mester Ágnes, Kis Amália tanítónők, Ferencz Erzsébet, Lukács Mária, Szakács Anna, Szakács Mária és Mátyus Réka óvónők.) Mindegyikük nagyszerű munkát végzett, emlékezetes estét varázsoltak minden iskolaszerető néző szívébe, akiket az összetartozás nemes érzései is áthatottak a kollégium tágas terein.
A tudomány napja
A kollégium ódon épületei is mintha ünnepi díszbe öltöztek volna. A nyitott épületbe érkező látogatók a frissen festett óriási kapukon keresztül léptek be. Ez a nap, május 29. mintha visszafogottabb, szelídebb lett volna. Ahogy a szépen megtisztított, évszázados tölgyfalépcsőkön felfelé haladtunk, azokra a hajdani tudós-professzorokra gondoltunk, akik koptatták ezeket a lépcsőket, és akik a nevelést, oktatást mindig szervesen össze tudták kapcsolni a tudománnyal. Ma méltó utódaik akadnak a diákok és a tanárok soraiban. Az igazgató az ünnep kora reggelén így határozta meg a soron következő feladatot: rácsodálkozni a tudomány és a kultúra képviselőire itt, ahol a természettudományokat először oktatták Erdélyben. Turzai Melán aligazgató bemutatta a hét diákcsapatot, és a továbbiakban is betöltötte a moderátor szerepét (Upson, Csipeszek, Csobogók, Sphinx, SzNKB, Csimaszok és Inzelesek). A versenyzők A Föld él, és lelke van verseny harmadik szakaszának keretében Alternatív energiaforrások témakörében vetélkedtek. A négytagú csapatok nem kevesebbre vállalkoztak, mint arra, hogy válaszoljanak a nem egyszerű, komoly tájékozottságot igénylő tesztkérdésekre, és bemutassák környezetvédelmi dolgozataikat (felkészítő tanárok a kollégiumból: dr. László Enikő, Gergely István, Dvorácsek Ágoston, Farkas Szabolcs, Vas István, László László, Szilágyi Róbert, Szőcs Ildikó). A diákok felkészülését a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem tanárai (a zsűritagok: Szacsvai Kinga, Szígyártó Lidia, Poszet Szilárd, dr. Farkas György) és a Mol Románia, valamint a Communitas Alapítvány is támogatták, szakmailag és anyagilag, a zsűriben a Mol-t Felméri Erzsébet képviselte. A vetélkedővel párhuzamosan az iskolai könyvtárban és az úgynevezett fónika teremben szavalóversenyek zajlottak általános és középiskolásoknak. Sokan kiválóan szavalták a Kosztolányi és a szabadon választott verseket.

A felnőttek tudományos konferenciája is igen színvonalasnak bizonyult. Ezúttal Kónya Mária aligazgató töltötte be az irányító szerepet. Jarosievitz Erzsébet, a kollégium volt magyartanára, jelenleg budapesti lakos a nagyenyedi iskolai színjátszásról értekezett, ifj. Pásztori Kupán István teológiai tanár Misztótfalusi Kis Miklósról szólt, Farkas Szabolcs földrajztanár Gáspár Jánosról, a nagy pedagógusról, dr. Lőrincz Helga Bethlen Gáborról, mint első közgazdászról adott elő, Győrfi Dénes könyvtáros Sebestyén József írását olvasta fel, aki volt román katona és magyar hadifogoly is egyben, Dvorácsek Ágoston Benkő Józsefről tartott ismertetőt és a kettős évforduló kapcsán (350 éve halt meg, és 385 éve született) egy Apáczairól szóló előadás is elhangzott.
Délután Bűvészsarok címen Jarosievitz Zoltán, a kollégium volt fizikatanára érdekes, szórakoztató fizikai kísérleteket mutatott be. Később a díszteremben kiértékelést és ünnepi műsort tartottak. Bemutatkoztak az első díjasok. (A Mol csapatverseny győztese a Csipeszesek csapata lett. A szavalóversenyen Borbándi Zsuzsánna, Miklós Melinda és Vas Renáta bizonyult a legjobbnak). Az összegezőn jelen volt Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter, aki kiemelte, hogy Bethlen Gábor fejedelem szelleme hagyományt, hűséget és felelősséget jelent.

Kőműves Kelemen balladája a felenyedi templomban

 

Hálaadó ünnepség és falunapok Felenyeden

A felenyedi református templom alapításának 200 éves évfordulója alkalmából egész héten program zajlott a ma Nagyenyedhez szervesen hozzátartozó helységben. A mintegy 365 tagot számláló református közösség lelkipásztorával, Lőrincz Konráddal az élen mindent megtett, hogy szép, emlékezetes ünnepük legyen. Május 25-én istentisztelettel és megnyitó ünnepséggel kezdődött a régi templom helyén, a református temetőben. A kezdetben katolikus, majd református templom mintegy 500 évig fogadta a gyülekezetet. Mára a 700 éves gyülekezet túlélte templomát, és 1810-ben úgy döntött, hogy új hajlékot épít a híveknek, hiszen a falu amúgy is lejjebb költözött a völgyben, a templomárok mentén. A régi templom fokozatosan összeomlott, de három követ a mai napig megőriztek, és beépítették abba az emlékműbe, amelyet jelként az évforduló tiszteletére emeltek. Türi Attila felenyedi építészmester lelkes és odaadó munkájának nagy érdeme volt abban, hogy az emlékfal idejében elkészült.

Május 27-én gyermeknap zajlott a felenyedi magyar óvodában, május 29-én, szombaton pedig falutalálkozót tartottak, amely a templomban áhítattal és gyülekezettörténeti vetítéssel kezdődött, majd bemutatták az évforduló tiszteletére Lőrincz Konrád és Krizbai Jenő történelem tanár által írt, ízléses és tartalmas emlékkönyvet. Jubileumi kiállítást is megnyitottak, majd 14 órától a magyar óvoda udvarán vidám együttlétben találkoztak a felenyediek és a vendégek, többek között a 27 tagú holland Aalsmeer és Rijssen holland testvér gyülekezet tagjai.
A vasárnapi hálaadó istentisztelet 11 órától kezdődött, a zsúfolásig megtelt templomban igét hirdetett Pap Géza erdélyi református püspök. Jelen volt és üdvözölte az ünneplőket a holland testvérgyülekezet teljes küldöttsége, akik kórusukkal is felléptek. Mihai Horatiu Josan enyedi polgármester és Krecsák Albert alpolgármester, valamit a felenyedi ortodox pap szintén üdvözölték az ünneplőket. Krizbai Jenő történelemtanár, az emlékkönyv társszerzője Felenyed és a kollégium történelmi kapcsolatairól tartott előadást. Szakács Tibor felenyedi lakos, kollégiumi diák jóvoltából bemutatásra került a felenyedi papírmalom története is, amelyet a kollégium működtetett, és 1819-ben Hegedűs Sámuel nagyenyedi professzor biztatására újjáépítettek. Szőcs Ildikó kollégiumi igazgató szerint a holland segítséggel felújított templomot élettel tölti meg a felenyedi gyülekezet. Ezen a záróünnepségen ért össze a kollégiumi Bethlen Napok és a felenyedi megemlékezés. Ünnepi előadással felléptek a kollégisták: Szilágyi Róbert tanár és Tomai Gyöngyi tanítónő irányításával a gitáregyüttes mutatkozott be vallásos jelegű muzsikájával, Lőrincz Ildikó vallástanárnő és Kelemen Ferenc zenetanár V. oszályos tanulói pedig a Kőműves Kelemenről szóló legendát elevenítették fel a szószék előtt. Közben levetítették ifj. Lőrincz Zoltán kisfilmjét is a templom történetéről. Lőrincz Konrád református lelkipásztor, a rendezvény mindenese megköszönte mindenkinek a segítséget, de leginkább az ansbergi holland testvérgyülekezetnek, akik adakozásukkal lehetővé tették a 200 éves templom felújítását.

A VII. Bethlen Napok sokoldalúságával, magyar közösségeket mozgósító erejével, minőségi műsoraival, a tudományok megbecsülésével, emelkedett ki és marad meg az emlékezetben.Szabadság, 2010. június 01.

Elkészült a Székelyvár kicsinyített mása

Közzétéve Feltöltötte:

A SZERZŐ FELVÉTELE– Az alkotó átadja a zászlót a falu legidősebb emberének

Ha az idelátogató turista feltekint a Székelykőre, hármas csúcsú magaslatot lát. A Várcsúcson épült a Székelyvár, amelynek ma már romjai sem láthatók. A Vár ősi eredete a régmúlt homályába vész. Orbán Balázsnak a Székelyföld leírása című munkájában olvashatunk a Várról és a Székelykőről. Ő örökítette meg ezt a várat, az utolsó fallal, amely még állt, rajzzal és dagerrotípiás fényképezéssel. Utána hamarosan le is tört, és maradványai legördültek a Nagy árok felé. Orbán Balázstól idézünk: „Torockó vára létéről első okmányi tudomásunk 1249-ig hat fel… Ez adománylevélből kitűnik az, hogy Toroczkó várát ide, a havas ormára András mester, a Torockóiak azon hős előde építette: ki az, hogy az oly tekintélyes vár volt, melynek építése és megvédéseért két tekintélyes jószágot nyert András mester, kitűnik az is, hogy azt a mongolok ellen fegyveresek sokaságával – mialatt kétségtelenül a székelyek értődnek – megvédte… Aranyosszék adománylevelében a székelyek e győzelme még nyomatékosabban ki van emelve, hol előadatik, hogy a kézdi székelyek a szorongatott Toroczkó várának segítségére sietve, nemcsak felmenték, hanem a szétszórt mongolok kezei közt levő foglyokat is kiszabadíták…”
A tatárok felett aratott nagy győzelem után a székelyek telephelyül kijelölt területén lévő helységek között Torockó várát is említik, mint olyan várat, amelyet a székelyek a tartománybeliekkel közösen bírnak. Ezután többször újjáépítették, megerősítették, és mindannyiszor menedékhelyet biztosított a nehéz időkben, akár több ezer embernek is, tehát nemcsak a torockóiaknak. A nagy csata idején, 1284-ben a várban ott volt Thorockay Illés erdélyi alvajda is fiaival, unokáival és rokonaival. A tatároktól, akik a nagy invázió után már visszavonulóban voltak, elvették a zsákmányt, és szinte az utolsó emberig lekaszabolták őket.
A vár védelméhez nagy előnyt nyújtott a forrásvizek és a rejtett ösvények jelenléte, amelyeken keresztül éjnek idején biztosítani lehetett az utánpótlást. A vár maga úgy épült, hogy egy emeletnyi magasságban nem volt rajta bejárat, csak létrával lehetet bejutni, amelyet aztán behúztak. Békeidőben a Zömtoronynál nyilván a szekereknek kellett legyen bejárata. A közeli Csegezi vár (Csegezi lyuk vagy Csepegő vár) és a Kőlyuk hasonló védőszerepet töltött be a környék lakói számára a vészes időkben.
A Forrás
2006-ban Molnár Zsolt a torockói Forrás borozóban találkozott Balogh Szabolcs tulajdonossal, Torockó szakavatott ismerőjével, több, a faluról szóló könyv szerzőjével. Ebben az italozóban sok érdekes beszélgetés zajlott már Torockó múltjáról. Zsolt arra az elhatározásra jutott, hogy készít egy makettet a már nem létező várról, az Orbán Balázs által részletesen leírtak alapján. A gondolat tetteket szült, és végül elkészült egy várzászló és két makett. Mindezt megelőzte a helyszínelés, ahol hozzávetőleg megállapították a vár helyét és méreteit. Közben tatár nyílhegyek és cserépedények is előkerültek a vár telephelyéről. Zsolt folyamatosan informálta Szabolcsot a munka állásáról, végül hosszú, mintegy négyévi munka után (benne van a gondolat megszületése, a tervezés, a helyszínelések stb.) készült el gipszből a vár, amit Molnár Zsolt átadott a torockóiaknak.
Ferencz Gábor unitárius lelkész ünnepi istentisztelete után Molnár Zsolt kért szót. Kifejtette: célja a makett elkészítésével az volt, hogy tovább erősítse a falu történelmi múltját. A Székelyvár, véleménye szerint, Torockó egyik meghatározó szakrális területén feküdt, amely védelmi szempontból sem volt elhanyagolható. András mester nem tett egyebet a tatárok feletti győzelem után, mint megkezdte a vár bővítését és újjáépítését. A vár csatározások idején kész volt befogadni szinte egész Aranyosszék népét, akik faházakban és sátrakban vészelték át a nehéz időket. Békeidőkben csak helyőrséggel rendelkezett. – Amióta Torockót megismertem, hatalmába kerített a gondolat, hogy létrehozzuk újra, hacsak kicsinyített másában, is ezt a csodálatos várat – mondta Molnár Zsolt.
Balogh Szabolcs társkezdeményezőként hangsúlyozta, hogy fontos korabeli hagyományt élesztünk újra. Az ütközet után alakult ki az a szokás, hogy áldozócsütörtökön a torockóiak lovagi tornát tartottak, felvonultak a Székelykő csúcsaihoz, és a hajnalt várva meggyújtották a „csóvákat.” Ezt a hagyományt próbálják követni.
Miután a zászlót is kibontották, az ünnepség befejezéseképpen két torockói lány népművészeti tárgyakat ajándékozott Molnár Zsoltnak, hálából a munkáért. A zászlón a következő felirat olvasható: „A Székelyvár vitéz hősei, kiknek utódai a mai torockóiak, örök dicsőséget állítanak Kengürthnek”. A szép élmény után kivonuló torockóiak és vendégek egy nagy kosárból igazi somodi kalácsot fogyasztottak.
A nagyobbik vármakett hamarosan a Polgármesteri Hivatal kirakatába kerül, hogy mindenki megnézhesse, a kisebbik, a Zömtorony a Népművészeti Múzeumban kap helyet.
Majális a vadkörtefánál.
Az ünneplést követően csaknem félszáz torockói vállalkozott arra, hogy felmásszon, vagy felvigyék autóval a Székelykő oldalába, a Nagy Árok menti vadkörtefához. A Székelykő és a falu közötti nagy térben hamarosan felhangzott Ferencz Sándor karmester vezetésével a torockói fúvószenekar nagyszerű, ezúttal messzi tájakra hallatszó muzsikája. Flekkenezés és szalonnasütés közben tovább folyt a lazább beszélgetés, majd egy idő után a Székelykőn egy előre elkészített sziklavájatba elhelyeztek egy csóvát (egy zöldágat), amelyet ezúttal nem gyújtottak meg. Botár Attila torockói, ősei révén tősgyökeres székely származású polgár elmondta, hogy házának fém ablakkeretébe ma is ott vannak beépítve a nyílhegyek. Az ünnepségnek és az elkészült maketteknek, a csóvázásnak Balogh Szabolcs szavai szerint jelzésértéke van, hogy Aranyosszék népe Torockótól Felvincig újra találkozhasson. Az egymásratalálásban éppen a múlt ismerete segítheti az erre vágyókat. Felröppent az a gondolat is, hogy kedvezőbb időkben egy bizonyos magasságig fel lehetne újra építeni régi helyén a várat. Elindult tehát útjára egy újabb teremtő gondolat.
 A hagyományfelújító ünnep kivitelezésében részt vállaltak a Kriza János Kultúregyesület, az Önkéntes Tűzoltóegyesület, Tulit Levente vezetésével, a Polgármesteri Hivatal és az Unitárius Egyház képviselői. Tanúi lehettünk tehát egy nagyszerű múltidéző civil összefogásnak.

Szabadság, 2010. május 15.