A rendezvényen a Nagyenyeden és Erdély-szerte jól ismert Toldi Éva írónő beszédében hangsúlyozta: a Peremartonban élő festőművésznő, a versantológia illusztrátora és Rácz Levente, a kötet szerkesztője, ugyanannak az ősi erdélyi városnak a szülöttei és a híres Bethlen Kollégium egykori tanítványai. A sokat szenvedett városhoz való kötődésük tanúbizonyságai a kiállított, enyedi ihletettségű képek és a sok szeretettel szerkesztett verseskönyv. Mindkettejük célja felidézni, megőrizni mindent, ami tanúságtétel lehet a majdani korok embere számára is. Ezért rajzolja, festi a művésznő szülővárosa gyönyörű vidékét, ódon bástyáit, utcáit, tereit, ezért munkálkodik Rácz Levente is, „a szórványmagyarság nagyenyedi összetartója, kulturális, lelki organizátora” – hangsúlyozta az előadó.

Rácz Levente, miután bemutatta a könyv anyagát, beszélt a város és kollégiuma fényes múltjáról, többszöri pusztulásáról és jelenéről is, hiszen a versek szerzői, különböző korokban, valamennyien a hajdani „álmodó és nagyra törő város” és kollégiuma életét élték, vele örültek, vele szenvedtek. Ezért tekinthető az antológia verses kordokumentumnak is.

A kiállítás képeinek és a bemutatott könyv verseinek hangulatához jól illett Jékely Zoltán: Tengerparti elégia című gyönyörű visszavágyó verse, amelyet Felföldi Gábor előadóművész tolmácsolt nagy átéléssel. A bemutatón résztvevő enyedi kötődésűeknek bizonyára megdobogtatta szívét az ugyancsak Enyeden született és gyermekeskedett költő négy sora „A megtett úttal egyenes arányban / hatalmasodik bennem otthonom: / mennél többet kódorgok a világban, / Enyedről annál többet álmodom.”

A 123 nagyenyedi vers folytatja útját az emberek szíve felé, kívánjuk, hogy minél többre rátaláljon!

Szabadság, 2008. december 09.

A nevezetes Asztalos-család Magyar utcai, jellegzetes homlokzatú villáját bizonyára sokan ismerik. Dacára annak, hogy csak későn, a XX. sz. első évtizedeiben épült, tehát nem műemlék, mégis minden enyedi emlékeinek, mindennapjainak szerves részévé vált.

A magyar városképet romboló, egyforma, jellegtelen tömbházakat létrehozó szocialista korszak már elpusztította az Asztalos-házzal szemben egykor létező tanári házat, s a mellette lévő papilakot (a Bánffy-„palota” és a Kovács-ház között), melyek még hirdették a Magyar utca valóban magyar jellegét. Emléküket csak régi fotók, no meg Makkai Sándor, későbbi református püspök és író örökítette meg, hiszen a lebontott tanári ház születésének helyszíne. Édesapja, Makkai Domokos teológiai professzor lakóhelyéül szolgált. A papilak pedig Bartók György későbbi református püspök lakása volt.

Elszomorított a hír, mellyel a nagyenyedi városi tanács márciusi ülésén szembesültem, hogy az Asztalos-család Kolozsváron élő örököse, a restitúcios folyamat során visszakapott épületet eladta, vagy el szándékszik adni egy külföldi érdekeltségű vállalatnak. Le akarják bontani a jellegzetes házat, majd helyére csarnokszerű, a környékhez egyáltalán nem illő épületet akarnak felhúzni.

A főépítész, az alpolgármester, és a tanácsosok egy része hiába érveltek a bontás ellen, a polgármester, s a tanács többsége nem fogadták el a karakteres enyedi épített örökség megőrzésének imperatívuszát. Nem értik a régi Enyed üzenetét, azt, hogy annak idején a magyar polgári réteg gyúrta ezt a kisvárost a maga képére. Lehet viszont az is, hogy nagyon is pontosan felfogják döntésük romboló hatását.

Amit még nagyobb értetlenséggel fogadtunk: az anyagi természetű előnyön túlmenően, miért felel meg a jelenlegi, Kolozsváron élő örökös és tulajdonos számára, hogy az épület egyszerűen eltűnik?

Már csak azért is, mert a szóban forgó villát építtető dr. Asztalos Kálmán (1878–1935) ügyvéd fontos szerepet töltött be a XX. század eleji nagyenyedi, Fehér megyei, sőt erdélyi közéletben: a Bethlen Kollégium és a Hangya-központ jogtanácsosa, az Országos Magyar Párt központi Intézőbizottságának állandó tagja, a református egyházmegye egyik vezetője volt. Hasonló nevű, építész foglalkozású fiáról emlékezik meg a nagyenyedi református halottasház falára rögzített márványtábla, amely szerint azt díjmentesen tervezte a város magyar közössége számára.

„Nem biztonság, nem otthon, nem város az, aminek legalább fele nem szemmel látható múlt” – írta Ilyés Gyula 1942-ben. Ha az ilyen sajátos épületek eltűnnek, akkor dr. Coltor Octavian fogorvos, régi enyedi polgár véleményével teljes mértékben egyetértve, mi fogja megkülönbözteti Nagyenyedet, mondjuk Urziceni-től?

Szabadság, 2008. május 3.

Eszerint, a Tanács vállalta, hogy saját költségvetéséből elkülöníti a Regionális Operatív Program keretében benyújtandó pályázat 2%-át kitevő önrészt, 550.490 lejt (mintegy 120.000 euró).Az épület tulajdonosa, az EREK vállalta, hogy állja a nem finanszírozható költségek és az ÁFA kifizetését.

A következő lépésben, az EREK el fogja készíttetni az EU-s pályázatot, melyből iskolajavításra mindösszesen 34.886.730 lej (mintegy 8,1 millió euró) lesz fordítható.

2008 júniusában, a polgármester-választások második fordulója előtt az RMDSZ protokollumba foglaltatta, hogy a magyar közösség támogatásának fejében a megválasztandó polgármester kiemelten támogatni fogja a Kollégium problémáinak megoldását, így elsősorban épületeinek rehabilitációját.

A folyamat azt követően gyorsult fel, hogy múlt év júliusában az RMDSZ sürgetésére sor került Nagyenyeden, a Kollégium tanári szobájában egy problémamegoldó megbeszélésre az érintett felek között: EREK, Polgármesteri Hivatal és Tanács, Tanfelügyelőség, Tanügyminisztérium, Prefektusi Hivatal, Bethlen Kollégium. Ennek folyományaként került aláírásra a tornateremre vonatkozó haszonkölcsön szerződés (novemberben), mely szintén az RMDSZ tanácsosok egyeztető munkájának eredményeként jöhetett létre.

A tanácsi határozattervezetet az alpolgármester kezdeményezte, de végül, a sikeres szavazás érdekében, mégis úgy döntöttünk, hogy a polgármester neve alatt futtatjuk.  

Rácz Levente nagyenyedi tanácsos