Egy erdélyi román ügyvéd, Avram Iancu vezetésével 1848 októberében kisebb megfélemlítő hadjárat indult az Erdélyi-szigethegység környékén található magyar települések ellen. Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848. október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás.

A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása. 

Bem erdélyi hadjáratát követően, miután sikerült 1849 márciusára a császáriak csapatait Erdélyből kiűzni, a magyar hadvezetés viszonylag kis létszámú haderő átcsoportosításával a románok vérengzéseinek gátat tudott szabni. Egy ilyen hadjárat során esett el Vasvári Pál, a márciusi ifjak egyik vezetője is.

A vérengzések egyik különösen borzalmas csúcspontja az 1849. január 8-i nagyenyedi népirtás volt.

A várost az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette román felkelők támadták meg. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka elszabadult a pokol. 800-1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a huszonnégy fokos dermesztő hidegben. A vártemplomban talán kitarthattak volna, de nem számítottak a veszélyre.

A Kollégium évszázados szellemi értékei a sárban végezték, a haramiák által többre becsült holmik kocsiszámra a támadókat gazdagították. A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt, a vár sáncai melletti gödörbe temették, ahol, bokroktól takarva, csak a dátumra és az áldozatok számára emlékeztető tábla áll. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik „dicső tetteiket”. (Így attól sem riadtak vissza a gyilkosok szellemi örökösei, hogy Gyulán a népirtásokat politikailag megalapozó és hallgatólagosan jóváhagyó hazaáruló Andrei Saguna püspöknek szobrot akarjanak állíttatni: http://img.kuruc.info/r/2/29676/)

Következzen egy lista az 1848-49-ben a román felkelők által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:

Dátum / Település / Magyar áldozatok száma

1848. október 12. / Kisenyed (Sangatin) / 140

1848. október / Magyarigen (Ighiu) / 176 család

1848. október / Asszonynépe (Asinip) / ?

1848. október / Boklya (Bochia) /30

1848. október / Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) / 73

1848. október / Bugyfalva (Budesti) / ?

1848. október / Csáklya (Cetea) / ?

1848. október / Forrószeg (Forosig) / ?

1848. október / Mikeszásza (Micasasa) / ? szinte mind

1848. október / Zám (Zam) / ?

1848. október 20. (?) / Balázsfalva (Blaj) térsége / 400

1848. október / Alvinc (Vintu de Jos) / 2 békeküldött

1848. október / Sárd (Sard) környéke / 300

1848. október / Algyógy (Geoagiu) /85

1848. október 24. / Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely / 700 zalatnai magyar

1848. november 13. / Felvinc (Unirea) / 200

1849. január 8. / Nagyenyed (Aiud) / 800

1849. január 18. / Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) / (100?)

1849. január / Marosújvár (Ocna Mures) / 90

1848. december 14. / Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Alsócsernáton (Cernat), Tatrang (Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) / ?  Gerendkeresztúr (Grindeni) / 200

1848. október 28. / Borosbenedek (Benic) / a teljes falu

1848. október / Székelykocsárd (Lunca Muresului) / 60

1848. / Gyulafehérvár (Alba Iulia) / ?

1848. október / Naszód (Nasaud) / ?

1848. október / Borbánd (Barabanţ) / ?

1848. október 25. / Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között / a teljes Brády-család

1848. október / Radnót (Iernut) környéke / majdnem teljes falvak lakossága

1849. május / Abrudbánya (Abrud) / 1000

1849. május / Bucsesd (Buces) / 200

A népirtással megváltozott Dél-Erdély etnikai képe, előkészítve egyben a trianoni országrablást is. A román történetírás mai napig nemzeti hősként tekint Avram Iancura és Axente Severre, itthon pedig, ha tudunk is ezekről a borzalmakról, valahogy könnyen átsiklunk rajtuk, pedig „aki elfelejti a múltat, az arra ítéltetik, hogy újra átélje azt.”

2009. január 31-én a selejtező mérkőzéseken a négy csoportból az első helyezettek jutottak tovább. Február 1-én játszották az elődöntőt, amelynek eredményei: Magyarlapád I. – Marosgombás I. 2-1 illetve Marosgombás II. – Magyarlapád II. 1-0. A harmadik helyért vívott küzdelem eredménye alapján (Marosgombás I. – Magyarlapád II. 5-2) a gombásiak nyertek így a lapádiak a döntőben próbáltak felülkerekedni. Sajnos az első félidő vége felé a mérkőzés elmérgesedett és a lapádi csapat ingerülten levonult a pályáról feladva a mérközést, így a döntőt is a gombásiak nyerték meg 3 – 0-ra. A döntő után a játékosok és a közönség egy része a Dr. Szász Pál Közösségi Házba vonult, ahol jóízűen fogyasztotta el azt a bográcsgúlyást, amelyet erre az alkalomra főztek. Reméljük, hogy a következő bajnokságig lecsillapodnak a kedélyek és a sportszerűség kerekedik majd felül.

Dvorácsek Ágoston

Gyermekévei alatt a később szintén költővé lett Jékely Zoltán (Zsoli) játszótársa: Nagyenyeden, és Kolozsvárott is. Országhatáron átívelő barátságuk Zsoli 1982-ben bekövetkezett haláláig fennmaradt. Talán e körülmények is meghatározták oly kiváló irodalmi tájékozottságát.

Jancsi bácsi a régi enyedi világ tudója és részese volt. A polgári, immár csak képzetünkben lakozó Nagyenyed tiszteletreméltó képviselője. Akikből manapság alig sétál még valaki a többre is érdemes város elporosodó és elpórosodó utcáin. Valódi úriember volt. Nem a szó financiális értelmében. A lényét átható pontosságot enyedi szász és magyar, illetve medgyesi szász iskolákban szerezte, ahol gazdaságot és borászatot tanult. Jó szakember volt, hisz a két világháború között a nevezetes enyedi Winkler Rt. tapasztalatszerzés végett a Julius Meinl céghez küldte ki Bécsbe. Később a marosvásárhelyi Hangyánál és Mátrahegyalján, a domoszlói szőlőgazdaságban dolgozott.

A II. világháború mély nyomot hagyott életében. Csehországban szovjet hadifogságba esett, ahol három és fél évet sínylődött. Hite, életművészete, és ezek summájaként: óriási életakarása, hazahozta. Egykori tanárom, Ercsey Gyula, aki szintén megjárta a szovjet hadifogságot, mondta volt, hogy a túlélés csakis ilyen embereknek sikerülhetett.

Jópofa történetet mesélt nekem a kilencvenes évek elején, mikor a magyar állam hadifogságban letöltött éveiért kárpótlásban részesítette. Választania kellett az egyösszegű kártérítés, vagy az életjáradék között. Kiszámított ember volt, így ezt a döntését sem bízta véletlenre. Felkereste szívorvosát azzal, hogy hány évet jósol neki a doktor úr. A reményt keltő válasz nyomán az életjáradék mellett döntött. S hogy jól választott, azt csak a magyar Pénzügyminisztérium bánhatja. Öreg évei támaszaként, többszörösét vette át a kárpótlási jegyek névértékének.

Soha nem lett kommunista, ezért nem kapott tudásához méltó állást. Jókedvét, hitét, tartását mégsem veszítette el.

Nagy természetjáróként még nyolcvanévesen is egyedül kóricált a havasokban. Ott érezte igazán jól magát. Kilencvenévesen is optimizmust, derűt sugárzott.

Ha netán a polgár szó jelentésén morfondírozom, nem az értelmező szótár elvont definíciója jut eszembe, hanem csakis egy emberre gondolok. Néhai Szabó Jánosra, aki 94 évnyi földi lét után, nemrég hagyott itt bennünket. Nagyenyedieket.

Rácz Levente

2008. február 15.