Megvallom, hogy amikor HM barátom felkért e megnyitó beszéd megtartására, akkor a megtiszteltetés öröme töltött el, utána viszont megijedtem, hogy miből is áll tulajdonképpen ez a feladat, hiszen sem művészettörténész, sem műkritikus nem vagyok, és csak amatőrként szólalhatok meg ilyen összefüggésben, ami viszont nem illik egy ilyen nagy horderejű kiállításhoz. Aztán az nyugtatott meg, amikor a meghívón és plakáton azt láttam felírva, hogy HM lelkipásztor (noha a festőművész megjelölős is teljesen helyénvaló lett volna) – Ez a megfogalmazás felszabadított engem arra, hogy nem műelemzőként, hanem fogyasztóként vagy éppen lelkipásztorként, az elemző bükkfanyelvtől mentesen fogalmazzam meg a saját benyomásaimat mindarról, amit HM művészete jelent számomra.

A festészet amúgy is olyan valami, amit nem lehet elmondani vagy leírni, azt csak megfesteni lehet. Szavakkal nagyon könnyű mindezt elrontani. Egy kicsit irigykedem most azokra, akik a zene hangjaival jobban meg tudják közelíteni azt a világot, amit itt magunk körül láthatunk. És bizonyára olyan impresszióink lesznek a zene hallatán, melyek egy hullámhosszon mozognak a festmények lelkületével. Mert ez itt – ha nem is azt mondanám, hogy egy sajátos világ, – de a világ sajátos látása, ahogy azt HM a lelkipásztor, a festő, az ember látja, tapasztalja, érzékeli, vagy éppen átéli. Egy átértékelt, vagy talán jobb, ha azt mondom, egy felértékelt valóság, amely átszűrődik az alkotóművész érzés és gondolatvilágán, átcsorog az erein, idegrendszerén és úgy csapódik le a vásznon (vagy más felületen) – minek következtében lesz az anyag szellemiséggé, lelkiséggé, impresszióvá. És a nagyszerű, hogy e tárlaton mindezt megosztja velünk.

Közel 20 éve tartó szoros barátságunk ideje alatt volt alkalmam végig követni azt a folyamatot, ami festészetében végbement (tudatosan nem fejlődésnek nevezem, mert a legkorábbi festményeiben is ugyanazt a megdöbbentő élményt fedeztem fel, mint a mostaniakban). De e folyamatban olyan változatosság gazdagította lépésről lépésre festményeit, mely annak ellenére, hogy változatlanul hagyta markáns stílusát mind a mai napig meg tudott lepni valami újdonsággal a kifejezési formát illetőleg. De az új kifejezési forma nem a kivitelezési technikát ünnepli, hanem az impressziókat mélyíti el bennünk, nézőkben. Nézzünk most valamelyik festményre, amely megragadta tekintetünk. Színvilágában és festékkezelésében (mert itt már nem egyszerűen ecsetkezelésről van szó) olyan páratlan bátorsággal és olyan nyitottsággal találkozunk, ami hasonló érzést kelt bennem, mint amikor valaki kimondja azt, amit én szerettem volna, de nem mertem kimondani, mert megrekedtem a kifejezési formák merev sablonjai mögött. Nos, ezeket a sablonokat csontig levetkőzik a HM festményei és egy csodálatos szabadságérzettel töltenek el. Ezért – nem akarok jósolni – de az az érzésem, hogy Horhát Miklóst nem fogjuk az Őrhegyen, a Sétatéren vagy a természet valamely sarkában festői állványa mellett dolgozva látni, mert nem ragaszkodik a pillanatnyi állapotot behatároló formákhoz, hanem gondolatokban, érzésekben, víziókban kódolva viszi magával a látottakat és a műterem magányában születik meg a mű a lélek élményeként. Ezért lehet, hogy a rövid székelyföldi tartózkodás 20 év távlatából is előtör székelyföldi tájképekben, mert az élmény – ha frissítésben van is része – kitörölhetetlenül ott van a lélek mélyén. (példa színhasználatra: Pilis marosban tükröződő fákkal. A szerzőnek is mondtam: ha rám hárult volna a feladat, hogy ezt a tájat megfessem, akkor biztos, hogy nem nyúltam volna ehhez a kékhez, ehhez a zöldhöz, a fák megfestéséhez piroshoz – és érthetetlen számomra, hogy mégis hogyan valósul meg ez a lelket nyugtató szín-harmónia)

Bizonyára van, aki felteszi magában a kérdést, hogy lelkipásztorság és festészet hogyan férnek meg egymással. Állítom, hogy jobban, mint bárki gondolná. Noha nem akartam teletűzdelni idézetekkel beszédemet, itt nem tehetem meg, hogy ne idézzek Vincent van Gogh egyik leveléből, aki maga is rövid ideig lelkipásztorkodott, és nem azért hagyta félbe, mert nem fért meg festészetével (mindkettőt szent hivatásnak tartotta), hanem azért mert annyira átélte a szegények sorsát és próbált velük azonosulni, hogy emiatt felettesei alkalmatlannak tartották a szolgálatra. A levelet, amiből idézek, testvéréhez Theohoz írta: „Minden, ami az emberekben és munkáikban igazán jó, ami szép és belső erkölcsiséggel bír, ami fenséges lelki gyönyörűség, az gondolom, hogy Istentől való”. Ugyanitt írja: „Próbáld utolsó szóig megérteni, amit a nagy művészek, a legkomolyabb mesterek mesterműveikben mondanak, és magát Istent fogod felismerni abban”(1880 június). Az ő munkáiról mondta valaki, hogy annak ellenére, hogy alig van kimondottan vallásos jellegű festménye, mégis festményeit szemlélve az ember érzi Isten jelenlétét. Ezt érzem ezeken a képeken is. Mert nem kell ahhoz angyalokat festeni, hogy vallásos, lelki élményt nyújtson egy kép. Elég sokszor rácsodálkozni a teremtett világra. Elég felismerni a kegyelmet, amely átsegít a kísértéseken. Mert egy-egy festményen, drámai vagy absztrakt megjelenítésben a legyőzött kísértés is ott van. A csontig vetkőztető őszinteség és a velőig vágó igazságvágy pedig egy magasabb moralitást idéznek. Portréi is, melyekből most csak egy van jelen (a szerző humoros megjegyzése szerint teremőrként) többek, mint arcképek. Inkább lemeztelenítő lélektükörképek. Isten előtt megnyíló erkölcsi bizonyítványok.

Hadd mondjam el, hogy legutóbbi látogatásunkkor a lőrincrévei parókián, annak ima-mű-termében, tetten értük a művészt, amint a Pink Floyd ihlető háttérzenéjében alkotott, s volt ebben a momentumban valami az imádság intimitásából. Az elkészült munkák pedig a zsoltárok drámaiságát vagy fenséges áhítatát sugallták. Az volt az érzésem, hogy Isten megosztja igazi művészekkel az alkotás katartikus élményét.

Nos, mielőtt túl feszíteném a húrt (ezt majd a gitárosokra bízom), a  szakmai túlkapások után egy kis használati utasítást szeretnék nyújtani az itt látható kiállításhoz (nyilván a magam meglátása szerint): ne a valóság iskolás másolatát keressük a képekben, hanem azt a többletet, amit a művész a maga érzésvilágán átszűrve közölni akar; biztosítsunk távlatot a képeknek térben és időben, hogy ne a pillanatnyi benyomással maradjunk, hanem hagyjuk, hogy mélyre hassanak, tovább dolgozzanak az ember lelkében. Szánjunk időt rájuk, hogy árasszon el a levegőjük, hogy körbefogjon a hegyek ölelése, hogy megmozgasson a lelkiismeret-ébresztő dinamikájuk, hogy érezzük Isten közelségét bennük. Vándoroljuk be itt körbe a Torockói hegységet, Pilist, Búvópatakot, Kőközt, Székelykövet, a Várhegyet, sétáljunk végig a Maros partján, érintsük meg a vizében lángoló fák lágy tükrét, nyargaljunk fel a Hargita fenyveseinek magasságába és tapasztalni fogjuk, hogy nem egy tárlattal, hanem élő világgal van dolgunk, amely él és él-mény-ben részesít minket is.

Mindjárt rájövünk, hogy ebből nem elég egy falat. Megoldásként én magam is több falat szántam otthonomban HM festményeinek (amit akár éppen terápiás céllal is tudok ajánlani), mert tulajdonképpen ez is kiszáradófélben levő lelkünknek egyfajta gondozása.

És most papos leszek (de ebben legalább szakképzett vagyok) kívánom, hogy Isten áldja meg Horhát Miklós festői munkásságát a lelkészi munkássága mellett, gyarapítsa ihletforrását, hogy tovább gyönyörködtessen minket az az élményvilág, amely színekben kel életre. Mi pedig hálásak lehetünk, hogy elszórványosodó Nagyenyedi Ref. Egyházmegyénknek nemcsak Gruzda Jánosa volt, hanem Horhát Miklósa is van.

Nagyenyed, 2013 szeptember 19 / Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház

Lőrincz Konrád A. lelkipásztor